Archive for the ‘Szeretet’ Category

2016. Február – Szorongás: A kiegyensúlyozott élet legfőbb ellensége

szombat, február 13th, 2016

„A szorongás olyan, mint a félelem, csak
nehezebb elviselni. Oka megnevezhetetlen,
s mivel nem lehet tudni, mitől támad, azt sem
lehet tudni, mikor szabadulhatsz meg tőle.”

( Rácz Zsuzsa )

Napjainkban, egyre gyakrabban kell megküzdenünk egy-egy ránk nehezedő szorongással. Felmerülhet egy kínosnak ígérkező beszélgetés során, egy bizonytalan kimenetelű vagy egy kellemetlen helyzettel kapcsolatban, kialakulhat vizsga vagy állásinterjú előtt, egy válságos állapotú közeli hozzátartozó miatti aggodalom következményeként.

Ilyen és ezekhez hasonló élethelyzetekkel mindannyian találkoztunk már és éreztünk nyugtalanságot, feszültséget, aggodalmat, ingerültséget.

Egy konkrét helyzettel kapcsolatos, kisebb-rövidebb ideig megtapasztalt, átmeneti szorongás nem jelenthet problémát. A gond ott kezdődik, amikor egy adott személy életében a szorongás állandósúl, rátelepszik, abban az esetben is, ha ez nem indokolt, amikor nincs olyan szituáció, kellemetlen tényező, ami ezt megindokolná.

A látszat ellenére, nem csak a visszahúzódó, félénk embereknél fedezhetünk fel szorongásra utaló jeleket, hanem sok esetben a sikeres, magabiztos személyeknél is előfordulhatnak napi szintű szorongásos tünetek.

A szorongásra hajlamos emberek, rendszerint gyermekkoruk óta küzdenek a túlzott megfelelni akarással, környezetük irányából fokozottan igénylik az elismerést és a feltétel nélküli szeretet megnyilvánulást.

Mivel a szorongásos állapot nem vonzó a külvilág számára, ezért megtanulják leplezni, vagy rosszabb esetben még maguk előtt is letagadni. A folytonosan jelenlévő nyugtalanság, bizonytalanság, félelem érzése megakadályozza az egyént abban, hogy kiegyensúlyozott, boldog, harmonikus életet éljen.

A szorongás kialakulásának pontos oka mindmáig nem tisztázott:

    – Lehet örökletes hajlam, ami a körülményektől függően megjelenhet.
    – Kialakulhat gyermekkorban, ha a gyermek szocializációja károsodott.
    – Esetleg a későbbiekben is jelentkezhet, valamely trauma hatására.

Az állandósult szorongások gyökerei, többnyire a gyermekkorig visszakövethetők és ezek kialakulásában jelentős szerepet játszik egy esetenkén elszenvedett szülői magatartás.

A gyermekeknél jelentkező szorongásos tünetek, az esetek nagy részében az egyik szülő saját bizonytalan érzelmi világát tükrözi. Egy szorongó, magában kétkedő, érzelmileg labilis szülő gyermeke is nagy eséllyel hajlamos lesz a szorongásra.

Ha egy szülő, nem bízik a gyermekében, nem veszi komolyan abbéli képességét, hogy egy feladatott el tud egyedül is jól végezni, vagy hogy bizonyos helyzetekben megállja a helyét, ezzel leértékeli, elbizonytalanítja önmagában. Ilyenkor gyakoriak az olyan kijelentések a szülő részéről, mint a:

„Ne nyúlj hozzá, mert elrontod!”
„Menj innen, mert csak zavarsz!”

Az ilyen viselkedésű szülők azzal indokolják cselekedeteiket, hogy meg akarják óvni a bajtól csemetéjüket, azonban a túlóvás, aggódás elbizonytalanítja a gyermeket saját képességeiben. Főként az okos, érzelmi irányítású gyermekeknél jelentkezik szorongás formájában.

Ők azok, akik tisztában vannak képességeikkel, készségeikkel, de a szülő által kihangsúlyozott hiányosságukat, szorongással próbálják meg kompenzálni.

Mivel a gyermeknek nagyon fontos a szülői szeretet, minden módon megpróbál a szülő kedvében járni. Ügyes akar lenni, jó tanuló, sportoló, hogy kiérdemelje a szülői elfogadást, szeretetet.

