2015. május – A hibáztatás és bűnbak keresés lelki okai

szerda, május 20th, 2015
„Más hibáinak elviselésében türelemre törekedjél,
mert benned is elég sok van, amit másnak kell eltűrnie.”

(Kempis Tamás)

Napjainkban, sokan nem találják a helyüket, egész életükben csak hánykolódnak és ezért jobb híján a környezetüket, körülményeiket, múltbéli eseményeket hibáztatnak sorsuk alakulásáért. Ez a fajta önfeloldozás, önfelmentés hozzásegít a kudarcok, a mulasztások, a saját hibákból és tévedésekből fakadó stressz enyhítéséhez.

Mások hibáztatása, rövid távon megnyugváshoz vezet és segít az ego és az énkép sérüléseinek elkerülésében, hosszú távon viszont személyiségi problémákat okoz. Amennyiben úgy döntünk, hogy mérlegre teszük elkövetett hibáinkat, azonnal szembesülhetünk saját hiányosságainkkal, téves döntéseinkkel és cselekedeteink következményeivel.

Egy adott probléma felmerülése során, ha találunk felelőst, bűnbakot, valakit, akit hibáztathatunk, gyakran már önmagában elegendő, hogy enyhítse a ránk nehezedő nyomást, feszültséget. Ilyenkor az emberben egyfajta önfelmentés, önámítás kerekedik felül és ez kényelmesebb, mint önmagunk szerepét megvizsgálni az események alakulásában.

Az ilyen tipusú emberek esetében egy idő után szembetűnővé válik, hogy a szokottnál gyakrabban válnak áldozattá, mártírrá, folyamatosan mások hibáitól szenvednek. Zsarnok főnököket és irigy kollégákat kapnak mindig a nyakukba, párkapcsolataik sorra tönkre mennek, mivel véleményük szerint, partnerük figyelmetlen, nem megértő és követelőző velük szemben.

Nagy álmaik egyre elérhetetlenebbé válnak számukra, mert mindig akadnak olyan szereplők és/vagy események melyek megakadályozzák ebben őket. Látni vélik, le tudják vezetni, meg tudják magyarázni, ki tehet pontosan sorsuk rosszrafordulásáról. Az a bizonyos valaki: a Hibás, aki ha nincs, már egészen máshol tartanának.

Munkám során megfigyeltem, hogy azok élete, akik mindig másokat hibáztatnak sikertelenségükért, gondjaikért, többnyire nem változik pozitív irányba. Egyfajta magatehetetlenséggel szemlélik sorsuk alakulását és fojvást keresik kudarcuk okozóját és végül meg is találják a felelőst és az önfelmentést.

Erről a felvett viselkedési formáról nagyon nehéz lemondani, mivel ha egy számunkra kellemetlen eseményre nem találunk magyarázatot vagy felelőst, gyorsan felmerülhet a kérdés:

“Ha más nem hibás, akkor talán
én tehetek a dolgok alakulásáért?”

Ezért ilyenkor, sokan továbbra is csak keresnek valakit, akit ha nem is közvetlenül, de közvetett módon hibáztatni tudnak. Például:

„Ha a szüleim pályaválasztáskor más irányba
terelnek, akkor most sikeresebb lennék és
a feleségem sem hagyott volna el.”

A „bűnbak” minden esetben segít megvédeni az Egót, hogy az Énkép ne sérüljön: túlsúlyos háziasszony a család körüli teendőket okolja, mondván, nincs ideje, energiája mozogni. Az elbocsátott alkalmazott a főnökét hibáztatja még abban az esetben is, ha rövid időn belül több munkahelyről bocsátották el. Az alkoholfüggő a barátait és a rossz társaságát okolja, amiért elissza az összes pénzét.

Ez a viselkedési forma, maga a 22-es csapdája, de mégis akadhat számunkra kiút belőle, ha sikerül felismernünk, hogy a kudarc és a negatív események mindaddig részesei maradnak életünknek, amíg nem változtatunk gondolkodásmódunkon, viselkedésünkön, a dolgokhoz való hozzáállásunkon.

Ez csak abban az esetben sikerülhet, ha végre tüzetesen megvizsgáljuk hibáinkat, ha szembe merünk nézni saját gyengeségeinkkel, mulasztásainkkal. Ez többnyire nagyon nehéz, de hosszú távon mégis segít.

Az első lépés tehát, amikor számunkra kellemetlen, fájdalmas esemény történik, ne az legyen, hogy mást hibáztatunk, hanem az, hogy vizsgáljuk meg saját szerepünket a dolgok alakulásában.

Amenyiben, valami mégis más hibájából történt, ne fecséreljük energiánkat szemrehányásra, vádaskodásra, veszekedésre. Alakítsuk-, találjuk ki, hogy az adott helyzetben legközelebb hogyan fogunk higgadtan, józanul, körültekintően viselkedni.

A dolgok nem javulnak meg maguktól: a párkapcsolatok, a munkahelyi viszonyok, a többlet súly sem olvad le magától. Nem változik pozitív irányban az életünk, ha nem vállaljuk a sorsunk feletti irányítást, a felelőséget. A felelősség valóban a miénk, hogy a számunkra negatív történésekre, eseményekre hogyan reagálunk.

Tehát nagyon fontos, hogy szabaduljunk meg mások hibáztatásától, fogadjuk el magunkat hibáinkkal, gyengeségeinkkel, mulasztásainkkal és fogadjuk el a tényt, hogy mi is követhetünk el hibákat, senki sem tévedhetetlen.


„Mindig mást hibáztatunk. Vagy a körülményeket tesszük
felelőssé életünk nagy traumájáért. De valójában csak
egyetlen ember létezik, aki tönkre tud tenni bennünket.
Csak egyetlen embernek áll hatalmában, hogy teljesen
elpusztítson minket, ha hagyjuk. Nekünk magunknak.”

(Sebastian Fitzek)
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

2015. március – A destruktív kritika romboló hatása

csütörtök, március 19th, 2015
„A kritika olyan, mint az eső: elég finomnak kell lennie,
hogy táplálja az ember növekedését anélkül,
hogy megsemmisítené a gyökereit.”

(Frank A. Clark amerikai író-karikatúrista)

A kritika szó minden emberben más-más érzést vált ki. Ehhez a kritikához személyiségtől függően mindenki másképp viszonyul. Egyes emberek a megfelelő kritikát hasznosítják fejlődésük és tanulásuk szempontjából. Ezek azok, akik nem félnek tőle, mivel meg tudják különböztetni a konstruktív (építő) jellegűt a destruktív (romboló) kritikától.

Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy azok a személyek, akik reálisan tudják megítélni az őket ért bírálatot, véleményt, kevesebben vannak, mint azok, akik a kritikát minden esetben sérelemként élik meg, ezáltal károsítva önbizalmukat, önértékelésüket. Mivel kritikus világban élünk, amelyben mindenkinek jogában áll véleményt nyilvánítani, meg kell tanulni ezt helyesen kezelni.

Egy tanult viselkedési forma a kritikával élés szokása. A szülő a gyermeknevelés során él vele annak érdekében, hogy a csemetéje megtanulja megkülönböztetni a jót a rossztól.

