Hrabár Mónika

„ A gyűlölet energiája nem vezet sehova, de a
megbocsátás energiája, mely a szeretetben
testesül meg, jó útra terelheti életedet. ”
(Paulo Coelho)

Szeretet, megbocsátás, elengedés… Három különböző fogalom, mégis szorosan összefüggnek egymással, és bizonyos értelemben egymásból fakadnak. Hiszen az elengedés és megbocsátás alapja a szeretet. A szeretet pedig nagylelkűvé tesz, empatikussá, nyitottá, utat enged a pozitív dolgok felé, engedi, hogy a jó dolgok megtörténjenek velünk.

Akinek a szívét a düh és a harag tartja fogva, a múltban megélt fel nem dolgozott fájdalmak és sérelmek, az nem képes örülni a jelen kellemes pillanatainak, képtelen boldogan és bizakodva tekinteni a jövő felé, mert a múlt folyamatosan visszahúzza. Fogollyá válik, a saját negatív érzelmei foglyává, ahonnan csak a megértés, elengedés és a megbocsátás útján lesz képes kiszabadulni.

A fenti sorokat olvasva, felmerülhet a kérdés: Hogyan fogjunk hozzá? Mit kell tennünk, hogy el tudjuk engedni a rossz emlékeket? Vonjuk meg a vállunkat, mintha mi sem történt volna, és éljük tovább az életünket? A válaszom erre az, hogy az efféle viselkedés nem vezetne igazi megbocsátáshoz, mivel a megbocsátás egy hosszú, keserves folyamat, de az ezt követő megkönnyebbülés, felszabadultság érzése, amely jó közérzetet és boldogságot eredményez, megéri a fáradtságot. Megéri elkezdeni.

Az elengedés és megbocsátás egy döntéssel kezdődik. Eldöntöm, hogy nem akarok továbbra is a saját magam által épített börtönben élni, szabadságra vágyom, ezért újra kell gondolni azokat a dolgokat, felidézni azoknak az embereknek és történéseknek az emlékét, amelyek egykor fájdalmat okoztak, megsebezték a szívünket, lelkünket.

Mielőtt elengednénk, elfelejtenénk a sérelmeinket, először emlékezni kell és megérteni a másikat. Megérteni, miért viselkedett számunkra nem tetsző módon, milyen csalódottság, fel nem dolgozott fájdalom, sértettség vezetett addig, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Mert az ellenünk vétő személy is ember, őt is anya szülte és Ő sem vágyik másra, mint arra, hogy a maga módján boldog legyen.

Ha nem tudunk másoknak megbocsátani, hogyan várhatjuk el, hogy nekünk is megbocsássanak, hiszen mindenki követ el hibákat, akaratlanul is megbántva ezzel másokat. William Shakespeare szavaival élve:

„Kegyelmet hogy remélsz, ha nem gyakorolod?”

A másik dolog, amivel elősegíthetjük a megbocsátást az, hogy megtanuljuk meglátni a másik emberben a jót, a szépet. Hiszen minden ember rendelkezik jó tulajdonságokkal, és némelykor csak egy kis külső segítségre van szűkség, hogy e tulajdonságok a felszínre kerülhessenek. William Shakespeare után egy másik nagy költőóriás Johann Wolfgang Goethe szavait idézném:

„Ha az embert olyannak vesszük, mint amilyen, tulajdonképpen,
rosszabbá tesszük. De ha olyannak vesszük, mint amilyennek
lennie kellene, akkor azzá tesszük őt, amivé lehetne.”

Meglátni a jót és elfogadni a másik embert a hibáival, gyengeségeivel együtt, és nem csak elfogadni, de mindezekkel együtt szeretni is úgy a legkönnyebb, ha a másik emberben megpróbáljuk meglátni saját magunk tükörképét. Hiszen magunkat is elfogadjuk és szeretjük hiányosságainkkal együtt.

Ezt egy tanulságos izraeli tanmese szemlélteti.

A tanító néni megkérdezte a diákokat, hogy mit jelent a világosság? Az egyik gyerek azt válaszolta, hogy a világosság az, amikor a bárányt meglehet különböztetni a kecskétől. A másik gyerek azt válaszolta, hogy mikor az olajágat meglehet különböztetni a pálmaágtól. A tanító néni végighallgatva az összes lehetséges választ azt mondta:

„Világosság akkor van, amikor az ember
képes meglátni önmagát a másik emberben.”

Igen, a megbocsátás megértéssel és megismeréssel, de bizonyos fokig felismeréssel is jár, hogy bár sokban különbözünk egymástól, mégis lényegét tekintve egyek vagyunk.

Mindezt azért írtam le, hogy ne hordozzuk magunkban fájó, nehéz teherként a múltban történt és megváltoztathatatlan történéseket, eseményeket, hanem tegyük le ezeket, és meglátjuk, hogy az életünk örömtelibbé és boldogabbá válik. Hiszen a szeretet sokkal több örömöt képes adni, mint a düh és a harag.

Elmélkedésemet Márai Sándor szavaival zárnám:

„…amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted, elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Empátia: A beleélés lélektana.

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. július – Az önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2013. november – A ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy.

„Mindened megvan a boldogsághoz, mégsem vagy boldog,
mert a boldogság nem a birtoklás eredménye, nem a
javaid függvénye. A boldogság a bensőd kiáradása,
saját energiáid ébredése. Lelked ébredése.”
(Osho)

Ebben a néhány gondolatsorban egyéni véleményemet és személyes meglátásaimat írom le e témával kapcsolatban, de a választ arra a kérdésre: Hogyan legyünk boldogok? – mindenkinek magának kell megtalálnia.

A boldogság utáni vágy az emberiség legösztönösebb késztetéseinek egyike. A történelem során számos nagy gondolkodó kereste a választ arra, hogy mit jelent a boldogság és hogyan lehet elérni.

Manapság sok könyv jelenik meg e témával kapcsolatban, előadásokon, tanfolyamokon tanítják, néhányan még egyenesen megvásárolni is megkísérlik. Sokan a boldogságot olyasvalaminek tekintik, amit kellő eszközökkel, megszerzett tudással felvértezve el tudnak érni. Ugyanakkor a boldogság olyan törekvés, amit minél jobban, minél görcsösebben akarunk, annál kevésbé lesz elérhető.

Ebben az esetben viszont felmerülhet a kérdés: Hogy türelmesen várjuk ki, vagy tegyünk valamit e vágyott, kívánt állapot eléréséért? A válaszom erre az, hogy a boldogsághoz vezető úton felmerülő számos akadályt távolítsuk el az életünkből és hagyjuk, hogy a jó dolgok egyszerűen megtörténjenek velünk.

„Az élet nagy játszmájában azok a legboldogtalanabbak,
akik nem vállalják a kockázatot, hogy boldogok legyenek.”
(Guillaume Musso)

Meglátásom szerint, a legfőbb akadályokat a boldogsághoz vezető úton a hétköznapi feszültségek, a stressz, a megfelelő és reális célok hiánya, az anyagi javak vég nélküli hajszolása, mások elfogadásától, véleményétől való függés képezik. A jó közérzetünk és a lelki békénk ne legyen függvénye mások pillanatnyi hangulatának, frusztrációinak, a főnök kedélyállapotának, vagy egyéb olyan körülménynek, aminek alakulásába nincs beleszólásunk.

