Archive for the ‘Ideál’ Category

2014. augusztus – Társfüggőség

szombat, augusztus 23rd, 2014
„Boldog életre vágyik minden ember. Ha élni akarsz, hagy
másokat is élni. Boldogságodat soha ne tedd függővé másoktól,
így nem állod útját sem mások, sem a magad boldogságának.„

(Hioszi Tatiosz)

A hétköznapi életben a függőség számos formájával találkozhatunk. Vannak különböző szerek által kiváltott függőségek és lelki jellegű addigciók, de a lényeg minden esetben az, hogy a testi- lelki jólét valaminek a függvénye.

Vagyis, a függősségben szenvedő személynek a nyugalom és a kellemes érzés fenntartásához valaminek vagy valakinek a jelenlétére van szüksége, ellenkező esetben hiányérzet, szorongás, feszültség elvonási tünetek jelentkeznek. Akár szer által, akár személy által kiváltott függőségről legyen szó, a hiány elviselhetetlennek tűnik, melynek mielőbbi kielégítése átveszi az uralmat a gondolatok felett.

A társfüggőség, mint az egyéb lelki függőségek jelei, nehezen észrevehetők, de az ilyen állapottól szenvedő személy életét nagymértékben képes megkeseríteni. Többnyire ez úgy alakul ki, hogy a partner jelenléte rendkívüli örömforrást jelent, pozitív érzetet vált ki, ugyanakkor csökkenti az esetlegesen fennálló feszültséget, bizonytalanságot, önértékelési zavart, szorongást, álmatlanságot.

Ezért az agy az élmény újbóli megélésére, reprodukálására törekszik, azonban az így kialakult túlzott kötődés egy idő után, a másik fél számára terhessé, nyomasztóvá is válhat. Konfliktusok alakulhatnak ki, ami mindkét fél számára szenvedést okozhat, és hosszútávon romboló hatást gyakorolhat a személyiségükre.

A társfüggő személy viselkedésében észrevehetőek az erős megfelelési kényszer, az önmaga és érdekei háttérbe szorítása, az őt ért sérelmek és igények elfojtása, ami könnyen átcsaphat dühbe és haragba. Cinikussá, agresszívvé, ironikussá, kiszámíthatatlanná válhat, amennyiben a dolgok nem a kedve szerint alakulnak.

Ugyancsak jellemző rá a manipulatív viselkedés, ami gyakran abban nyilvánul meg, hogy a partnerben a saját maga nélkülözhetetlenségének érzetét akarja kelteni, azt az érzést, hogy a másik ember nélküle elveszne. Megtesz mindent annak érdekében, hogy elhitesse partnerével, hogy egyedül ő az a személy, akitől megkaphatja a számára fontos dolgokat, legyen az érzelmi, szexuális, vagy anyagi jellegű.

Kifelé, a társfüggőségben szenvedő személy gyakran tűnik magabiztosnak, határozottnak, nem egyszer nagyképű ember látszatát kelti, de valójában érzékeny, rendkívül sebezhető, önmagát alulértékelő ember. A kritikát nehezen viseli, nem szívesen vállal felelősséget olyan dolgokért, amelyekről tévesen úgy gondolja, hogy meghaladják képességeit.

A kapcsolataiban gyakran nem őszinte, egyfajta szerepet játszik, taktikázik. A kapcsolat elején általában „feltérképezi” a másik fél igényeit, vágyait, és azok kielégítésével megpróbálja magához kötni. Mindent ésszel akar megoldani, egyfajta sakkjátszmát folytat, amiben megpróbál egy-két lépéssel a partner előtt járni és valamilyen módon befolyást gyakorolni a másik fél viselkedésére.

Önmagát nem tartja szerethetőnek, folytonos megerősítésre vágyik, nehezen tolerálja mások elvárásait, mivel saját elvárásait elfojtja. Nem képes magát igazán szeretni, ezért a partnere ragaszkodásán, szeretetteljes viselkedésén keresztül akarja ezt elérni.