Abban az esetben, ha a szülő a cselekedetet minősíti, nem a gyermeket, nem okoz kárt személyisége fejlődésében. Abban az esetben viszont, ha gyermeket minősíti, pl.: „Ostoba vagy!”, „Ügyetlen!”, „Két balkezes!”, a szülői romboló kritika, a tudat megkerülésével, a tudatalattiban rögzül, és a negatív „program” felnőttként is működni fog.

Ezek a felnőttek alacsony önértékeléssel rendelkeznek, és az újabb kritikák, főként a személyiségüket bíráló negatív vélemények, még jobban károsítják énképüket.

Ugyancsak károsan befolyásolhatja a gyermek egészséges személyiségfejlődését, ha az iskolában egyes tanárok megkérdőjelezik a gyerek képességeit, intelligenciáját, szélsőséges esetben megszégyenítik, kigúnyolják.

Ilyenkor a gyermek elveszíti nyugodt megabiztosságát és a feszültségénél fogva még többet hibázik, amire újabb negatív kritika a reakció. A negatív spirál addig fokozódik, amíg úgy érzi, hogy reménytelen küzdeni ellene. Ilyen esetekben a lehetséges másik reakció, az adott tantárgyakkal szembeni ellenállás. Mindkét esetben felnőttként érezhető lesz ennek negatív hatása.

Munkám során találkozom olyan önbizalom hiányos, kudarckerülő felnőttekkel, akiknek a szülei nem éltek közvetlen módon romboló, sértő és gyermekük személyiségét negatívan minősítő kritikával, viszont gyakran éreztették velük, hogy a testvér, egy családtag vagy ismerős ügyesebb, szorgalmasabb, kimagaslóbbak a teljesítményei. Ilyen esetekben is az összehasonlítás, főként, ha ez gyakran történik meg, frusztrációhoz, kisebbrendűségi érzés kialakulásához vezethet.

A gyermek úgy érezheti, hogy csalódást okoz szüleinek, nem bíznak benne és képességeiben, ezért felnőttként sem fog tudni bízni önmagában. Ilyenkor minden rosszindulatú megjegyzést, józan mérlegelés nélkül, el fog fogadni.

A destruktív kritika lényege, hogy az álproblémákat problémaként próbálja feltüntetni, alattomos módon elősegíti a kisebbségi érzés kialakulását, kudarctól és visszautasítástól való félelemmel tölt el. Szándéka sok esetben az önbizalom gyengítése, ellehetetlenítés, rossz hangulat előidézése.

A rosszindulatú emberek bírálata sértő, bántó, megszégyenítő, és többnyire azokra a személyekre jellemző ez a kifejezésmód, akik bizonytalanok magukkal szemben, elégedetlenek életükkel, boldogtalanok. Ezek általában agresszív vagy manipulatív személyiségek.

Mivel elkerülni nem tudjuk a minket érő kritikákat, meg kell tanulni megkülönböztetni az építő, segítő, a fejlődést szolgáló véleményeket a romboló bírálatoktól. Az alkotó ember kritikája minden esetben segítőkész, udvarias, kedves, úgy mutat rá a dolgokra, hogy azok a fejlődést segítség elő.

Abban az esetben, ha kritika ér minket, meg kell vizsgálnunk, kitől származik, és milyen szándékkal közelít felénk. Reagálhatunk rá agresszíven, védekezően és elutasítóan, letörhetünk általa, vagy megvizsgálhatjuk mennyire valós, és hogy a fejlődésünkre tudjuk-e fordítani. Azok az emberek, akik rendelkeznek kellő önismerettel, az érett személyiségek, akik tisztában vannak erőségeikkel és gyengeségeikkel, helyesen tudják megítélni a kritika igazságtartalmát.

Ezek után mérlegeljük, tapasztalatainkból adódóan, mi szól mellette és ellene. Abban az esetben, ha jogos, fordítsuk fejlődésünk javára, ha pedig igazságtalannak ítéljük meg, ne foglalkozzunk vele, lépjünk túl rajta és felejtsük el. Ne hagyjuk, hogy a rosszindulatot és az irigy kritikát tartalmazó bírálatok megmérgezzék a magunkba vetett hitet és útját állják a boldog, kiegyensúlyozott életnek.

„Csak az a fajta kritika lehet építő jellegű, ami nem
töri össze a másik méltóságát, csupán felhívja a figyelmet
a gyenge pontokra, és ezek javítására ösztönöz.”
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2014. májusAsszertivítás

2013. májusAz érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2014. júliusA fel nem dolgozott negatív történések hatásai életünkre.

2013. júliusJavaslatok a mindennapi kommunikáció megkönnyítésére.

2013. szeptemberA perfekcionizmus blokkoló hatásai.

2014. szeptemberAlázat: erény vagy gyengeség?

2014. március – Milyen okok vezetnek a hűtlenséghez?

szombat, március 8th, 2014
„A hűség súlya alatt az roppan meg,
akinek gyenge a támasza.”

(ismeretlen szerző)

Egy kapcsolatban, milyen okok vezetnek leggyakrabban a hűtlenséghez? Hol és mit rontanak el a párok? Ebben a cikkemben, kísérletet teszek arra, hogy ezekre a kérdésekre választ keressek szakmai tapasztalataim alapján.

Köztudott, és gondolom, sokan egyetértenek azzal a véleménnyel, hogy ha egy kapcsolat nem működik, abban mind a két fél hibás. A legtöbb ember sok energiát fektet abba, hogy meghódítsa szívének választottját, de miután ez megtörtént, már nem szentelnek elég figyelmet a másik félnek.

Természetesnek tartják, hogy innentől kezdve már magától is működhet egy kapcsolat. Igen ám, de nem mindegy hogy a szeretet, a megértés és a harmónia tart- e össze két embert egy életen át, vagy a megszokás, a gyerekek, esetleg a közösen megszerzett anyagi javak. Ez utóbbi esetben esik meg gyakran, hogy amikor belép egy pár életébe az a bizonyos harmadik személy, nincs az az erő vagy hatalom, amelyik megakadályozná a hűtlenséget.

Egy kapcsolat megromlásának ezen kívül más okai is lehetnek: a nem megfelelő kommunikáció, a figyelem és az elismerés, a szeretet kifejezésének elmaradása. Továbbá a megértés, együttérzés, érdeklődés hiánya és a kíváncsiság. A felsorolt okok között talán pont a kíváncsiság az, mely hűtlenséghez vezethet ugyan, de mégis a legritkább esetben okoz visszafordíthatatlan kárt.

Szakmai tapasztalatom alapján úgy látom, hogy egy jól működő, szeretetre és megértésre épülő kapcsolatban, egy esetleges „botlás” is megbocsátható. Munkám során találkoztam egy házaspárral, akik elmesélték, hogyan sikerült megoldaniuk az életükben egy évekkel korábban felmerült házassági krízist. Egy váratlan találkozásnak köszönhetően a férj megismert egy fiatal nőt, aki leküzdhetetlen vonzalmat ébresztett benne. Mivel szerette feleségét, nem akart hűtlen lenni, ezért őszintén beszélt neki a kialakult helyzetről, és arra kérte, hogy most különösen szeresse Őt, mert csak így tud hűséges maradni.