Gyakran lehet azt hallani, hogy: ”Ha nyernék a lottón, a világ legboldogabb embere lennék!” Gondoljunk bele, vajon tényleg így lenne? Valószínűleg igen, így éreznénk egy darabig, mindaddig, amíg tart a gazdagsággal járó előnyök mámora. A hirtelen jött meggazdagodás azonban sok gondot is magával hoz, amivel talán nem mindenki van tisztában, új „nehézségekkel” kell szembe nézni.

Sok ember a boldogság másik fontos feltételének tartja egy konkrét személyhez fűződő ragaszkodást vagy egy harmonikus párkapcsolat meglétét. Nem szerencsés előre eldönteni, ki az a személy, akivel boldogok tudnánk lenni. Mivel, ami ma tökéletesnek hat, azt holnap, a körülmények változásával, talán másképpen fogjuk látni. A Dalai Lámának van egy ezzel kapcsolatos gondolata:

” Ne kapaszkodjatok abba, ami nem a tiétek,
mert soha nem lesz az. Ami pedig a tiétek
azt soha senki el nem veheti.”

Mikor lezárul egy kapcsolat és keserűség uralkodik el rajtunk, gondoljunk arra, hogy bizonyos értelemben gazdagabbak lettünk – örömteli eseményekkel, élményekkel, a boldogság érzésével, melynek emléke örökre megmarad számunkra. Meglehet, hasznos tapasztalatokkal is, melyek segítenek abban, hogy az előző hibáinkat ne kövessük el újra. Ha vége van valaminek, ami egykor szép volt, de elmúlt, zárjuk le, engedjük el. Talán, még nem álltunk készen rá, nemez volt a nagy szerelem ideje.

Márai Sándor így ír erről:

„Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek a találkozásra… Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.”

A boldogság utáni vágy és hajsza során, nem gondolunk arra, hogy a stressz, a feszültség, a negatív érzések, mint: a düh, a harag, az irigység jelenléte is gátolja jó közérzetünk kialakulását illetve megtartását. Ilyenkor az ember nem tud örülni az élet apró ajándékainak, történéseinek észre sem veszi azokat, nem tudja jól megélni a pozitív eseményeket.

A kellő önismeret vagy önbecsülés hiánya is boldogtalanság érzéséhez vezet, ami kizárja a lelki béke lehetőségét. Ismerjük azt a mondást, miszerint: „Az igazság fáj.” Mikor és miért fáj az igazság? A válasz erre az, hogy ha nem vagyunk tisztában hibáinkkal, gyengeségeinkkel, nem nézünk szembe velük és ezeket nem vállaljuk fel magunk előtt, hibát követünk el. Könnyen frusztrálttá válunk, komplexusaink alakulnak ki, melyek megléte komoly akadályt jelent a jó közérzet és a boldogság eléréséhez.

Tehát változtassunk, amin tudunk és fogadjuk el azt, amiben képtelenek vagyunk változni. Ezáltal lehetőségünk nyílik rá, hogy elérjük lelki békénket és talán a várva-várt boldogságot is megtaláljuk. Gyakran azon bosszankodunk, amink nincs, és nem tudunk örülni annak, ami van, pedig a ’Boldogság Kék Madara’ meglehet karnyújtásnyira van tőlünk, csak észre kell vennünk.

„A hamis elképzelések, a torzított látásmód nem enged
szabadulni félelmeidtől, szorongásaidtól, ragaszkodásaidtól,
konfliktusaidtól és még egy sereg dologtól. Ha mindezt átlátnád,
rájönnél, hogy boldog vagy, csak éppen nem tudsz róla.”
(Anthony de Mello – Jezsuita szerzetes és pszichoterapeuta)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. július – Az önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2013. augusztus – Létezik-e orvosság a magányra?

2013. szeptember – A perfekcionizmus blokkoló hatásai: avagy a megfelelési kényszer buktatói

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

„Amit az ember nem eszik meg, az nem árt”
(Schütz Antal piarista szerzetes)

E cikk megírására régóta készülök, mivel egyre gyakrabban tapasztalom, hogy sok ember a felmerülő problémákat, megoldatlan, kellemetlen, ill. feszültséget keltő helyzeteket túlevéssel, nassolással próbálja enyhíteni. Szorongásoldás és hangulatjavítás céljából több kalóriát juttat a szervezetébe, mint amire szüksége van.

Az étkezés ezekben az esetekben nem a test igényeit csillapítja, szolgálja, hanem a lelki frusztrációkat, sebeket gyógyítja. Orvosság a fájó léleknek, társ a magányban, takaró, ami elfedi a valós érzelmeket, mankó, amire támaszkodni lehet nehéznek ítélt helyzetekben.

Sok embernek egyszerűbb enni vagy inni, mint sem szembenézni a valós problémákkal. Viszont, akárcsak az alkohol vagy a drog, a kulináris élvezetek is csak ideiglenes megkönnyebbülést hoznak, mert hatásuk gyorsan elmúlik, és a probléma – szorongás, bánat, düh, csalódottság, tartós stressz, érzelmi frusztráció, stb. – újra előjön. Ilyenkor úgy érzik, szükségük van egy „támaszra”, ami átsegíti őket a kellemetlennek ítélt helyzeten, és ilyen formán könnyen egy „ördögi körben” találják magukat.

Amikor táplálkozási zavarokról – túlevésről, kényszeres evésről, bulimiáról, anorexiáról, vagy a táplálkozási ritmus bármely fajta felborulásáról beszélünk, a problémát nem maga a testsúly, a testi arányok vagy a méretek megváltozása jelenti, hanem az ezt kiváltó ok vagy okok, amik idővel súlyos következményekhez vezethetnek.

Például, azoknál az embereknél, akiknek nehézségeik vannak a kapcsolatteremtéssel – magányosak, önbecsülési, ill. önértékelési problémákkal küzdenek – nemegyszer gyermekkori érzelmi, fizikai vagy szexuális bántalmazás van a háttérben. Ezért ezek az emberek lebecsülik magukat, képtelenek megbízni másokban. A helytelen táplálkozás következtében kialakult zsírpárnák egyfajta páncélt nyújtanak számukra környezetükben, ami megvédi őket a lelki sérülésekkel szemben, eltakarja személyiségük fel nem vállalt részeit.

Ezért azzal, hogy folytonos étkezéssel oldják szorongásukat, tudat alatt büntetik magukat, mert nem hiszik el, hogy megérdemlik az egészséges és fitt testtel járó előnyöket. Nem hiszik, hogy megérdemelnek egy valós társat, barátot, aki ki tudja tölteni azt az űrt, amit a túlzott étel bevitel megvonása hagyna maga után, hogy a boldogság érzését másképp is el lehet érni.

Egy másik komoly probléma, amivel véleményem szerint foglalkozni kell az, ha valaki a stresszt evéssel csillapítja, mivel a tartós stressz több betegség kialakulásához vezet. Stresszel járó helyzetekben az emberek gyakrabban kívánják az édes és sós ételeket, ízeket.

Például, ha egy komoly feladattal kell megküzdeni: felkészülni egy vizsgára, előadásra, előkészíteni egy pályázatot, tervet, vagy egyéb problémát kell megoldani, az emberek többsége egy tábla csoki vagy egy tál chips kíséretében fog neki a feladatnak. Ez abban az esetben nem okoz gondot, ha a munka befejeztével a szervezet visszaáll a „normális üzemmódba” és az étkezési szokások is helyreállnak. A gond akkor van, ha a stressz és a vele járó nassolás, a túlzott édesség bevitel állandósul.