Az ilyen kapcsolat egy idő után már nem okozhat igazi örömöt, boldogságot egyik fél számára sem. A társfüggő személy gyakran elhiteti magával, hogy szerelemmel szereti a partnerét, holott gyakran a másik félben csak a támaszt, a „mankót”, a saját önbizalmának és önelfogadásának eszközét látja. Amennyiben elhagyják, mindig a másik felet teszi felelőssé.

Pedig a szakítás csak a folyamat végét jelenti, azt, hogy az egyik fél már nem érzi jól magát az adott kapcsolatban. Ennek a folyamatnak minden esetben vannak előjelei, amiket nem szabad a „szőnyeg alá söpörni” azzal, hogy valahogy majd megoldódnak, mert a problémák maguktól nem szűnnek meg. Gyakran, ennek okai a hosszú ideje elfojtott, ki nem mondott igények és vágyak, melyek egy amúgy jól működő kapcsolat romlásához vezethetnek.

A legjobb módszer erre az őszinte, indulatoktól és egymás hibáztatásától mentes kommunikáció. Mindkét félnek a maga részéről vállalnia kell önmagát, ki kell állnia a jogos érdekei mellett, és ha kell, konfrontálódni a másikkal, még azon az áron is, hogy ezzel esetleg fájdalmat okoznak egymásnak.

Ha két ember között megvan a kölcsönös bizalom és szeretet, azonos az életszemléletük, vannak közös céljaik és harmonikus a szexuális életük, akkor a meglévő konfliktusok oldhatók, a problémák együttes erővel megoldhatók, és végül a kapcsolat fejlődéséhez vezethetnek.

„Összhangban egy másik emberrel csak akkor lehetek, ha magamhoz hűséges
vagyok. Ha elárulom magamat, a másikkal is rossz viszonyba kerülök.

Rossz viszonynak nevezem azt a kapcsolatot, ahol kiszolgáltatott
leszek vagy zsarnok. Ahol belegázolok a másik lelkébe.
Ahol föladom magam, csak azért, hogy a másik befogadjon.
És nem engedem a társamnak, hogy önmaga legyen.

Ahol függővé válok, kiszolgáltatott, és a „szeretet” nevében
olyasmit művelek, melytől nemcsak szenvedek, de
önmagam előtt szégyellem is. Azon az áron, hogy
magamat elvesztem, nem lehet szeretni.”
(Müller Péter)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

2013. november – A ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy

kedd, november 26th, 2013
„Mindened megvan a boldogsághoz, mégsem vagy boldog,
mert a boldogság nem a birtoklás eredménye, nem a
javaid függvénye. A boldogság a bensőd kiáradása,
saját energiáid ébredése. Lelked ébredése.”

(Osho)

Ebben a néhány gondolatsorban egyéni véleményemet és személyes meglátásaimat írom le e témával kapcsolatban, de a választ arra a kérdésre: Hogyan legyünk boldogok? – mindenkinek magának kell megtalálnia.

A boldogság utáni vágy az emberiség legösztönösebb késztetéseinek egyike. A történelem során számos nagy gondolkodó kereste a választ arra, hogy mit jelent a boldogság és hogyan lehet elérni.

Manapság sok könyv jelenik meg e témával kapcsolatban, előadásokon, tanfolyamokon tanítják, néhányan még egyenesen megvásárolni is megkísérlik. Sokan a boldogságot olyasvalaminek tekintik, amit kellő eszközökkel, megszerzett tudással felvértezve el tudnak érni. Ugyanakkor a boldogság olyan törekvés, amit minél jobban, minél görcsösebben akarunk, annál kevésbé lesz elérhető.

Ebben az esetben viszont felmerülhet a kérdés: Hogy türelmesen várjuk ki, vagy tegyünk valamit e vágyott, kívánt állapot eléréséért? A válaszom erre az, hogy a boldogsághoz vezető úton felmerülő számos akadályt távolítsuk el az életünkből és hagyjuk, hogy a jó dolgok egyszerűen megtörténjenek velünk.