„Akkor szeress, amikor rossz vagyok, mert
ilyenkor van a legnagyobb szükségem rá.”

(kínai közmondás)

A feleség ezután mindent megtett és minden erejével küzdött a boldogságukért, és végül sikerült megmentenie a kapcsolatukat. A Sors próbára tette érzelmeiket, és az idő Őket igazolta. Sokévnyi házasság után is szerelmesek voltak és boldogok.

Sajnos azonban vannak olyan házassági krízisek, amelyek váláshoz és tragédiákhoz vezetnek. A számtalan lehetséges ok közül csak egyet emelnék ki. Gyakran hallom hozzám segítségért forduló személyektől, hogy a meg lévő kapcsolatukban már nem érzik magukat teljes értékű nőnek illetve férfinak. Ez főként akkor jelentkezik, amikor már van gyermek a családban. Ilyenkor a férfiak, sok esetben, már nem a vonzó és kívánatos nőt látják feleségükben, hanem az anyát, és fordítva – a nők családfenntartóként és az apai szigor megtestesítőjeként kezelik a férfit.

Egy idő után elmaradnak a becéző, szerelmes szavak, helyükbe lépnek az „anyuci” és „apuci” megszólítások. Ezért, amikor egy asszony életébe belép egy másik személy, aki a túlhajtott háziasszonyban és anyában újra felfedezi a vonzó és kívánatos Nőt, akkor megtörténhet, hogy követi azt a férfit, aki visszaadja az „elvesztett” nőiességét.

A férfiaknál jelentkező ” kapuzárási pánik” hátterében is gyakran hasonló okok állnak. A férfi, aki otthon a családfő, a családfenntartó, vagy némelykor, egy ambiciózus és erős asszony mellett a gyermekfelügyelő és a házimunkáért felelős személy, egyszer csak elkezdi „férfinak” érezni magát egy másik nő mellett. Megjelenik egy nő, aki az erős férfit látja benne, aki meghallgatja a mondanivalóját, és nem inti le, amikor kinyilvánítja véleményét. Aki felnéz rá, megdicséri az eszét, stílusát, fizikai állapotát, stb.

Ilyen esetekben mindkét fél visszakapja elvesztett önbecsülését és az is megtörténhet, hogy több évnyi boldog, mert sokszor tényleg az, házasság után búcsút intenek egymásnak, a néha már felnőtt és családos gyermekeiknek, és új érzelmeiknek engedve lépnek. Hogy ezután boldogok lesznek-e, ez már egy másik kérdés. Vannak olyanok, akiket az idő igazol, és természetesen olyanok is, akik a röpke boldogságért nagy árat fizetnek.

Ezekben az esetekben azt javaslom, hogy egy felmerülő kapcsolati krízisben érdemes mérlegelni, mielőtt elsodornának az érzelmek. Érdemes megpróbálni megmenteni és küzdeni azért, ami egykor jó volt. Azért a személyért, akit egykor vonzónak, szeretetreméltónak és különbnek találtunk másoknál. Akit kiválasztottunk, aki mellett döntöttünk, mert a hűség is elhatározás és döntés kérdése. Az ember eldönti, hogy kitart a másik mellett jóban és rosszban, egészségben és betegségben, és azt, hogy minden körülmény között megpróbál hűséges maradni.

„Az ember érezhet vonzalmat anélkül is, hogy
utat engedne neki. Ez az érett viselkedés egyik jele.”

(Arthur Hercog – amerikai író)
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. februárSzeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. decemberSzeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. januárMi a különbség a szerelem és a testi vágy között?

2014. január – Mi a különbség a szerelem és a testi vágy között?

hétfő, január 20th, 2014
„Ha már nagyon nagy lánggal él a szenvedély,
akkor jöhet a testi szerelem, hogy befejezze a táncot,
de soha nem az övé az első lépés.”

(Paulo Coelho)

 

A szerelem és testi vonzalom sokban hasonlít egymásra. Olyanok, mintha testvérek volnának, sok bennük a közös – hasonlóak, könnyű összetéveszteni őket, mégis, ha jobban odafigyelünk, akkor látjuk, hogy van különbség köztük. A szerelem, ebből az aspektusból nézve, az érettebb, a bölcsebb testvér, de nem feltétlenül az értékesebb, mint a könnyed, laza, esetenként bohókás rokon, mely idővel maga is komollyá válhat.

Gyakran megesik, hogy egy kibontakozó kapcsolat során, amikor két ember között kipattan az a bizonyos szikra és beindul közöttük a kémia, felvetődik a kérdés, hogy akkor ez most szerelem? Szerelmesek vagyunk, vagy egy kölcsönös szimpátián alapuló testi vonzalomról van szó? Ha a kapcsolat elején nem vagyunk tisztában érzéseinkkel, az nem feltétlenül jelent rosszat. Sőt, az első hetekben nem is kell ezen töprengeni, egyszerűen örülni és élvezni kell a pillanat szépségét, úszni a boldogság mámorában, és megpróbálni minél többet adni a másiknak magunkból, mert ahhoz hogy kapjunk, először adnunk kell. Magunkat kell adnunk, őszintén, amilyenek vagyunk, hiszen a szerelem alapja a másik ember és egy kicsit önmagunk megismerése is.

Egy igazán mély, bizalmon alapuló kapcsolatban magunkat is jobban megismerjük. Minden kapcsolat során megtudunk valamit magunkról, megtanít valami újra, erre azonban csak a szerelem képes. Csak a szerelem által leszünk, lehetünk gazdagabbak. Ez nem mindig örömteli folyamat, mivel a fejlődés fájdalommal, némelykor gyötrő kínokkal és álmatlan éjszakákkal jár, de a szerelem mindig ajándék, ami meglepetésként érkezik életünkbe, sokszor nem várjuk, nem hívjuk, csak jön, magával hozva a csodálkozást, a váratlanság élményét, a sorsszerűség érzését, és a fényt, amely beragyogja életünket.

A testi vonzalom nagyon fontos része egy jól működő szerelmi kapcsolatnak. Vágy és fizikai vonzalom nélkül nem jöhet létre egy ilyen jellegű kötelék, viszont nem minden jól működő testi kapcsolatból lesz szerelem, még ha oly nagyon vágyunk is rá. „ A mély kapcsolatok időt és kitartást igényelnek.  A tartós kapcsolatok bizalomra épülnek. A futó szexuális kaland nem szerelem. A szerelemhez idő kell.”  Időre, sok türelemre, nemegyszer áldozathozatalra van szükség. Magába foglalja a másik ember féltését és feltétel nélküli elfogadását. Stefan Zweig egyik legismertebb művének mondanivalója, hogy könnyű olyat szeretni, aki egészséges, gazdag és szép, de olyat, aki mindezekkel a tulajdonságokkal nem rendelkezik, már nehezebb. És ilyenkor nyugtalan a szív.

Természetesen, egy kölcsönös szeretetre, bizalomra, tiszteletre épülő testi kapcsolat is lehet értékes és szép, még ha nem is növi ki magát szerelemmé. Évekig, sőt, akár egy életen át is működhet örömöt és boldogságot szerezve mindkét félnek. Hiszen minden ember vágyik a szeretetteljes érintésre, egy másik ember testi közelségére. Valószínűleg sokan tapasztalták már, hogy egy ölelés milyen sokat jelenthet, mennyi energiával képes feltölteni. Nem véletlen, hogy kritikus helyzetekben szinte ösztönösen öleljük meg egymást, hiszen bátorítást, támaszt és szeretetet képes szavak nélkül is közvetíteni.