A szomorúság, a bánat, egy kudarcélmény vagy az ezektől való rettegés is kiválthat egészségtelen táplálkozási szokásokat, amelyek állandósulhatnak és idővel természetesnek is tűnhetnek az egyén számára, mivel többnyire szokásaink rabjaivá válunk.

Ezért, többek közt a környezet felelőssége is, hogy figyelmeztessük embertársainkat, mert a súlygyarapodásnak vagy a kóros súlyveszteségnek a testi, belső szervi zavarokon túl, lelki, pszichés okai is lehetnek. Ezekkel időben el kell kezdeni foglalkozni, mielőtt visszafordíthatatlan károkat okozna. Az ilyen esetekben, ne arra ösztönözzük a táplálkozási zavarokkal küzdő embereket, hogy változtassanak étkezési szokásaikon – kevesebbet, vagy anorexia esetében többet egyenek, – hanem arra, hogy az azt kiváltó lelki problémával nézzenek szembe. Amennyiben helyrebillen a lelki egyensúly, úgy a testi harmónia is helyreáll.

„Az ételnek nem pótolnia vagy kompenzálnia kell bizonyos
hiányosságokat, hanem energiát kell adnia, és azt a célt szolgálnia,
hogy minél tovább maradjon egészséges az ember.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Pszichoszomatikus jelzések: Avagy a test és a lélek kölcsönhatásai

2013. február – Meditáció, relaxáció és más stresszoldó technikák jelentősége a mindennapi életben

2013. szeptember – A perfekcionizmus blokkoló hatásai: avagy a megfelelési kényszer buktatói

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.

…avagy a megfelelési kényszer buktatói

 „Aki kockáztat, az veszíthet.
Aki nem kockáztat, az mindig veszít.”

Örömmel tapasztalom, hogy egyre több szülő fordul segítségért szakemberhez azzal kapcsolatosan, hogy a perfekcionizmus ( maximalizmus ) blokkoló, negatív hatásait tapasztalják gyermekeik viselkedésében.

Mielőtt kifejteném ezzel kapcsolatos tapasztalataimat, tisztázni szeretném e fogalom jelentését. A perfekcionizmus egy viszonylag új fogalom a pszichológiában és ezen belül a viselkedéstanban. Az angol „perfect” szóból ered, melynek jelentése „tökéletes”. Azaz, a tökéletességre való törekvés jellegét tekintve nem egy új jelenség, mivel minden emberben meg van ez a hajlam – szeretnénk valamiben nagyon jók lenni, kiemelkedő teljesítményt nyújtani az élet valamely területén. Ez lehet pozitív késztetés is, sőt sokszor ez ad erőt ahhoz, hogy sikereket érjünk el, mivel motivál, energizál, feltölt.

A baj ott kezdődik, ha valaki minden áron sikeres akar lenni, mindenben a legjobbra, legtökéletesebbre törekszik, és e cél eléréséhez túl sok energiát emészt fel. A másik probléma viszont az, ha az emberek nem mernek belemenni bizonyos élethelyzetekbe, mivel félnek attól, hogy sikertelenség esetén sérül az önképük, ezért behatárolják az életüket.

A maximalizmusra való hajlam már gyerek, ill. kamaszkorban megmutatkozik megfelelési kényszer formájában. Ilyenkor a gyermek minden körülmények között szeretne megfelelni a szülői elvárásoknak, mivel sokszor úgy érzi, hogy csak egy „tökéletes gyermek” lehet szerethető. Nem egyszer a szülő öntudatlanul, nem szándékosan generálja ezt az érzést, de egy teljesítményfüggő szülőnek valószínű, hogy a gyermeke is teljesítmény orientált lesz. Az otthon látott, megélt-, megtapasztalt példákat követi és ez nagymértékben kihathat az egész további életére.

Ha az átvett minták nem váltanak át túlzásokba, akkor nincs gond. Céltudatos, törekvő, egészséges ambíciókkal rendelkező felnőtt válik belőle. A problémák ott kezdődnek, amikor a megfelelés, a siker utáni hajsza, szorongások kialakulásához vezet, és sokszor blokkoló hatással bír. Ilyen esetekben a szülőnek fontos időben felismerni a problémát, és ha szükséges, szakember segítségét lehet kérni, mivel az idő múlásával egyre nehezebb lesz ezt a problémát orvosolni.

Akinél már kialakult az úgynevezett megfelelési kényszer, annak elsősorban magában kell tisztáznia bizonyos dolgokat, mivel egy felnőtt ember képes egyedül is megbirkózni e feladattal. Ilyenkor azt kell tudatosítani, hogy amikor az ember belekezd valami újba, számára ismeretlen dologba, valószínűleg nem fog azonnal sikert elérni, vagyis benne van a hiba lehetősége.

Ez természetes, mivel senki sem születik úgy, hogy tud járni, futni, táncolni vagy korcsolyázni. Ezeket a dolgokat meg kell tanulni, el kell sajátítani, ehhez viszont időre, kitartásra és türelemre van szükség. Be kell járnia a fejlődés minden szintjét, mire az ember felér a teljesítménye csúcsára, és ezen az úton sajnos érhetik kudarcélmények, csalódások, sikertelenségek. Sok élsportoló számolt be arról, hogy a sikerhez vezető utat mennyi könny és kétségbeesés árnyékolta be, hányszor akarta az egészet feladni. A kitartás és a türelem azonban idővel meghozza gyümölcsét – „a türelem, rózsát terem.”

Amerikában sok sikeres vállalkozó számol be arról, hogy mennyi nehézség és kudarc útján jutottak a csúcsra. Ami érdekes az ő esetükben az, hogy nem bosszankodtak a kudarcokon, melyek eleinte érték őket, hanem arra voltak büszkék, hogy volt bátorságuk kipróbálni magukat valami újban. Megtették az első lépést. A legtöbb sikeres embernek évekre volt szüksége ahhoz, hogy elérje a célját, nem adták fel, újra és újra próbálkoztak.

Ahogy Nelson Mandela fogalmazott egykor:

” A legnagyobb dicsőség nem az, hogy soha nem vallunk kudarcot,
hanem hogy minden bukás után képesek vagyunk felemelkedni.”

Bátorság kell ahhoz, hogy egy esetleges kudarcélmény után az ember újra belevágjon. Ritka az olyan ember, aki első jégre lépésekor nem esik el, vagy az első tereplovaglás alkalmával nem csúszik ki a nyeregből. Ilyenkor fontos, hogy az ember bátor legyen és erőt tudjon venni magán, hogy újra kezdje, mert bátraké a világ. Azoké, akik türelmesek és kitartóak. Ilyenkor, már önmagában az is siker, hogy megpróbáltuk.

Az viszont komoly probléma, amikor valaki bele sem mer vágni a számára ismeretlen dologba, ki sem meri próbálni magát, mert eleve retteg a kudarctól. Ezeknél az embereknél olyan erős a tökéletesség utáni vágy, hogy félnek az Énképük sérülésétől, ezért kikerülik azokat az élethelyzeteket, ahol nem érzik magukat biztonságban. Ezzel viszont behatárolják az életüket, kirekesztenek fontos dolgokat, élményeket, örömöket nyújtó-, okozó tevékenységeket, és ez szorongásokhoz, frusztrációkhoz vezethet.

Az ilyen emberek azonban rendszerint sikeresek az élet valamely területén, és ettől tökéletesnek, boldognak érzik magukat. Ennek az érzésnek és önképnek az illúzióját nem akarják elveszíteni, de valójában nem boldogok- szoronganak, frusztráltak, mert tudat alatt érzik, hogy kimaradtak valamiből, valami jóból, izgalmasból.