“Az élet nagy játszmájában azok a legboldogtalanabbak,
akik nem vállalják a kockázatot, hogy boldogok legyenek.”

(Guillaume Musso)

Meglátásom szerint, a legfőbb akadályokat a boldogsághoz vezető úton a hétköznapi feszültségek, a stressz, a megfelelő és reális célok hiánya, az anyagi javak vég nélküli hajszolása, mások elfogadásától, véleményétől való függés képezik. A jó közérzetünk és a lelki békénk ne legyen függvénye mások pillanatnyi hangulatának, frusztrációinak, a főnök kedélyállapotának, vagy egyéb olyan körülménynek, aminek alakulásába nincs beleszólásunk.

Gyakran lehet azt hallani, hogy: ”Ha nyernék a lottón, a világ legboldogabb embere lennék!” Gondoljunk bele, vajon tényleg így lenne? Valószínűleg igen, így éreznénk egy darabig, mindaddig, amíg tart a gazdagsággal járó előnyök mámora. A hirtelen jött meggazdagodás azonban sok gondot is magával hoz, amivel talán nem mindenki van tisztában, új „nehézségekkel” kell szembe nézni.

Sok ember a boldogság másik fontos feltételének tartja egy konkrét személyhez fűződő ragaszkodást vagy egy harmonikus párkapcsolat meglétét. Nem szerencsés előre eldönteni, ki az a személy, akivel boldogok tudnánk lenni. Mivel, ami ma tökéletesnek hat, azt holnap, a körülmények változásával, talán másképpen fogjuk látni. A Dalai Lámának van egy ezzel kapcsolatos gondolata:

” Ne kapaszkodjatok abba, ami nem a tiétek,
mert soha nem lesz az. Ami pedig a tiétek
azt soha senki el nem veheti.”

Mikor lezárul egy kapcsolat és keserűség uralkodik el rajtunk, gondoljunk arra, hogy bizonyos értelemben gazdagabbak lettünk – örömteli eseményekkel, élményekkel, a boldogság érzésével, melynek emléke örökre megmarad számunkra. Meglehet, hasznos tapasztalatokkal is, melyek segítenek abban, hogy az előző hibáinkat ne kövessük el újra. Ha vége van valaminek, ami egykor szép volt, de elmúlt, zárjuk le, engedjük el. Talán, még nem álltunk készen rá, nemez volt a nagy szerelem ideje.

Márai Sándor így ír erről:

„Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek a találkozásra… Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.”

A boldogság utáni vágy és hajsza során, nem gondolunk arra, hogy a stressz, a feszültség, a negatív érzések, mint: a düh, a harag, az irigység jelenléte is gátolja jó közérzetünk kialakulását illetve megtartását. Ilyenkor az ember nem tud örülni az élet apró ajándékainak, történéseinek észre sem veszi azokat, nem tudja jól megélni a pozitív eseményeket.

A kellő önismeret vagy önbecsülés hiánya is boldogtalanság érzéséhez vezet, ami kizárja a lelki béke lehetőségét. Ismerjük azt a mondást, miszerint: „Az igazság fáj.” Mikor és miért fáj az igazság? A válasz erre az, hogy ha nem vagyunk tisztában hibáinkkal, gyengeségeinkkel, nem nézünk szembe velük és ezeket nem vállaljuk fel magunk előtt, hibát követünk el. Könnyen frusztrálttá válunk, komplexusaink alakulnak ki, melyek megléte komoly akadályt jelent a jó közérzet és a boldogság eléréséhez.

Tehát változtassunk, amin tudunk és fogadjuk el azt, amiben képtelenek vagyunk változni. Ezáltal lehetőségünk nyílik rá, hogy elérjük lelki békénket és talán a várva-várt boldogságot is megtaláljuk. Gyakran azon bosszankodunk, amink nincs, és nem tudunk örülni annak, ami van, pedig a ’Boldogság Kék Madara’ meglehet karnyújtásnyira van tőlünk, csak észre kell vennünk.