Ezért nem feltétlenül kell boldogtalannak éreznie magát annak, aki bár vágyik a másik ember szerelmére, mégsem kapja meg. Jobb az őszinte tiszteletben, megértésben és jól működő testi-lelki kapcsolatban élni valakivel, mint a szerelem illúziójával kábítani a másik embert vagy ámítani magunkat. Mert ilyen formán hazugságra épül az egész, és ennek a látszatnak a fenntartása nagyon sok energiát követel, rendkívüli feszültséget eredményez, és nem ritkán tragédiákhoz vezet.

Nagyon fontos tehát felismerni, elsősorban magunk előtt tisztázni érzéseinket, és vállalni őket még abban az esetben is, ha ez fájdalmat okoz a szerelmes fél számára. A másik félnek ugyanakkor nem szabad kudarcként megélni a szerelem érzésének viszonzatlanságát, mert a szerelmet kierőltetni nem lehet. Éppen ezért vagy elfogadjuk azt, amit a másik ember nyújtani tud, vagy kivárjuk az esetleges szerelem érkezését, de bárhogyan is döntsünk, egy valamiről ne feledkezzünk meg:  „ A boldogságot nem csinálni kell, a boldogság a pillanat műve, ami akár örökké is tarthat.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. februárSzeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. júliusAz önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2014. márciusMilyen okok vezetnek a hűtlenséghez?

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés

péntek, december 20th, 2013
„ A gyűlölet energiája nem vezet sehova, de a
megbocsátás energiája, mely a szeretetben
testesül meg, jó útra terelheti életedet. ”

(Paulo Coelho)

Szeretet, megbocsátás, elengedés… Három különböző fogalom, mégis szorosan összefüggnek egymással, és bizonyos értelemben egymásból fakadnak. Hiszen az elengedés és megbocsátás alapja a szeretet. A szeretet pedig nagylelkűvé tesz, empatikussá, nyitottá, utat enged a pozitív dolgok felé, engedi, hogy a jó dolgok megtörténjenek velünk.

Akinek a szívét a düh és a harag tartja fogva, a múltban megélt fel nem dolgozott fájdalmak és sérelmek, az nem képes örülni a jelen kellemes pillanatainak, képtelen boldogan és bizakodva tekinteni a jövő felé, mert a múlt folyamatosan visszahúzza. Fogollyá válik, a saját negatív érzelmei foglyává, ahonnan csak a megértés, elengedés és a megbocsátás útján lesz képes kiszabadulni.

A fenti sorokat olvasva, felmerülhet a kérdés: Hogyan fogjunk hozzá? Mit kell tennünk, hogy el tudjuk engedni a rossz emlékeket? Vonjuk meg a vállunkat, mintha mi sem történt volna, és éljük tovább az életünket? A válaszom erre az, hogy az efféle viselkedés nem vezetne igazi megbocsátáshoz, mivel a megbocsátás egy hosszú, keserves folyamat, de az ezt követő megkönnyebbülés, felszabadultság érzése, amely jó közérzetet és boldogságot eredményez, megéri a fáradtságot. Megéri elkezdeni.

Az elengedés és megbocsátás egy döntéssel kezdődik. Eldöntöm, hogy nem akarok továbbra is a saját magam által épített börtönben élni, szabadságra vágyom, ezért újra kell gondolni azokat a dolgokat, felidézni azoknak az embereknek és történéseknek az emlékét, amelyek egykor fájdalmat okoztak, megsebezték a szívünket, lelkünket.

Mielőtt elengednénk, elfelejtenénk a sérelmeinket, először emlékezni kell és megérteni a másikat. Megérteni, miért viselkedett számunkra nem tetsző módon, milyen csalódottság, fel nem dolgozott fájdalom, sértettség vezetett addig, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Mert az ellenünk vétő személy is ember, őt is anya szülte és Ő sem vágyik másra, mint arra, hogy a maga módján boldog legyen.

Ha nem tudunk másoknak megbocsátani, hogyan várhatjuk el, hogy nekünk is megbocsássanak, hiszen mindenki követ el hibákat, akaratlanul is megbántva ezzel másokat. William Shakespeare szavaival élve:

„Kegyelmet hogy remélsz, ha nem gyakorolod?”

A másik dolog, amivel elősegíthetjük a megbocsátást az, hogy megtanuljuk meglátni a másik emberben a jót, a szépet. Hiszen minden ember rendelkezik jó tulajdonságokkal, és némelykor csak egy kis külső segítségre van szűkség, hogy e tulajdonságok a felszínre kerülhessenek. William Shakespeare után egy másik nagy költőóriás Johann Wolfgang Goethe szavait idézném:

„Ha az embert olyannak vesszük, mint amilyen, tulajdonképpen,
rosszabbá tesszük. De ha olyannak vesszük, mint amilyennek
lennie kellene, akkor azzá tesszük őt, amivé lehetne.”

Meglátni a jót és elfogadni a másik embert a hibáival, gyengeségeivel együtt, és nem csak elfogadni, de mindezekkel együtt szeretni is úgy a legkönnyebb, ha a másik emberben megpróbáljuk meglátni saját magunk tükörképét. Hiszen magunkat is elfogadjuk és szeretjük hiányosságainkkal együtt.

Ezt egy tanulságos izraeli tanmese szemlélteti.

A tanító néni megkérdezte a diákokat, hogy mit jelent a világosság? Az egyik gyerek azt válaszolta, hogy a világosság az, amikor a bárányt meglehet különböztetni a kecskétől. A másik gyerek azt válaszolta, hogy mikor az olajágat meglehet különböztetni a pálmaágtól. A tanító néni végighallgatva az összes lehetséges választ azt mondta:

„Világosság akkor van, amikor az ember
képes meglátni önmagát a másik emberben.”

Igen, a megbocsátás megértéssel és megismeréssel, de bizonyos fokig felismeréssel is jár, hogy bár sokban különbözünk egymástól, mégis lényegét tekintve egyek vagyunk.

Mindezt azért írtam le, hogy ne hordozzuk magunkban fájó, nehéz teherként a múltban történt és megváltoztathatatlan történéseket, eseményeket, hanem tegyük le ezeket, és meglátjuk, hogy az életünk örömtelibbé és boldogabbá válik. Hiszen a szeretet sokkal több örömöt képes adni, mint a düh és a harag.

Elmélkedésemet Márai Sándor szavaival zárnám:

„…amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted, elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív.”
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. februárEmpátia: A beleélés lélektana.

2013. májusAz érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. júliusAz önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2013. novemberA ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy.

2013. november – A ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy

kedd, november 26th, 2013
„Mindened megvan a boldogsághoz, mégsem vagy boldog,
mert a boldogság nem a birtoklás eredménye, nem a
javaid függvénye. A boldogság a bensőd kiáradása,
saját energiáid ébredése. Lelked ébredése.”