Például: ha érdekel valakit a sakk, ne tartsa vissza az a tudat, hogy nem válik belőle világbajnok, nem lesz egy újabb Kasparov vagy Fischer, csak az legyen számára fontos, hogy a játék öröme miatt sakkozzon. Sosem késő elkezdeni valamit és nagyot alkotni. Kiváló példa erre Etka anyó, az etka jóga alapítója, aki idős korban kezdett el jógázni és ért el ezen a területen sikereket.

Bizonytalan helyzetekben tegyük fel a következő kérdéseket:

Mi a legrosszabb, ami egy esetleges kudarc esetén történhet?
Ettől kevesebb leszek?
Nem fogom szeretni és tisztelni magam?
Kevésbé fog tisztelni a környezetem?

Ne másoknak akarjunk megfelelni, csakis saját magunknak és saját lelkiismeretünknek. Fenti soraimat egy ideillő idézettel zárnám:

„A legmélyebb örömöt adó érzés, amit életünk
végére elértünk, az lehet, hogy olyanná válunk,
amilyennek a Teremtőnk elgondolt, azaz emberré.
A legnagyobb szomorúság viszont az, ha
nem lettünk azzá, akivé lehettünk volna.”
(Gyökösi Endre)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Empátia: A beleélés lélektana

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.

„Minden döntésünknek megvan a következménye.”

A fenti kérdés magában foglalja a választ is – sajnos tudjuk, hogy erre hagyományos értelemben nem létezik orvosság, nincs olyan pirula, amit ha beveszünk, varázsütésre kellemes baráti társaságban találjuk magunkat. Talán jobb is így, mert ha létezne ez a „csodaszer” nem lenne szükségünk az emberi kapcsolatokra, személyes kapcsolataink folyamatos ápolására.

Az emberek nagy része élné a saját megszokott, nem ritkán önző életét, és nem gondolkodna el azon, hogy mi történik majd vele, ha már nem köti le a munka, a karrierépítés, a szerelem hajszolása, a gyermeknevelés, stb. Igen, sajnos hamar elérkezik az idő, amikor munkahelyünkön megköszönik az együtt eltöltött éveket és felkérnek, hogy adjuk át helyünket, egy munkánkat hatékonyabban végző fiatalabb nemzedéknek.

Amikor a gyerekek kirepülnek, és saját családot alapítanak, heves, szenvedélyes érzelmek már csak elvétve kopogtatnak be életünkbe. Fiatalon ez olyan távolinak tűnik, hogy nem gondolunk rá. Ez nem a mi problémánk, velünk ez nem történhet meg, nálunk majd minden másképp lesz, de vajon biztosak lehetünk benne, hogy ez tényleg így lesz?

Azt gondolom, igen, de tehetünk ellene, ha már évekkel korábban úgy alakítjuk kapcsolatainkat, hogy ne maradjunk hűséges és szerető társ, család és barátok nélkül, akik keresik és örülnek a társaságunknak. Akikkel jókat tudunk beszélgetni, megvitatni az élet ügyes-bajos dolgait, színházba-, kiállításra járni, esetleg filmet nézni. Egyszóval mindazokra a dolgokra, amikre fiatalon, munka, család, gyermeknevelés mellett nem maradt időnk. Ezt úgy tudjuk megvalósítani, ha életünk során, szorgalmas hangyaként, emberi-, társas kapcsolatokat építünk ki magunk körül.

Munkám során gyakran találkozom olyan emberekkel, akik idős korukban döbbennek rá, hogy egyedül vannak és magányosak. Sok esetben még a házasságban élőknél is megfigyelhető, hogy úgynevezett társas magányban töltik hétköznapjaikat, mert az elmúlt évek során nem szenteltek elég időt kapcsolatuk csiszolására, elmélyítésére. Elhidegültek, eltávolodtak egymástól, külön utakon jártak és külön életet éltek.

Ennek eredményeként, egy idő után azt veszik észre, hogy mint két idegen osztoznak egy közös otthonon, a közösen szerzett tárgyakon, és már párjuk is csak egy megszokott bútordarab. Aki ha nem lenne ott, azt ugyan észrevennék, de nem biztos, hogy hiányozna, vagy ha mégis, inkább csak megszokásból, mint szeretetből. Viszont az ember, társas lény, még azoknak is, akik szeretik és igénylik az egyedüllétet, olykor szükségük van egy másik ember közelségére.

Napjainkban az egyik legnagyobb stressz forrás a magány. Ilyenkor sokan szívesen visszaforgatnák az idő kerekét. Azt mondják: ”Ha újra kezdhetném, másképp csinálnám: figyelmesebb lennék a családdal, jobb szülő lennék, barát, testvér, társ, rokon. Ha kaphatnék még egy esélyt az élettől, minden más lenne.”

Sajnos az élet azonban szigorú, nem kapunk újabb esélyt. Az egymáson ejtett sebek lassan hegednek, ha egyáltalán valaha is begyógyulnak. Amikor pedig már túl késő jóvátenni az elkövetett hibákat, ezek felismerése önmarcangoló gondolatokat indíthat el, kétségbeeséshez, idegösszeomláshoz, depresszióhoz, szélsőséges esetben öngyilkossághoz is vezethet. Ugyanis, ezek az emberek úgy érzik, hogy nincs értelme az életüknek, nincs kivel azt megosztaniuk, nincs miért és kiért élniük.

Olyan érzés, mint amikor valaki lekési az utolsó vonatot egy ismeretlen városban, és ott ragad az üres, kihalt pályaudvaron. Már esteledik, mindenki ott van, ahová tartozik – ki a munkahelyén, ki a családjával az otthon biztonságot adó falai között, és van, aki kellemes társaságban múlatja az időt. Így aztán az, aki lekéste az utolsó vonatot, nem találja a helyét, „rossz helyen van”, és magányában nincs kihez fordulni.

Ezért, ilyen esetekben, jól jönne egy múltbéli barát, egykori évfolyamtárs, vagy egy volt kolléga, netalán egy korábbi kedves, aki örömmel fogad minket, nyit ajtót számunkra és tölti ki üres óráinkat, melyek innentől kezdve már nem lesznek magányosak. Azért, hogy ez lehetséges legyen, már most tenni kell. Nem holnap, nem majd valamikor, hanem már ma.

Nem szabad sajnálni a ráfordított időt baráti találkozókra, munkahelyi beszélgetésekre, családi programokra. Szánjunk időt közös étkezésekre, melyek során megoszthatjuk a többiekkel az elmúlt napok eseményeit, történéseit, mert ezek a beszélgetések összekovácsolják az embereket, közös élményeket eredményeznek, melyekből később kellemes emlékek születnek.

Azok az emberek, akik barátokat gyűjtöttek, akik nem csak kapni akartak az élettől, de adni is tudtak, soha nem lesznek magányosak, mert ”a szeretet olyan jószág, amit ha megosztanak, több lesz belőle.” Ezt nem olyan nehéz megvalósítani, csak el kell kezdeni valahol. Merjünk nyitni mások felé, tegyük meg azt a bizonyos első lépést, a többi majd jön magától.

Végezetül egy bölcs gondolattal zárnám e témát:

”Nem falakat kell húzni, hanem kapukat nyitni”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Empátia: A beleélés lélektana

2013. február – Szeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. július – Az önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2013. augusztus – Létezik-e orvosság a magányra?

2013. november – A ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy.

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. január – Mi a különbség a szerelem és a testi vágy között?