„A hamis elképzelések, a torzított látásmód nem enged
szabadulni félelmeidtől, szorongásaidtól, ragaszkodásaidtól,
konfliktusaidtól és még egy sereg dologtól. Ha mindezt átlátnád,
rájönnél, hogy boldog vagy, csak éppen nem tudsz róla.”

(Anthony de Mello – Jezsuita szerzetes és pszichoterapeuta)
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. májusAz érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. júliusAz önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2013. augusztusLétezik-e orvosság a magányra?

2013. szeptemberA perfekcionizmus blokkoló hatásai: avagy a megfelelési kényszer buktatói

2014. februárMinden egy döntéssel kezdődik

2013. október – Az egészségtelen táplálkozás hátterében álló lelki okok

kedd, október 22nd, 2013
„Amit az ember nem eszik meg, az nem árt”
(Schütz Antal piarista szerzetes)

E cikk megírására régóta készülök, mivel egyre gyakrabban tapasztalom, hogy sok ember a felmerülő problémákat, megoldatlan, kellemetlen, ill. feszültséget keltő helyzeteket túlevéssel, nassolással próbálja enyhíteni. Szorongásoldás és hangulatjavítás céljából több kalóriát juttat a szervezetébe, mint amire szüksége van.

Az étkezés ezekben az esetekben nem a test igényeit csillapítja, szolgálja, hanem a lelki frusztrációkat, sebeket gyógyítja. Orvosság a fájó léleknek, társ a magányban, takaró, ami elfedi a valós érzelmeket, mankó, amire támaszkodni lehet nehéznek ítélt helyzetekben.

Sok embernek egyszerűbb enni vagy inni, mint sem szembenézni a valós problémákkal. Viszont, akárcsak az alkohol vagy a drog, a kulináris élvezetek is csak ideiglenes megkönnyebbülést hoznak, mert hatásuk gyorsan elmúlik, és a probléma – szorongás, bánat, düh, csalódottság, tartós stressz, érzelmi frusztráció, stb. – újra előjön. Ilyenkor úgy érzik, szükségük van egy „támaszra”, ami átsegíti őket a kellemetlennek ítélt helyzeten, és ilyen formán könnyen egy „ördögi körben” találják magukat.

Amikor táplálkozási zavarokról – túlevésről, kényszeres evésről, bulimiáról, anorexiáról, vagy a táplálkozási ritmus bármely fajta felborulásáról beszélünk, a problémát nem maga a testsúly, a testi arányok vagy a méretek megváltozása jelenti, hanem az ezt kiváltó ok vagy okok, amik idővel súlyos következményekhez vezethetnek.

Például, azoknál az embereknél, akiknek nehézségeik vannak a kapcsolatteremtéssel – magányosak, önbecsülési, ill. önértékelési problémákkal küzdenek – nemegyszer gyermekkori érzelmi, fizikai vagy szexuális bántalmazás van a háttérben. Ezért ezek az emberek lebecsülik magukat, képtelenek megbízni másokban. A helytelen táplálkozás következtében kialakult zsírpárnák egyfajta páncélt nyújtanak számukra környezetükben, ami megvédi őket a lelki sérülésekkel szemben, eltakarja személyiségük fel nem vállalt részeit.

Ezért azzal, hogy folytonos étkezéssel oldják szorongásukat, tudat alatt büntetik magukat, mert nem hiszik el, hogy megérdemlik az egészséges és fitt testtel járó előnyöket. Nem hiszik, hogy megérdemelnek egy valós társat, barátot, aki ki tudja tölteni azt az űrt, amit a túlzott étel bevitel megvonása hagyna maga után, hogy a boldogság érzését másképp is el lehet érni.