(Osho)

Ebben a néhány gondolatsorban egyéni véleményemet és személyes meglátásaimat írom le e témával kapcsolatban, de a választ arra a kérdésre: Hogyan legyünk boldogok? – mindenkinek magának kell megtalálnia.

A boldogság utáni vágy az emberiség legösztönösebb késztetéseinek egyike. A történelem során számos nagy gondolkodó kereste a választ arra, hogy mit jelent a boldogság és hogyan lehet elérni.

Manapság sok könyv jelenik meg e témával kapcsolatban, előadásokon, tanfolyamokon tanítják, néhányan még egyenesen megvásárolni is megkísérlik. Sokan a boldogságot olyasvalaminek tekintik, amit kellő eszközökkel, megszerzett tudással felvértezve el tudnak érni. Ugyanakkor a boldogság olyan törekvés, amit minél jobban, minél görcsösebben akarunk, annál kevésbé lesz elérhető.

Ebben az esetben viszont felmerülhet a kérdés: Hogy türelmesen várjuk ki, vagy tegyünk valamit e vágyott, kívánt állapot eléréséért? A válaszom erre az, hogy a boldogsághoz vezető úton felmerülő számos akadályt távolítsuk el az életünkből és hagyjuk, hogy a jó dolgok egyszerűen megtörténjenek velünk.

“Az élet nagy játszmájában azok a legboldogtalanabbak,
akik nem vállalják a kockázatot, hogy boldogok legyenek.”

(Guillaume Musso)

Meglátásom szerint, a legfőbb akadályokat a boldogsághoz vezető úton a hétköznapi feszültségek, a stressz, a megfelelő és reális célok hiánya, az anyagi javak vég nélküli hajszolása, mások elfogadásától, véleményétől való függés képezik. A jó közérzetünk és a lelki békénk ne legyen függvénye mások pillanatnyi hangulatának, frusztrációinak, a főnök kedélyállapotának, vagy egyéb olyan körülménynek, aminek alakulásába nincs beleszólásunk.

Gyakran lehet azt hallani, hogy: ”Ha nyernék a lottón, a világ legboldogabb embere lennék!” Gondoljunk bele, vajon tényleg így lenne? Valószínűleg igen, így éreznénk egy darabig, mindaddig, amíg tart a gazdagsággal járó előnyök mámora. A hirtelen jött meggazdagodás azonban sok gondot is magával hoz, amivel talán nem mindenki van tisztában, új „nehézségekkel” kell szembe nézni.

Sok ember a boldogság másik fontos feltételének tartja egy konkrét személyhez fűződő ragaszkodást vagy egy harmonikus párkapcsolat meglétét. Nem szerencsés előre eldönteni, ki az a személy, akivel boldogok tudnánk lenni. Mivel, ami ma tökéletesnek hat, azt holnap, a körülmények változásával, talán másképpen fogjuk látni. A Dalai Lámának van egy ezzel kapcsolatos gondolata:

” Ne kapaszkodjatok abba, ami nem a tiétek,
mert soha nem lesz az. Ami pedig a tiétek
azt soha senki el nem veheti.”

Mikor lezárul egy kapcsolat és keserűség uralkodik el rajtunk, gondoljunk arra, hogy bizonyos értelemben gazdagabbak lettünk – örömteli eseményekkel, élményekkel, a boldogság érzésével, melynek emléke örökre megmarad számunkra. Meglehet, hasznos tapasztalatokkal is, melyek segítenek abban, hogy az előző hibáinkat ne kövessük el újra. Ha vége van valaminek, ami egykor szép volt, de elmúlt, zárjuk le, engedjük el. Talán, még nem álltunk készen rá, nemez volt a nagy szerelem ideje.

Márai Sándor így ír erről:

„Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek a találkozásra… Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.”

A boldogság utáni vágy és hajsza során, nem gondolunk arra, hogy a stressz, a feszültség, a negatív érzések, mint: a düh, a harag, az irigység jelenléte is gátolja jó közérzetünk kialakulását illetve megtartását. Ilyenkor az ember nem tud örülni az élet apró ajándékainak, történéseinek észre sem veszi azokat, nem tudja jól megélni a pozitív eseményeket.

A kellő önismeret vagy önbecsülés hiánya is boldogtalanság érzéséhez vezet, ami kizárja a lelki béke lehetőségét. Ismerjük azt a mondást, miszerint: „Az igazság fáj.” Mikor és miért fáj az igazság? A válasz erre az, hogy ha nem vagyunk tisztában hibáinkkal, gyengeségeinkkel, nem nézünk szembe velük és ezeket nem vállaljuk fel magunk előtt, hibát követünk el. Könnyen frusztrálttá válunk, komplexusaink alakulnak ki, melyek megléte komoly akadályt jelent a jó közérzet és a boldogság eléréséhez.

Tehát változtassunk, amin tudunk és fogadjuk el azt, amiben képtelenek vagyunk változni. Ezáltal lehetőségünk nyílik rá, hogy elérjük lelki békénket és talán a várva-várt boldogságot is megtaláljuk. Gyakran azon bosszankodunk, amink nincs, és nem tudunk örülni annak, ami van, pedig a ’Boldogság Kék Madara’ meglehet karnyújtásnyira van tőlünk, csak észre kell vennünk.

„A hamis elképzelések, a torzított látásmód nem enged
szabadulni félelmeidtől, szorongásaidtól, ragaszkodásaidtól,
konfliktusaidtól és még egy sereg dologtól. Ha mindezt átlátnád,
rájönnél, hogy boldog vagy, csak éppen nem tudsz róla.”

(Anthony de Mello – Jezsuita szerzetes és pszichoterapeuta)
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. májusAz érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. júliusAz önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2013. augusztusLétezik-e orvosság a magányra?

2013. szeptemberA perfekcionizmus blokkoló hatásai: avagy a megfelelési kényszer buktatói

2014. februárMinden egy döntéssel kezdődik

2013. október – Az egészségtelen táplálkozás hátterében álló lelki okok

kedd, október 22nd, 2013
„Amit az ember nem eszik meg, az nem árt”
(Schütz Antal piarista szerzetes)

E cikk megírására régóta készülök, mivel egyre gyakrabban tapasztalom, hogy sok ember a felmerülő problémákat, megoldatlan, kellemetlen, ill. feszültséget keltő helyzeteket túlevéssel, nassolással próbálja enyhíteni. Szorongásoldás és hangulatjavítás céljából több kalóriát juttat a szervezetébe, mint amire szüksége van.

Az étkezés ezekben az esetekben nem a test igényeit csillapítja, szolgálja, hanem a lelki frusztrációkat, sebeket gyógyítja. Orvosság a fájó léleknek, társ a magányban, takaró, ami elfedi a valós érzelmeket, mankó, amire támaszkodni lehet nehéznek ítélt helyzetekben.

Sok embernek egyszerűbb enni vagy inni, mint sem szembenézni a valós problémákkal. Viszont, akárcsak az alkohol vagy a drog, a kulináris élvezetek is csak ideiglenes megkönnyebbülést hoznak, mert hatásuk gyorsan elmúlik, és a probléma – szorongás, bánat, düh, csalódottság, tartós stressz, érzelmi frusztráció, stb. – újra előjön. Ilyenkor úgy érzik, szükségük van egy „támaszra”, ami átsegíti őket a kellemetlennek ítélt helyzeten, és ilyen formán könnyen egy „ördögi körben” találják magukat.