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

2014. március – Milyen okok vezetnek a hűtlenséghez?

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.

E cikk megírására egy véletlen találkozás és beszélgetés ösztönzött. Látogatóban voltam egy baráti házaspárnál, akikkel régen találkoztam. Arra volt dolgom, ezért hirtelen indítatástól vezérelve meglátogattam őket.

Azt gondolom, hogy az életben semmi sem történik véletlenül, mindennek oka van. Nem véletlen, hogy bizonyos emberekkel összehoz a sors, minthogy az sem, hogy úgy érezzük egyes pillanatokban valamit meg kell tennünk. Az utcán nem jobbra kanyarodunk, ahogy terveztük, hanem irányt váltunk és így érünk a célunkhoz. Mintha valami azt súgná, ”most erre van dolgod”.

Ilyesmi történt velem is, jó időben, jó helyre kerültem, mert valakinek segítségre volt szüksége. A segítség szó alatt nem feltétlenül kell nagy dolgokat érteni. Néha egy biztató vállveregetés, egy baráti ölelés, vagy akár az is segítséget nyújthat, ha valakit figyelmesen, empátiával meghallgatunk.

A fent említett házaspár elmesélte, hogy szomorúság költözött a családjukba. Egyetlen fiuk önpusztító életmódot folytat, ami akár tragikus véget is érhet, ha nem hagy fel vele. Megkérdezték, megtenném-e, hogy elbeszélgetek vele. Nem volt időm mérlegelni a választ, csak bólintottam. Arra gondoltam, egy beszélgetés kevés lesz hozzá, hogy változtassak az életén, de szerettem volna megnyugtatni az aggódó szülőket.

Miután megtörtént a kölcsönös bemutatkozás, szemügyre vettem a fiatalembert. Az első benyomás sokszor meghatározó, de ebben az esetben egyben meglepő is volt. Egy kedves arcú, tiszta tekintetű, jóképű fiú állt velem szemben. Udvariasan hellyel kínált és már az első mondattal őszintén megfogalmazta, hogy mi is a problémája. Nem szépítette a helyzetét, nem akart jobbnak mutatkozni, nem védekezett azzal, hogy az, amiben most van, csak egy átmeneti állapot, bátran vállalta a gyengeségét. Mert bátorság kell ahhoz, hogy vállalni tudjuk hibáinkat, emberek vagyunk és nem tökéletesek. Törékeny, érzékeny, sebezhető a lelkünk, amely egy fájdalmas külső inger hatására könnyen összeroppanhat, összetörhet. Ez történt vele is.

A kiváltó okokról nem szeretnék említést tenni, csak arról, ami világossá vált számomra e rövid beszélgetés alkalmával, miszerint fontos megtanulni elfogadni, és szeretni önmagunkat. Ez első hallásra önző kijelentésnek tűnhet, de munkám során sokszor tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik nem tudják szeretni magukat, görcsösen vágynak egy másik ember közelségére és szeretetére, de nem csak kapni akarnak, hanem adni is tudnak. Adnak szeretetet, figyelmet, odaadást és nem értik, miért marad el a viszonzás, mikor olyan nagy szükségük lenne rá.

A válasz egyszerű és nem újdonság, nem én találtam ki, ezt már előttem is megfogalmazták nagy gondolkodók – szeretni csak azt lehet, aki önmagát is képes szeretni. Mert aki nem szereti magát, nem tud, minden igyekezete ellenére sem, igazi szeretetet adni. A másik emberben egy tükröt lát, amiben saját szerethető lényét szeretné felfedezni. Visszaigazolást vár, hogy ő jó ember, szép és szerethető, más szemével akar magára pillantani, meg akarja kapni mástól azt, amit nem tud magának megadni. A szeretetet.

Van egy aforizma, mely szerint nehéz sündisznót simogatni, ha még oly kedves állat is. Ezért nehéz olyan embert szeretni, aki maga sem hiszi el, hogy ez lehetséges. Akit, ha visszautasítanak, vagy elhagynak, csak még jobban elhiszi azt, hogy ő nem érdemes rá, ezért maga ellen fordul.

Nem feltétlenül válik káros szokások rabjává, bár ez a gyakori, néha csak elég, ha nem törődik a testi és lelki egészségével. Az eredmény sajnos ugyanaz lesz.

Ezért mindenkinek azt tanácsolom, hogy:

„tartson tükröt maga elé, nézzen bele
és ne féljen attól, amit ott lát majd, hiszen
senki sem tökéletes. Nincs hibátlan szépség,
mindenkinél van szebb, okosabb, intelligensebb,
vonzóbb, mégis mindenkit lehet valamiért szeretni.”

Audrey Hepburn, a XX. század egyik leggyönyörűbb színésznője soha nem látta magát szépnek, sok külső hibák szerencsés ötvözeteinek tartotta magát, nem volt önbizalma. Egész életében szorongott, mégis a fél világ a „lábai előtt hevert”.

Ezért tanuljuk meg elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk – hibáinkkal, gyengeségeinkkel, hézagosságainkkal együtt, s ha ez megy, akkor előbb vagy utóbb megszeretjük magunkat és akkor az igaz szerelem is ránk talál.

„… magamat szeretni azt jelenti, hogy van bennem
Valaki, akire föl nézek, és akit tisztelek.”
(Müller Péter)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Szeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. augusztus – Létezik-e orvosság a magányra?

2013. november – A ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy.

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. január – Mi a különbség a szerelem és a testi vágy között?

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

2014. március – Milyen okok vezetnek a hűtlenséghez?

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.

„Nem kell mindig mondanunk valamit. Sokszor az emberek
jobban értékelnek minket azért, amit nem mondunk ki.”
(Andrew Matthews amerikai író)

A kommunikáció a legáltalánosabb megfogalmazás szerint az információk áramlását jelenti, azaz a gondolataink átadását. Célja, hogy érzéseinket, vágyainkat, kéréseinket, hálánkat ki tudjuk fejezni mások felé. A kommunikáció alapja minden emberi kapcsolatnak, ezért a konfliktusok elkerülése miatt fontos, hogy jó kommunikációs készségeket fejlesszünk ki magunkban, ezek ugyanis tanulással elsajátíthatók.

Sajnos a mai rohanó, teljesítmény orientált világunkban, amikor minden perc számít, többnyire az emberi kapcsolatokra sincs idő. Nincs időnk beszélgetni, hallgatni, meghallgatni egymást, odafigyelni a másik személy mondandójára, a kommunikációnk gyakran válik személytelenné és felületessé. Elbeszélünk egymás mellett, nem akarjuk meghallani a valós üzeneteket, nem figyelünk oda a metakommunikációs jelzésekre. Nincs rá időnk, türelmünk.

Az alábbi gondolatokkal és javaslatokkal azoknak szeretnék segítséget nyújtani, akik javítani igyekeznek magán vagy munkahelyi kapcsolataikon és ennek segítségével, bizonyos értelemben változtatni akarnak életminőségükön. Néha bele sem gondolunk abba, hány családi perpatvar hátterében állnak illetőleg húzódnak meg a ki nem mondott, vagy „süket fülekre” talált szükségletek és kérések. Pedig mindezt többnyire egy szeretetteljes és őszinte beszélgetéssel meg lehet oldani.