Ám a magában is kételkedő, bizonytalan szülő magatartása gyakranl hangulatfüggő, nem objektív. A kényeztetés és az elutasítás, a dicséret és megróvás szorosan megfér egymással, ezért a gyerek soha sem tudja, milyen reakcióra számíthat és ez önmagában is szorongáshoz vezethet.

Az ilyen gyermek felnőttként sem tud igazán örülni az elért sikereknek. Túlontúl kritikussá válik teljesítményével szemben, keresni fogja mindenben a hibát. A pozitív visszajelzéseknek sem tud felhőtlenül örülni, nem fogadja el a feltétel nélküli dicséretet.

Az ilyen gyermekekből lesznek azok a felnőttek, akik úgy érzik, sokkal jobban is el tudnák végezni a munkájukat, feladataikat. A magánéletben is gyakran támad olyan érzésük, hogy nem képesek mindent megadni a párjuknak, és ettől gyakran szoronganak.

A felnőttkori szorongás hátterében gyakran áll az óvó, gondoskodó apa hiánya, aki tegyük fel, az alkohol függősége miatt képtelen ellátni családi kötelességeit. A gyermek ebben az esetben nem érzi magát biztonságban nem csak érzelmileg, hanem sokszor fizikailag sem.

Pánikbetegségben, súlyos szorongással küzdő, zömében női klienseim, arról számolnak be, hogy az alkoholista apa kiszámíthatatlan viselkedése miatt, gyermekkorukban, napi szinten éltek át aggodalmat nemcsak a saját testi épségük miatt, hanem édesanyjuk, testvéreik biztonsága miatt is.

Kevesen tudják, hogy azok a férfiak, akik nem bíznak magukban, abban, hogy képesek jól ellátni családfői és szülői kötelességeiket, ugyancsak szoronganak, és gyakran agresszivitással, alkohollal igyekeznek ezt a szorongást csökkenteni.

„Az agresszió olyan, mint a fregolin kabát:
ha kifelé fordítóm erőszak, ha befelé: szorongás.”

( Ranschburg Jenő )

Csonkacsaládban felnőtt embereknél is gyakran tapasztalható indokolatlan szorongásra való hajlam. Mivel egy ilyen családban csak az egyik szülő jelenti a biztos pontot, a gyermek retteg attól, hogy elveszítheti az őt nevelő szülőt, vagy ha csalódást okoz, a szülő lemond róla, intézetbe, nevelőszülőkhöz adja.

Felnőttként a párkapcsolatban is jelentkezik a némelykor beteges félelem attól, hogy a partnerrel, házastárssal történik valami, vagy ha nem lesz elég jó, el fogja hagyni a társa.

Ezek az emberek nem tudják felhőtlenül élvezni az életet, maradéktalanul boldognak lenni, mert folyamatosan jelen van a megmagyarázhatatlan fenyegetettség érzése.

„Amíg nincs semmid, attól félsz, nem is lesz.
Ha már van, attól rettegsz, valaki elveszi.
Amíg nincs senkid, attól félsz, nem is lesz.
Ha már van, attól rettegsz, valaki elveszi,
vagy valami miatt elveszíted őt.
Minden szorongás valójában a
veszteségről szól.”

( Bácskai Júlia )

A túlzott megfelelési kényszer mögött, a mindenbe tökéletességre való törekvés hátterében is sok esetben szorongás húzódik meg. Ezeknél az embereknél megfigyelhető a teljesítményre való túlzott orientáltság, a siker mindenáron való hajszolása, a szóbeli elismertség, dicséret és a jutalmazás utáni vágy, a velük szembeni kritika elutasítása.

Soha nem tudnak igazán elégedettek lenni magukkal, még abban az esetben sem, amikor látszólagos megelégedettséggel ecsetelik sikereiket, tehetségüket, rendkívüli képességeiket. Ahogy maguktól, úgy környezetüktől is a maximális teljesítményt várják el, csak azt tudják elfogadni, ami tökéletes.

„A kreatív embereket gyakran a szorongás hajtja”
( Georg Klein )

A szorongásnak ez a formája nem csak az ebben szenvedő személy életét nehezíti, mivel a tökéletesség számára is elérhetetlen, mint a horizont határa, hanem egyaránt a környezete életét is negatívan befolyásolhatja.