Amikor táplálkozási zavarokról – túlevésről, kényszeres evésről, bulimiáról, anorexiáról, vagy a táplálkozási ritmus bármely fajta felborulásáról beszélünk, a problémát nem maga a testsúly, a testi arányok vagy a méretek megváltozása jelenti, hanem az ezt kiváltó ok vagy okok, amik idővel súlyos következményekhez vezethetnek.

Például, azoknál az embereknél, akiknek nehézségeik vannak a kapcsolatteremtéssel – magányosak, önbecsülési, ill. önértékelési problémákkal küzdenek – nemegyszer gyermekkori érzelmi, fizikai vagy szexuális bántalmazás van a háttérben. Ezért ezek az emberek lebecsülik magukat, képtelenek megbízni másokban. A helytelen táplálkozás következtében kialakult zsírpárnák egyfajta páncélt nyújtanak számukra környezetükben, ami megvédi őket a lelki sérülésekkel szemben, eltakarja személyiségük fel nem vállalt részeit.

Ezért azzal, hogy folytonos étkezéssel oldják szorongásukat, tudat alatt büntetik magukat, mert nem hiszik el, hogy megérdemlik az egészséges és fitt testtel járó előnyöket. Nem hiszik, hogy megérdemelnek egy valós társat, barátot, aki ki tudja tölteni azt az űrt, amit a túlzott étel bevitel megvonása hagyna maga után, hogy a boldogság érzését másképp is el lehet érni.

Egy másik komoly probléma, amivel véleményem szerint foglalkozni kell az, ha valaki a stresszt evéssel csillapítja, mivel a tartós stressz több betegség kialakulásához vezet. Stresszel járó helyzetekben az emberek gyakrabban kívánják az édes és sós ételeket, ízeket.

Például, ha egy komoly feladattal kell megküzdeni: felkészülni egy vizsgára, előadásra, előkészíteni egy pályázatot, tervet, vagy egyéb problémát kell megoldani, az emberek többsége egy tábla csoki vagy egy tál chips kíséretében fog neki a feladatnak. Ez abban az esetben nem okoz gondot, ha a munka befejeztével a szervezet visszaáll a „normális üzemmódba” és az étkezési szokások is helyreállnak. A gond akkor van, ha a stressz és a vele járó nassolás, a túlzott édesség bevitel állandósul.

A szomorúság, a bánat, egy kudarcélmény vagy az ezektől való rettegés is kiválthat egészségtelen táplálkozási szokásokat, amelyek állandósulhatnak és idővel természetesnek is tűnhetnek az egyén számára, mivel többnyire szokásaink rabjaivá válunk.

Ezért, többek közt a környezet felelőssége is, hogy figyelmeztessük embertársainkat, mert a súlygyarapodásnak vagy a kóros súlyveszteségnek a testi, belső szervi zavarokon túl, lelki, pszichés okai is lehetnek. Ezekkel időben el kell kezdeni foglalkozni, mielőtt visszafordíthatatlan károkat okozna. Az ilyen esetekben, ne arra ösztönözzük a táplálkozási zavarokkal küzdő embereket, hogy változtassanak étkezési szokásaikon – kevesebbet, vagy anorexia esetében többet egyenek, – hanem arra, hogy az azt kiváltó lelki problémával nézzenek szembe. Amennyiben helyrebillen a lelki egyensúly, úgy a testi harmónia is helyreáll.

„Az ételnek nem pótolnia vagy kompenzálnia kell bizonyos
hiányosságokat, hanem energiát kell adnia, és azt a célt szolgálnia,
hogy minél tovább maradjon egészséges az ember.”
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. februárPszichoszomatikus jelzések: Avagy a test és a lélek kölcsönhatásai

2013. februárMeditáció, relaxáció és más stresszoldó technikák jelentősége a mindennapi életben

2013. szeptemberA perfekcionizmus blokkoló hatásai: avagy a megfelelési kényszer buktatói

2014. februárMinden egy döntéssel kezdődik

2014. áprilisAz életünkben jelentkező változások.

2013. július – Az önmagunk felé irányuló szeretet fontossága

péntek, július 19th, 2013

E cikk megírására egy véletlen találkozás és beszélgetés ösztönzött. Látogatóban voltam egy baráti házaspárnál, akikkel régen találkoztam. Arra volt dolgom, ezért hirtelen indítatástól vezérelve meglátogattam őket.

Azt gondolom, hogy az életben semmi sem történik véletlenül, mindennek oka van. Nem véletlen, hogy bizonyos emberekkel összehoz a sors, minthogy az sem, hogy úgy érezzük egyes pillanatokban valamit meg kell tennünk. Az utcán nem jobbra kanyarodunk, ahogy terveztük, hanem irányt váltunk és így érünk a célunkhoz. Mintha valami azt súgná, ”most erre van dolgod”.

Ilyesmi történt velem is, jó időben, jó helyre kerültem, mert valakinek segítségre volt szüksége. A segítség szó alatt nem feltétlenül kell nagy dolgokat érteni. Néha egy biztató vállveregetés, egy baráti ölelés, vagy akár az is segítséget nyújthat, ha valakit figyelmesen, empátiával meghallgatunk.

A fent említett házaspár elmesélte, hogy szomorúság költözött a családjukba. Egyetlen fiuk önpusztító életmódot folytat, ami akár tragikus véget is érhet, ha nem hagy fel vele. Megkérdezték, megtenném-e, hogy elbeszélgetek vele. Nem volt időm mérlegelni a választ, csak bólintottam. Arra gondoltam, egy beszélgetés kevés lesz hozzá, hogy változtassak az életén, de szerettem volna megnyugtatni az aggódó szülőket.

Miután megtörtént a kölcsönös bemutatkozás, szemügyre vettem a fiatalembert. Az első benyomás sokszor meghatározó, de ebben az esetben egyben meglepő is volt. Egy kedves arcú, tiszta tekintetű, jóképű fiú állt velem szemben. Udvariasan hellyel kínált és már az első mondattal őszintén megfogalmazta, hogy mi is a problémája. Nem szépítette a helyzetét, nem akart jobbnak mutatkozni, nem védekezett azzal, hogy az, amiben most van, csak egy átmeneti állapot, bátran vállalta a gyengeségét. Mert bátorság kell ahhoz, hogy vállalni tudjuk hibáinkat, emberek vagyunk és nem tökéletesek. Törékeny, érzékeny, sebezhető a lelkünk, amely egy fájdalmas külső inger hatására könnyen összeroppanhat, összetörhet. Ez történt vele is.

A kiváltó okokról nem szeretnék említést tenni, csak arról, ami világossá vált számomra e rövid beszélgetés alkalmával, miszerint fontos megtanulni elfogadni, és szeretni önmagunkat. Ez első hallásra önző kijelentésnek tűnhet, de munkám során sokszor tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik nem tudják szeretni magukat, görcsösen vágynak egy másik ember közelségére és szeretetére, de nem csak kapni akarnak, hanem adni is tudnak. Adnak szeretetet, figyelmet, odaadást és nem értik, miért marad el a viszonzás, mikor olyan nagy szükségük lenne rá.