Pl. egy idős asszony 35 éven keresztül érezte magát boldogtalannak házasságában, mivel arra várt, hogy a férjétől megkapjon valamit, amit soha nem kért. Az évek során ugyan célozgatott rá, de sosem kérte közvetlenül. Mivel a férjben fel sem merült, hogy egy kéréssel áll szemben, az asszony ezt úgy élte meg, hogy a párja nem szereti őt, nem figyel rá eléggé. Miután sok év elteltével végre kimondta azt, hogy eddig mire vágyott, mit szeretett volna, és férje boldogan ajándékozta meg, hihetetlenül dühös lett magára, hogy nem tanult meg kérni, nem tanulta meg nyíltan kimondani kéréseit. Ennek az volt az oka, mint ezt később elmesélte, hogy mivel nagyon szegény családban nőtt fel, ahol a kérés nem volt helyén való, a későbbiekben a kérés maga szégyenérzetet váltott ki nála. Ezért fontos, hogy már gyermekkorban elsajátítsuk a „kérem” és a „köszönöm” szavakat. Ezzel sokat tehetünk azért, hogy felnőttként kialakuljon egy fajta jó kommunikációs készség.

A munkahelyi konfliktusok hátterében is sok esetben a nem megfelelő módon kifejezett kérések állnak. Ha ezek követelésnek vagy elvárásnak hangzanak, kényszerítő hatást kelthetnek a fogadó félben, ami a feladat megvalósításakor szorongáshoz, megfelelési kényszerhez, negatív stressz kialakulásához vezethet. Ez blokkoló hatást válthat ki és a teljesítményt, az elvégzendő munka minőségét ronthatja, ami végül konfliktus helyzet kialakulását okozhatja.

Ha nem elvárásként fogalmazzuk meg mondanivalónkat, ami felelősségre vonást, ill. büntetést vonhat maga után, hanem kérésként, akkor a másik személy boldogan tesz eleget ennek, így ő adhat valamit a kérő félnek és hozzájárulhat tevőlegesen az elvégzendő feladathoz és a jó közérzet kialakulásához. Ezzel megbecsülést szerez és saját önbecsülését is növeli.

Az őszinte dicsérettel és elismeréssel is elérhetjük azt, hogy a kért személy ösztönözve érezze magát a feladat elvégzésére. Viszont nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az elismerés értékét csorbítja, ha a kért személy megérzi benne azt a hátsó szándékot, hogy a dicsérettel akarnak elérni valamit, azaz manipulációs szándék húzódik meg a kérések mögött.

Mivel többnyire nincs időnk és lehetőségünk szóban kifejezni magunkat, ezért egyre gyakrabban élünk a kommunikáció írásos formáival (E-mail, sms). Azonban ne feledjük, hogy ezek könnyen félreérthetők, mert az ilyen üzenetből hiányoznak a metakommunikációs eszközök, a tekintet, ami különböző érzéseket, érzelmeket közvetít, gesztusok, érintés, mosoly, kacsintás. Akár hivatalosnak, kimértnek, tárgyilagosnak tűnhet egy baráti vagy személyes üzenet is. Ezért ügyeljünk a megfogalmazásra, esetleg mondandónkat tanácsos kiegészíteni „hangulatjelekkel”, hogy a fogadó félben ne alakuljon ki a távolságtartás érzése, ne féljünk a magánjellegű levelekben ezeket a jelzéseket használni.

A kommunikáció bármely formájával éljünk is, egy valamiről ne feledkezzünk meg – a szeretetről. Az egyértelmű és szeretetteljes kommunikáció segít minden esetben elkerülni a konfliktus kialakulását és a legtöbb esetben segít megtalálni a legbonyolultabb helyzetekből is a kivezető utat.

Maya Angelou amerikai írót és költőt idézve:

„Megtanultam, hogy az emberek elfelejtik,
amit mondasz, és elfelejtik, amit teszel.
Az egyetlen dolog, amire emlékezni fognak
az, hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlük.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Empátia: A beleélés lélektana

2013. szeptember – A perfekcionizmus blokkoló hatásai: avagy a megfelelési kényszer buktatói

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.

Férfiakról nem csak férfiaknak tabuk nélkül

„Jól csak a szívével lát az ember. Ami
igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
(Antoine de Saint-Exupéry)

Nemrég kezembe került egy divatos fiataloknak szóló magazin, amiben a szerző két teljes oldalon azt ecsetelte, hogy manapság milyen a tökéletes férfi. Azt írta, hogy mára „kimentek a divatból” a lányos arcú, vékony szépfiúk, és helyettük az erős, szőrös, férfias külsővel rendelkezők lesznek „divatban”. E cikk olvasása után felmerült bennem a kérdés, hogy akinek „divatjamúlt” a párja, az most mi tévő legyen: cserélje le, hogy trendi legyen, vagy várja meg, míg újra divatba jön? De félre a tréfával.

Ezek és ehhez hasonló írások felelőtlen módon befolyásolják és összezavarják a fiatalok emberi értékekről alkotott elképzeléseit. A férfiakat negatívan befolyásolják a párválasztásban: a nőideálokat bemutató fotósorozatok, a nőket pedig, a férfiakról szóló, néha torz értékeket közvetítő cikkek. A fogyasztói társadalomban nagyon lényeges, hogy a divat változzon, ezáltal kényszerítve az embereket arra, hogy új dolgokat vásároljanak, ergo fogyasszanak. De ez nem szabad, hogy az embereket is érintse, mivel az ember nem egy tárgy, amit használunk, és miután már nem képez újdonságot, divatjamúlttá válik, lecseréljük másra.

De térjünk vissza a férfiakra, a teremtés koronáira. Az előző században, az emancipációs mozgalmak eredményeként a nők egyenlővé váltak a férfiakkal karrier, sport, politika terén. Az erős nő már nem számított ritkaságnak, mégis megvoltak a határok, az egészséges elképzelések a nőies nőkről és a férfias férfiakról. Bár változott a divat, például a „gombafejeket” felváltotta a „hippifrizura”, mindig voltak a fiatal fiuk-férfiak számára olyan minták, amikkel könnyen tudtak azonosulni: családból hozott példák, regény- és filmhősök, zenészek, színészek, mindenki meg tudta találni a hozzá legközelebb álló, követendő eszményt: ilyen az apafigura, fiú a szomszédból, a sportoló, a hősszerelmes, az ügyetlen, de szeretetreméltó figura.

Az új század hozta magával az új hullámot, a tökéletes nőt és a fiatal, sikeres, jóképű modellalkatú férfit. A média, internet, magazinok, azt közvetítették, hogy az igazi férfi sokat keres, jó kocsival jár, drága órát, márkás ruhát visel, és csodaszép barátnő van az oldalán. Erre jött még a fizikai külső is: sportos, napbarnított, szőrtelen, stb.. Na mármost, mindezeknek az elvárásoknak egyszerre megfelelni nem csak nagyon nehéz, de szinte lehetetlen.

Ha sikeres akar lenni valaki, és nem születik bele a „jóba”, akkor tanulnia, dolgoznia kell, hogy kiépítse az egzisztenciáját. Kevesebb ideje marad egyéb dolgokra. Akkor viszont nem marad idő a belső értékek fejlesztésére, a meghitt beszélgetésekre, sétákra, egy jó könyv elolvasására, színházra, magára az életre. Közben megjelenik a „menedzserbetegség”, a férfiaknál a korai infarktus veszélye, a kimerültség, alvászavarok, a kapcsolatok és házasságok felbomlása.