Egy másik komoly probléma, amivel véleményem szerint foglalkozni kell az, ha valaki a stresszt evéssel csillapítja, mivel a tartós stressz több betegség kialakulásához vezet. Stresszel járó helyzetekben az emberek gyakrabban kívánják az édes és sós ételeket, ízeket.

Például, ha egy komoly feladattal kell megküzdeni: felkészülni egy vizsgára, előadásra, előkészíteni egy pályázatot, tervet, vagy egyéb problémát kell megoldani, az emberek többsége egy tábla csoki vagy egy tál chips kíséretében fog neki a feladatnak. Ez abban az esetben nem okoz gondot, ha a munka befejeztével a szervezet visszaáll a „normális üzemmódba” és az étkezési szokások is helyreállnak. A gond akkor van, ha a stressz és a vele járó nassolás, a túlzott édesség bevitel állandósul.

A szomorúság, a bánat, egy kudarcélmény vagy az ezektől való rettegés is kiválthat egészségtelen táplálkozási szokásokat, amelyek állandósulhatnak és idővel természetesnek is tűnhetnek az egyén számára, mivel többnyire szokásaink rabjaivá válunk.

Ezért, többek közt a környezet felelőssége is, hogy figyelmeztessük embertársainkat, mert a súlygyarapodásnak vagy a kóros súlyveszteségnek a testi, belső szervi zavarokon túl, lelki, pszichés okai is lehetnek. Ezekkel időben el kell kezdeni foglalkozni, mielőtt visszafordíthatatlan károkat okozna. Az ilyen esetekben, ne arra ösztönözzük a táplálkozási zavarokkal küzdő embereket, hogy változtassanak étkezési szokásaikon – kevesebbet, vagy anorexia esetében többet egyenek, – hanem arra, hogy az azt kiváltó lelki problémával nézzenek szembe. Amennyiben helyrebillen a lelki egyensúly, úgy a testi harmónia is helyreáll.

„Az ételnek nem pótolnia vagy kompenzálnia kell bizonyos
hiányosságokat, hanem energiát kell adnia, és azt a célt szolgálnia,
hogy minél tovább maradjon egészséges az ember.”
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. februárPszichoszomatikus jelzések: Avagy a test és a lélek kölcsönhatásai

2013. februárMeditáció, relaxáció és más stresszoldó technikák jelentősége a mindennapi életben

2013. szeptemberA perfekcionizmus blokkoló hatásai: avagy a megfelelési kényszer buktatói

2014. februárMinden egy döntéssel kezdődik

2014. áprilisAz életünkben jelentkező változások.

2013. június – Milyen a XXI-ik század férfi ideálja?

hétfő, június 3rd, 2013

Férfiakról nem csak férfiaknak tabuk nélkül


“Jól csak a szívével lát az ember. Ami
igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
(Antoine de Saint-Exupéry)

Nemrég kezembe került egy divatos fiataloknak szóló magazin, amiben a szerző két teljes oldalon azt ecsetelte, hogy manapság milyen a tökéletes férfi. Azt írta, hogy mára “kimentek a divatból” a lányos arcú, vékony szépfiúk, és helyettük az erős, szőrös, férfias külsővel rendelkezők lesznek “divatban”. E cikk olvasása után felmerült bennem a kérdés, hogy akinek “divatjamúlt” a párja, az most mi tévő legyen: cserélje le, hogy trendi legyen, vagy várja meg, míg újra divatba jön? De félre a tréfával.

Ezek és ehhez hasonló írások felelőtlen módon befolyásolják és összezavarják a fiatalok emberi értékekről alkotott elképzeléseit. A férfiakat negatívan befolyásolják a párválasztásban: a nőideálokat bemutató fotósorozatok, a nőket pedig, a férfiakról szóló, néha torz értékeket közvetítő cikkek. A fogyasztói társadalomban nagyon lényeges, hogy a divat változzon, ezáltal kényszerítve az embereket arra, hogy új dolgokat vásároljanak, ergo fogyasszanak. De ez nem szabad, hogy az embereket is érintse, mivel az ember nem egy tárgy, amit használunk, és miután már nem képez újdonságot, divatjamúlttá válik, lecseréljük másra.