A válasz egyszerű és nem újdonság, nem én találtam ki, ezt már előttem is megfogalmazták nagy gondolkodók – szeretni csak azt lehet, aki önmagát is képes szeretni. Mert aki nem szereti magát, nem tud, minden igyekezete ellenére sem, igazi szeretetet adni. A másik emberben egy tükröt lát, amiben saját szerethető lényét szeretné felfedezni. Visszaigazolást vár, hogy ő jó ember, szép és szerethető, más szemével akar magára pillantani, meg akarja kapni mástól azt, amit nem tud magának megadni. A szeretetet.

Van egy aforizma, mely szerint nehéz sündisznót simogatni, ha még oly kedves állat is. Ezért nehéz olyan embert szeretni, aki maga sem hiszi el, hogy ez lehetséges. Akit, ha visszautasítanak, vagy elhagynak, csak még jobban elhiszi azt, hogy ő nem érdemes rá, ezért maga ellen fordul.

Nem feltétlenül válik káros szokások rabjává, bár ez a gyakori, néha csak elég, ha nem törődik a testi és lelki egészségével. Az eredmény sajnos ugyanaz lesz.

Ezért mindenkinek azt tanácsolom, hogy:

„tartson tükröt maga elé, nézzen bele
és ne féljen attól, amit ott lát majd, hiszen
senki sem tökéletes. Nincs hibátlan szépség,
mindenkinél van szebb, okosabb, intelligensebb,
vonzóbb, mégis mindenkit lehet valamiért szeretni.”

Audrey Hepburn, a XX. század egyik leggyönyörűbb színésznője soha nem látta magát szépnek, sok külső hibák szerencsés ötvözeteinek tartotta magát, nem volt önbizalma. Egész életében szorongott, mégis a fél világ a „lábai előtt hevert”.

Ezért tanuljuk meg elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk – hibáinkkal, gyengeségeinkkel, hézagosságainkkal együtt, s ha ez megy, akkor előbb vagy utóbb megszeretjük magunkat és akkor az igaz szerelem is ránk talál.

„… magamat szeretni azt jelenti, hogy van bennem
Valaki, akire föl nézek, és akit tisztelek.”
(Müller Péter)
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. februárSzeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. augusztusLétezik-e orvosság a magányra?

2013. novemberA ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy.

2013. decemberSzeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. januárMi a különbség a szerelem és a testi vágy között?

2014. februárMinden egy döntéssel kezdődik

2014. márciusMilyen okok vezetnek a hűtlenséghez?

2014. áprilisAz életünkben jelentkező változások.

2013. június – Milyen a XXI-ik század férfi ideálja?

hétfő, június 3rd, 2013

Férfiakról nem csak férfiaknak tabuk nélkül


“Jól csak a szívével lát az ember. Ami
igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
(Antoine de Saint-Exupéry)

Nemrég kezembe került egy divatos fiataloknak szóló magazin, amiben a szerző két teljes oldalon azt ecsetelte, hogy manapság milyen a tökéletes férfi. Azt írta, hogy mára “kimentek a divatból” a lányos arcú, vékony szépfiúk, és helyettük az erős, szőrös, férfias külsővel rendelkezők lesznek “divatban”. E cikk olvasása után felmerült bennem a kérdés, hogy akinek “divatjamúlt” a párja, az most mi tévő legyen: cserélje le, hogy trendi legyen, vagy várja meg, míg újra divatba jön? De félre a tréfával.

Ezek és ehhez hasonló írások felelőtlen módon befolyásolják és összezavarják a fiatalok emberi értékekről alkotott elképzeléseit. A férfiakat negatívan befolyásolják a párválasztásban: a nőideálokat bemutató fotósorozatok, a nőket pedig, a férfiakról szóló, néha torz értékeket közvetítő cikkek. A fogyasztói társadalomban nagyon lényeges, hogy a divat változzon, ezáltal kényszerítve az embereket arra, hogy új dolgokat vásároljanak, ergo fogyasszanak. De ez nem szabad, hogy az embereket is érintse, mivel az ember nem egy tárgy, amit használunk, és miután már nem képez újdonságot, divatjamúlttá válik, lecseréljük másra.

De térjünk vissza a férfiakra, a teremtés koronáira. Az előző században, az emancipációs mozgalmak eredményeként a nők egyenlővé váltak a férfiakkal karrier, sport, politika terén. Az erős nő már nem számított ritkaságnak, mégis megvoltak a határok, az egészséges elképzelések a nőies nőkről és a férfias férfiakról. Bár változott a divat, például a “gombafejeket” felváltotta a “hippifrizura”, mindig voltak a fiatal fiuk-férfiak számára olyan minták, amikkel könnyen tudtak azonosulni: családból hozott példák, regény- és filmhősök, zenészek, színészek, mindenki meg tudta találni a hozzá legközelebb álló, követendő eszményt: ilyen az apafigura, fiú a szomszédból, a sportoló, a hősszerelmes, az ügyetlen, de szeretetreméltó figura.

Az új század hozta magával az új hullámot, a tökéletes nőt és a fiatal, sikeres, jóképű modellalkatú férfit. A média, internet, magazinok, azt közvetítették, hogy az igazi férfi sokat keres, jó kocsival jár, drága órát, márkás ruhát visel, és csodaszép barátnő van az oldalán. Erre jött még a fizikai külső is: sportos, napbarnított, szőrtelen, stb.. Na mármost, mindezeknek az elvárásoknak egyszerre megfelelni nem csak nagyon nehéz, de szinte lehetetlen.

Ha sikeres akar lenni valaki, és nem születik bele a “jóba”, akkor tanulnia, dolgoznia kell, hogy kiépítse az egzisztenciáját. Kevesebb ideje marad egyéb dolgokra. Akkor viszont nem marad idő a belső értékek fejlesztésére, a meghitt beszélgetésekre, sétákra, egy jó könyv elolvasására, színházra, magára az életre. Közben megjelenik a “menedzserbetegség”, a férfiaknál a korai infarktus veszélye, a kimerültség, alvászavarok, a kapcsolatok és házasságok felbomlása.

Egyre több férfi keres fel pszichológust, terapeutát önértékelési panaszokkal, lelki okokból fakadó potenciális problémákkal. Mert mindenhol egyszerre helyt állni, minden elvárásnak megfelelni és “ideális férfivá” válni csak nagyon nagy áron lehet. Ha egyáltalán lehet és kell. El kell dönteni, hogy szükség van-e arra, hogy a felnövekvő generáció ilyen értékeket és példaképeket kövessen?

A törzsi kultúrákban manapság is az erő, ügyesség van a középpontban. Generációról-generációra ugyanazt a mintát követik. A fiúk az apjuktól tanulják el a férfivá válás alapjait és adják tovább utódaiknak. Lehet, hogy nincsenek luxus tárgyaik, de talán lelkileg egészségesebb, boldogabb és teljesebb életet élnek. Nem válnak a munka megszállottjává, egy fajta “zombivá”, akik – mint a 80-as évek horrorfilmjeiben – üres tekintettel menetelnek a cél felé.