Egyre több férfi keres fel pszichológust, terapeutát önértékelési panaszokkal, lelki okokból fakadó potenciális problémákkal. Mert mindenhol egyszerre helyt állni, minden elvárásnak megfelelni és „ideális férfivá” válni csak nagyon nagy áron lehet. Ha egyáltalán lehet és kell. El kell dönteni, hogy szükség van-e arra, hogy a felnövekvő generáció ilyen értékeket és példaképeket kövessen?

A törzsi kultúrákban manapság is az erő, ügyesség van a középpontban. Generációról-generációra ugyanazt a mintát követik. A fiúk az apjuktól tanulják el a férfivá válás alapjait és adják tovább utódaiknak. Lehet, hogy nincsenek luxus tárgyaik, de talán lelkileg egészségesebb, boldogabb és teljesebb életet élnek. Nem válnak a munka megszállottjává, egy fajta „zombivá”, akik – mint a 80-as évek horrorfilmjeiben – üres tekintettel menetelnek a cél felé.

El kell gondolkodni azon, hogy a nők tényleg kimerült, ideges, fáradt és agyonhajszolt férfiakra vágynak-e, vagy esetleg nem baj az, ha egy férfi nem túl „trendi”, nem címlap külsejű álomférfi, de kedves, türelmes, odaadó. Van ideje és ereje munka után elmenni moziba vagy sétálni, hétvégén kirándulni a családdal, és jóízűeket nevetni. Mindenki maga döntse el, hiszen nem vagyunk egyformák. Az élet a sokszínűségéből fakadóan szép és izgalmas.

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Empátia: A beleélés lélektana

2013. július – Javaslatok a mindennapi kommunikáció könnyítésére.

2013. augusztus – Létezik-e orvosság a magányra?

… és ezek elérése
személyiség fejlesztéssel

„Ha fejleszteni tudod az erényeidet, ha megvéded magad a
gyengeségeiddel szemben, és ha tisztelsz másokat azért, mert
olyanok, amilyenek – életed szórakoztatóvá és érdekessé válik.”
(Briggs- Myers)

Minden emberrel élete során megtörténik legalább egyszer, hogy felteszi magának a következő kérdések legalább egyikét:

„ki és mi is vagyok valójában?” ,
„milyennek lát a környezetem?” ,
„miért találkozom ugyanazokkal a problémákkal, konfliktusokkal?” ,
„miért vonzok bizonyos típusú embereket?”,
„merre tart az életem?”,
„jó úton haladok-e?”.

A választ ezekre és az ehhez hasonló kérdésekre csak kevesen kezdik el önmagukban keresni. A kialakult helyzetet hajlamosak vagyunk a véletlenre hárítani, mondván: „nincs szerencsém”, „ilyen az én formám”, stb. Ez azért van így, mert talán ez a könnyebb út, másrészt ilyen módon nem sérül meg az Egónk, a magunkról kialakított, sokszor téves énkép. A személyiség fejlesztés során fedezheti fel az ember önismeret jelentőségét. Hiszen ha ismerjük magunkat, az erősségeinket és gyengeségeinket, felismerjük korlátainkat, jobban tudunk működni a mindennapokban. Képessé válunk arra, hogy megértsünk másokat és elkerüljük a konfliktusokat, türelmesebbekké váljunk embertársainkkal.

Ezért nagyon fontos, hogy magunkban tisztázzuk, milyen a személyiségünk, mi az, ami ösztönöz bennünket, mi visz előre. Hogy jól tudjunk működni az élet minden területén, fel kell mérnünk azokat a tulajdonságokat, amelyekkel rendelkezünk, amik segítenek a vágyaink, céljaink elérésében, és azokat is, amelyek gátolnak az előrelépésben. Meg kell tanulni hasznosítani a pozitív jellemvonásokat és csökkenteni az előnytelenek hatásait. A tudatosság útján nem csak megismerni kell az önmagunkról kialakított énképet, hanem el is kell tudni fogadni és fejleszteni azt, mivel a személyiséget, mint minden élőt, a szüntelen átalakulás jellemzi. Nem áll rendelkezésünkre készen, hanem az öröklött és veleszületett testi és idegrendszeri sajátosságai alapján a társadalmi és természeti környezettel folytonos kölcsönhatásban bontakozik ki.

K. Anders Ericsson ( ismert Svéd Pszichológus ) szerint a személyiség fejlődése a születéstől a halálig tartó folyamat, de a hangsúlyt nem a biológiai ( öröklött ) tényezőkre helyezi, hanem, az élet során megtapasztalt környezeti és társas jelenségekre, amelyek hatnak a személyiség alakulására. Sok esetben a társadalom túlzott elvárásai és a magunk elé kitűzött irreális célok súlyosan károsítják az önbecsülésünket, és gyakran visszafordíthatatlan kárt okoznak személyiségünkben.

Ezek után felmerül a kérdés, hogy milyen az érett személyiség, mik a pozitívumai, és miért érdemes törekedni ennek elérésére?

Az érett személyiséget a – teljesség igénye nélkül – lényegében legegyszerűbben a következő kritériumokkal lehet jellemezni:

1. Az érett személyiséggel rendelkező emberek önmagukkal, másokkal, az emberi és természeti folyamatokkal szemben elfogadóbbak. Azok a személyek, akik rendelkeznek kellő önismerettel és tisztában vannak saját kedvezőtlen tulajdonságaikkal, kevésbé hajlamosak ezeket másoknak tulajdonítani. Reálisabb képet tudnak kialakítani embertársaikról, és mások is inkább elfogadják őket.
2. Az érzelmileg kiegyensúlyozott ember elfogadja az emberi léttel járó örömöket és nehézségeket, beleértve ebbe a mindenkire jellemző félelmeket. Frusztráció tűrése jó, a mindennapos feszültségeket a nélkül tudja elviselni, hogy impulzívan reagálna rájuk. Elfogadja azt, amin nem tud változtatni, de amit önerőből megváltoztathatónak tart, azon megpróbál felülkerekedni.
3. Minden életút valamely elhívatottság szerint rendeződik. Az egyén élete során valamely kiválasztott célt vagy célokat követ. El tud merülni a feladatok elvégzésében. A feladat megoldásánál tárgyszerű, saját problémái nem terelik el figyelmét.
4. Nagyon fontos kiemelni, hogy az érett személyiségre jellemző az intimitás képessége – a szeretet és a szerelem megélése, az őszinteség és a bizalom, a feszültségek megoldására irányuló készség. Kötődéseik nem birtoklóak, nem igyekeznek a másikat kisajátítani. Magánéletük sérthetetlenségére vigyáznak.

Ezt a cikket olvasva felmerülhet az gondolat, hogy esetleg már túl korosak vagyunk a változáshoz, vagy rossz képességűek vagyunk, sok a negatív beidegződés, megszokás, a szokások rabjaivá váltunk. Azonban a problémák általában nem kor vagy képesség függőek, ezért soha nem késő változtatni. A természetben minden folytonos mozgásban, fejlődésben van. És a fejlődés gyakran fájdalommal, kellemetlen felismerésekkel is járhat. De ne legyünk megalkuvók. Legyünk bátrak. Merjünk változtatni magunkon, gondolkodásmódunkon, mert megéri. Ha változunk, a világ is megváltozik körülöttünk.

William James amerikai pszichológus és filozófus egyszer azt mondta:
„Bármivel foglalkozz is, egyedül az elszántságodon múlik minden. Ha valóban el akarsz érni valamit, minden bizonnyal el is fogod érni. Ha jó akarsz lenni, jó leszel. Ha gazdag akarsz lenni, gazdag leszel. Ha művelt akarsz lenni, művelt leszel. De csak akkor, ha igazán akarod ezeket, ha mindennél jobban akarod, ha nem akarsz még száz különféle dolgot ugyanolyan nagyon.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Empátia: A beleélés lélektana

2013. július – Javaslatok a mindennapi kommunikáció könnyítésére.