De térjünk vissza a férfiakra, a teremtés koronáira. Az előző században, az emancipációs mozgalmak eredményeként a nők egyenlővé váltak a férfiakkal karrier, sport, politika terén. Az erős nő már nem számított ritkaságnak, mégis megvoltak a határok, az egészséges elképzelések a nőies nőkről és a férfias férfiakról. Bár változott a divat, például a “gombafejeket” felváltotta a “hippifrizura”, mindig voltak a fiatal fiuk-férfiak számára olyan minták, amikkel könnyen tudtak azonosulni: családból hozott példák, regény- és filmhősök, zenészek, színészek, mindenki meg tudta találni a hozzá legközelebb álló, követendő eszményt: ilyen az apafigura, fiú a szomszédból, a sportoló, a hősszerelmes, az ügyetlen, de szeretetreméltó figura.

Az új század hozta magával az új hullámot, a tökéletes nőt és a fiatal, sikeres, jóképű modellalkatú férfit. A média, internet, magazinok, azt közvetítették, hogy az igazi férfi sokat keres, jó kocsival jár, drága órát, márkás ruhát visel, és csodaszép barátnő van az oldalán. Erre jött még a fizikai külső is: sportos, napbarnított, szőrtelen, stb.. Na mármost, mindezeknek az elvárásoknak egyszerre megfelelni nem csak nagyon nehéz, de szinte lehetetlen.

Ha sikeres akar lenni valaki, és nem születik bele a “jóba”, akkor tanulnia, dolgoznia kell, hogy kiépítse az egzisztenciáját. Kevesebb ideje marad egyéb dolgokra. Akkor viszont nem marad idő a belső értékek fejlesztésére, a meghitt beszélgetésekre, sétákra, egy jó könyv elolvasására, színházra, magára az életre. Közben megjelenik a “menedzserbetegség”, a férfiaknál a korai infarktus veszélye, a kimerültség, alvászavarok, a kapcsolatok és házasságok felbomlása.

Egyre több férfi keres fel pszichológust, terapeutát önértékelési panaszokkal, lelki okokból fakadó potenciális problémákkal. Mert mindenhol egyszerre helyt állni, minden elvárásnak megfelelni és “ideális férfivá” válni csak nagyon nagy áron lehet. Ha egyáltalán lehet és kell. El kell dönteni, hogy szükség van-e arra, hogy a felnövekvő generáció ilyen értékeket és példaképeket kövessen?

A törzsi kultúrákban manapság is az erő, ügyesség van a középpontban. Generációról-generációra ugyanazt a mintát követik. A fiúk az apjuktól tanulják el a férfivá válás alapjait és adják tovább utódaiknak. Lehet, hogy nincsenek luxus tárgyaik, de talán lelkileg egészségesebb, boldogabb és teljesebb életet élnek. Nem válnak a munka megszállottjává, egy fajta “zombivá”, akik – mint a 80-as évek horrorfilmjeiben – üres tekintettel menetelnek a cél felé.

El kell gondolkodni azon, hogy a nők tényleg kimerült, ideges, fáradt és agyonhajszolt férfiakra vágynak-e, vagy esetleg nem baj az, ha egy férfi nem túl “trendi”, nem címlap külsejű álomférfi, de kedves, türelmes, odaadó. Van ideje és ereje munka után elmenni moziba vagy sétálni, hétvégén kirándulni a családdal, és jóízűeket nevetni. Mindenki maga döntse el, hiszen nem vagyunk egyformák. Az élet a sokszínűségéből fakadóan szép és izgalmas.

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. februárEmpátia: A beleélés lélektana

2013. júliusJavaslatok a mindennapi kommunikáció könnyítésére.

2013. augusztusLétezik-e orvosság a magányra?