El kell gondolkodni azon, hogy a nők tényleg kimerült, ideges, fáradt és agyonhajszolt férfiakra vágynak-e, vagy esetleg nem baj az, ha egy férfi nem túl “trendi”, nem címlap külsejű álomférfi, de kedves, türelmes, odaadó. Van ideje és ereje munka után elmenni moziba vagy sétálni, hétvégén kirándulni a családdal, és jóízűeket nevetni. Mindenki maga döntse el, hiszen nem vagyunk egyformák. Az élet a sokszínűségéből fakadóan szép és izgalmas.

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. februárEmpátia: A beleélés lélektana

2013. júliusJavaslatok a mindennapi kommunikáció könnyítésére.

2013. augusztusLétezik-e orvosság a magányra?

2013. május – Az érett személyiség előnyei…

kedd, május 14th, 2013

… és ezek elérése
személyiség fejlesztéssel

“Ha fejleszteni tudod az erényeidet, ha megvéded magad a
gyengeségeiddel szemben, és ha tisztelsz másokat azért, mert
olyanok, amilyenek – életed szórakoztatóvá és érdekessé válik.”
(Briggs- Myers)

Minden emberrel élete során megtörténik legalább egyszer, hogy felteszi magának a következő kérdések legalább egyikét:

“ki és mi is vagyok valójában?” ,
“milyennek lát a környezetem?” ,
“miért találkozom ugyanazokkal a problémákkal, konfliktusokkal?” ,
“miért vonzok bizonyos típusú embereket?”
,
“merre tart az életem?”,
“jó úton haladok-e?”.

A választ ezekre és az ehhez hasonló kérdésekre csak kevesen kezdik el önmagukban keresni. A kialakult helyzetet hajlamosak vagyunk a véletlenre hárítani, mondván: “nincs szerencsém”, “ilyen az én formám”, stb. Ez azért van így, mert talán ez a könnyebb út, másrészt ilyen módon nem sérül meg az Egónk, a magunkról kialakított, sokszor téves énkép. A személyiség fejlesztés során fedezheti fel az ember önismeret jelentőségét. Hiszen ha ismerjük magunkat, az erősségeinket és gyengeségeinket, felismerjük korlátainkat, jobban tudunk működni a mindennapokban. Képessé válunk arra, hogy megértsünk másokat és elkerüljük a konfliktusokat, türelmesebbekké váljunk embertársainkkal.

Ezért nagyon fontos, hogy magunkban tisztázzuk, milyen a személyiségünk, mi az, ami ösztönöz bennünket, mi visz előre. Hogy jól tudjunk működni az élet minden területén, fel kell mérnünk azokat a tulajdonságokat, amelyekkel rendelkezünk, amik segítenek a vágyaink, céljaink elérésében, és azokat is, amelyek gátolnak az előrelépésben. Meg kell tanulni hasznosítani a pozitív jellemvonásokat és csökkenteni az előnytelenek hatásait. A tudatosság útján nem csak megismerni kell az önmagunkról kialakított énképet, hanem el is kell tudni fogadni és fejleszteni azt, mivel a személyiséget, mint minden élőt, a szüntelen átalakulás jellemzi. Nem áll rendelkezésünkre készen, hanem az öröklött és veleszületett testi és idegrendszeri sajátosságai alapján a társadalmi és természeti környezettel folytonos kölcsönhatásban bontakozik ki.

K. Anders Ericsson ( ismert Svéd Pszichológus ) szerint a személyiség fejlődése a születéstől a halálig tartó folyamat, de a hangsúlyt nem a biológiai ( öröklött ) tényezőkre helyezi, hanem, az élet során megtapasztalt környezeti és társas jelenségekre, amelyek hatnak a személyiség alakulására. Sok esetben a társadalom túlzott elvárásai és a magunk elé kitűzött irreális célok súlyosan károsítják az önbecsülésünket, és gyakran visszafordíthatatlan kárt okoznak személyiségünkben.

Ezek után felmerül a kérdés, hogy milyen az érett személyiség, mik a pozitívumai, és miért érdemes törekedni ennek elérésére?

Az érett személyiséget a – teljesség igénye nélkül – lényegében legegyszerűbben a következő kritériumokkal lehet jellemezni:

  1. Az érett személyiséggel rendelkező emberek önmagukkal, másokkal, az emberi és természeti folyamatokkal szemben elfogadóbbak. Azok a személyek, akik rendelkeznek kellő önismerettel és tisztában vannak saját kedvezőtlen tulajdonságaikkal, kevésbé hajlamosak ezeket másoknak tulajdonítani. Reálisabb képet tudnak kialakítani embertársaikról, és mások is inkább elfogadják őket.
  2. Az érzelmileg kiegyensúlyozott ember elfogadja az emberi léttel járó örömöket és nehézségeket, beleértve ebbe a mindenkire jellemző félelmeket. Frusztráció tűrése jó, a mindennapos feszültségeket a nélkül tudja elviselni, hogy impulzívan reagálna rájuk. Elfogadja azt, amin nem tud változtatni, de amit önerőből megváltoztathatónak tart, azon megpróbál felülkerekedni.
  3. Minden életút valamely elhívatottság szerint rendeződik. Az egyén élete során valamely kiválasztott célt vagy célokat követ. El tud merülni a feladatok elvégzésében. A feladat megoldásánál tárgyszerű, saját problémái nem terelik el figyelmét.
  4. Nagyon fontos kiemelni, hogy az érett személyiségre jellemző az intimitás képessége – a szeretet és a szerelem megélése, az őszinteség és a bizalom, a feszültségek megoldására irányuló készség. Kötődéseik nem birtoklóak, nem igyekeznek a másikat kisajátítani. Magánéletük sérthetetlenségére vigyáznak.

Ezt a cikket olvasva felmerülhet az gondolat, hogy esetleg már túl korosak vagyunk a változáshoz, vagy rossz képességűek vagyunk, sok a negatív beidegződés, megszokás, a szokások rabjaivá váltunk. Azonban a problémák általában nem kor vagy képesség függőek, ezért soha nem késő változtatni. A természetben minden folytonos mozgásban, fejlődésben van. És a fejlődés gyakran fájdalommal, kellemetlen felismerésekkel is járhat. De ne legyünk megalkuvók. Legyünk bátrak. Merjünk változtatni magunkon, gondolkodásmódunkon, mert megéri. Ha változunk, a világ is megváltozik körülöttünk.

William James amerikai pszichológus és filozófus egyszer azt mondta:
“Bármivel foglalkozz is, egyedül az elszántságodon múlik minden. Ha valóban el akarsz érni valamit, minden bizonnyal el is fogod érni. Ha jó akarsz lenni, jó leszel. Ha gazdag akarsz lenni, gazdag leszel. Ha művelt akarsz lenni, művelt leszel. De csak akkor, ha igazán akarod ezeket, ha mindennél jobban akarod, ha nem akarsz még száz különféle dolgot ugyanolyan nagyon.”
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. februárEmpátia: A beleélés lélektana

2013. júliusJavaslatok a mindennapi kommunikáció könnyítésére.

2013. szeptemberA perfekcionizmus blokkoló hatásai: avagy a megfelelési kényszer buktatói

2013. decemberSzeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. februárMinden egy döntéssel kezdődik

2014. áprilisAz életünkben jelentkező változások.