2013. szeptember – A perfekcionizmus blokkoló hatásai: avagy a megfelelési kényszer buktatói

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.

… a szakmai kiégettség.

„A láng parázs lesz, majd hamu…”
(ismeretlen szerző)

A munkahelyi stressz egyik leggyakoribb jelensége az úgy nevezett burnout – kiégés – szindróma, ami azt jelenti, hogyha folyamatos emocionális megterhelés éri az embert, akkor előbb a kimerülés jelei mutatkoznak rajta, majd ezt érzelmi kiégés, belefásulás követi. Ez a jelenség régóta létezik, de a kutatása alig néhány évtizedes múltra tekint vissza. A vizsgálata, az embereket hivatásszerűen segítő szakmákban tevékenykedők – orvosok, betegápolók, szociális dolgozók, pedagógusok – körében kezdődött el. De mára nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a fent felsorolt szakmákat érinti, hanem a rendőröket, tűzoltókat, mentősöket, ügyfélszolgálati munkatársakat, reklamációs pultban tevékenykedőket, telefonos ügyintézőket, ügynököket is. Egyszóval azokat, akik munkájuk során közvetlenül kapcsolódnak más emberekhez és túlzottan azonosulnak a megismert betegek, kliensek, ügyfelek problémáival, és hosszú távon különösen azokat fenyegeti, akik nem tudják összehangolni a munkájukat és a magánéletüket.

A kiégettség állapota azonban nem egyszerre, hanem szakaszosan alakul ki:

1. Az első az idealizmus fázisa, amikor még nagy a lelkesedés a szakmával, hivatással kapcsolatosan, ami nemegyszer túlidealizált. Irreálisak a célkitűzések.
2. Ezt törvényszerűen követi a realizmus periódusa, amikor a kezdeti sikerek, pozitív visszajelzések fokozzák a munka hatékonyságát. Ebben a két szakaszban még nem jelentkeznek a kiégésre utaló tünetek. Ilyenkor a sikerek által nyújtott megelégedettség még visz előre.
3. A következő szakaszban, a stagnálás időszakában, amikor a teljesítmény már nem emelkedik, a kezdeti fellángolást az önmagunkkal való elégedetlenség követheti. Ilyenkor úgy érezhetjük, hogy túl nagy a nyomás, kevés a pozitív visszajelzés. Megfelelési kényszer alakulhat ki. A kapcsolat a pácienssel, ügyféllel, pedagógusok esetében a diákokkal elszegényedik, sekélyessé válik. Csökken a kezdeti lelkesedés. Jelentkezhet a stílus megváltozása: türelmetlenség, ingerültség, kioktatás vagy gúnyolódás, a magas hangon történő kommunikáció, büntetési szankciók alkalmazása stb..
4. A végső, a frusztráció és az apátia szakaszaiban, kezdődnek a gondok. A magán szféra beszűkül, mivel a nap egyre nagyobb részét a munka teszi ki. A társas kapcsolatok ritkulnak. Felerősödik az elszigeteltség és magány-, csökken a megelégedettség, illetve az öröm érzése.

Fentiek alapján felmerül a kérdés, hogy mit tudunk tenni. Mint az élet más területein, itt is fontos a probléma kialakulását megelőzni illetve meglétét időben felismerni. De melyek azok a tünetek, amelyek a kiégettség kialakulására utalnak?

A leggyakrabban tapasztalható, erre utaló jelenségek: a szétszórtság, figyelmetlenség, feledékenység, gyengeség, hangulati ingadozások, türelmetlenség. Döntési helyzetekben elbizonytalanodás, a változásnak való ellenállás. Időnként – főleg nőknél – sírási hajlam. Kialakulhat a pesszimizmus érzése, apátiába süllyedés, önértékelési zavarok jelentkezhetnek. Ez utóbbi főleg a „kudarc orientált” embereknél fordul elő, és a későbbiekben frusztrációhoz vezethet.

A munkában való megfelelés gyakran a magánélet háttérbe szorításához, illetve a stressz otthoni levezetéséhez vezethet. Egyes kapcsolatokban csökken a személyes kötődés, gyengülnek a különféle emberi kapcsolatok. Az érzelmi reakciók ellaposodnak, eluralkodhat a közömbösség érzése. Jellemzővé válhat a magányosság. Jelentkezhet a kikapcsolódásra való képtelenség.

A végső fázisban az érintett személy elveszíti a motivációt. Depresszió és különböző pszichoszomatikus betegségek jelenhetnek meg, mint: emésztési zavarok, mellkasi szorítás, gyorsabb pulzus, vérnyomás ingadozás, testsúlyváltozás. Megnő az alkohol, kávé, édesség, dohány, drogok fogyasztása, használata. Jelentkezhet alvásprobléma, reménytelenség és értelmetlenség érzése, kétségbeesett lelkiállapot. A teljes kiégés állapotában a személy munkaképtelenné, önpusztítóvá válhat.

Hogy mindez elkerülhető legyen, időben tudatosítani kell a burnout szindróma kezdeti jeleinek meglétét. Bár a segítő munkakör betöltése csak akkor lehet eredményes, ha az ember lelkileg bele tudja helyezni magát a mások élethelyzetébe, tudni kell, hol helyezkednek el a határok. Ehhez viszont ki kell fejleszteni a kiforrott, stabil egyéniséget. Fontos az önbizalom megerősítése, a folyamatos szakmai fejlődés, a társas kapcsolatok megerősítése és ápolása, a kikapcsolódási lehetőségek megteremtése.

A kiégés szindrómában szenvedőknek ajánlatos időnként megállni és megkérdezni önmaguktól, hogy milyen motiváció tart a pályán, és mit jelent a „segítség”? Hogyan látnak engem az „ügyfelek”, illetve a kollégák? A kiégés fenti szakaszaiban hol tartok?

Amennyiben bebizonyosodott valakiről, hogy a burnout szindrómában szenvedők közé tartozik, mindent meg kell tennie, hogy kiürült ’energiatartályát’ feltöltse ( vitaminok, ásványi anyagok, nyomelemek pótlásával ) testi és lelki erővel. Meg kell tanulni a gondolatait pozitív irányba terelni. Ez a képesség elsajátítható, és ebben segítséget nyújthatnak azok az emberek, akik őszintén szeretnek és érdeklődnek hogylétünk iránt. Erősítsük ezeket a kapcsolatokat. Gyakran előfordul, hogy arra fókuszálunk, ami nincs, vagy nem sikerül, és elfelejtünk hálásnak lenni azért, amink van. Örülni kell a gyakran aprónak tűnő sikereknek is. El kell tudni fogadnunk azt, amin nem lehet változtatni. Nem kell mindenáron a tökéletességre törekedni, mert ezt senki sem várja el tőlünk.

Antoine de Saint-Exupery szavait idézve :

„Nem akkor alkottál tökéleteset, ha
már nem tudsz mit hozzátenni, hanem ha
már nem tudsz mit elvenni belőle.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Meditáció, relaxáció és más stresszoldó technikák jelentősége a mindennapi életben

2013. február – Empátia: A beleélés lélektana

2013. március – A munkahelyi stressz negatív hatásai életünkre és egészségünkre.

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. július – Javaslatok a mindennapi kommunikáció könnyítésére.