Nem egy esetben a családtagoknál is kialakulhat szorongás, mivel nem tudnak lépést tartani és sok esetben ők azok, akik segítséget kérnek.

Bár a szorongás külső tényezőkre vetül ki, valódi forrása nem a külvilágban, hanem az ebben szenvedő emberben található meg és meg is változtatható, ha nem táplálja folyamatosan a félelmeit kétségekkel.

A szorongásoktól mentes, felszabadult és boldog élethez való úton először is tudatosítani kell, hogy nem feltétlenül szükséges így leélni az életet, mert lehet rajta változtatni. A szorongás enyhébb eseteiben segíthet a családtagokkal való őszinte beszélgetés, a család szeretetteljes elfogadása, megértése és támogatása.

Azonban súlyosabb esetekben, amikor a szenvedést egy komolyabb trauma okozza, vagy egy torz gondolat, tévhit váltja ki, ajánlatos mielőbb segítséget kérni szakembertől, aki a kezelés során megtanítja helyettesíteni a negatív gondolatokat pozitív gondolatokkal, segít reálisan érzékelni a környezeti hatásokat és abban is, hogyan tekintsen kedvezőbben önmagára és életére.

A jó minőségű élet feltétele a félelmek és folytonos szorongások nélküli mindennapok, amelyek egyfajta szabadságot jelentenek az egyén számára. Nem érdemes megalkudni és olyan terhet cipelni, amit könnyen és fájdalommentesen le lehet tenni.

„Egyszerre nem lehet félni és nevetni is.
Amikor nevetsz, nem félsz. S azt érzed,
valamitől megszabadulsz.(…) Eloszlik a szorongás.
Nem tudatosul benned, de azért nevetsz, mert
rájössz, hogy az élet győzött a halál felett.
És a halhatatlanság a mulandóság felett.”

( Müller Péter )

 

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életvezetési tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

2016. Január – Az elköteleződés szerepe …

kedd, január 12th, 2016

… egy jól működő kapcsolatban

„Ha valamit választunk,
ezer más dologról lemondunk.”

( Elizabeth Elliot, amerikai írónő )

Az elköteleződést bármi iránt, legyen az egy munkahely, partner, közösség, politikai párt vagy egyházi felekezet, általában komoly megfontolás, az érvek és ellenérvek mérlegelése, és az ezt követő döntés előzi meg. Tulajdonképpen azt jelenti, hogy valamely nemes vagy fontos cél elérésének érdekében energiánkat, tudásunkat, anyagi forrásainkat az adott ügyre fordítjuk, párkapcsolatban bizonyos személynek szenteljük.

Azt hogy ki milyen könnyen és gyorsan tud meghozni egy döntést személyiségtől, korábban megélt tapasztalatoktól, neveltetéstől, pillanatnyi lelki állapottól függhet. Nehézsége többnyire abban rejlik, hogy ha egy valamit – valakit választunk, minden másról le kell mondanunk. Sok esetben ez nehezíti meg az elköteleződést a párkapcsolatokban is, bár nem ez az egyetlen és fő oka annak, hogy manapság egyre többen válasszák az elkötelezettségtől mentes, laza kapcsolatokat.

A legtöbb ember lelke mélyén vágyik arra, hogy elfogadják, hibáival együtt szeressék és jóban – rosszban kitartsanak mellette élete végéig, de ugyanakkor jelen van a félelem, a bizonytalanság, a véglegesség érzése, az ezzel a döntéssel járó felellőség és annak súlya.

Ezért manapság, sokan választják az úgynevezett „próbaházasságot”, vagyis az együttélést.  Amennyiben mindkét felet kielégíti és boldoggá teszi ez a megoldás, addig a kapcsolatra sem gyakorol negatív hatást, nem vezet ebből kifolyó konfliktusokhoz, csalódáshoz, becsapottság és kihasználtság érzéséhez, szakításhoz.

A probléma rendszerint akkor kezdődik, amikor az egyik fél szeretné komolyra fűzni a kapcsolatot, megállapodni, gyereket vállalni, a másik fél ezzel szemben hosszú ideig, akár évekig nem tudja, vagy nem akarja meghozni az elköteleződés mellett a döntést. Ilyenkor a leggyakoribb érv az, hogy nem a papír köt össze és tesz boldoggá két embert.

A „papír” önmagában tényleg nem képes boldoggá tenni két embert, de a döntés, hogy a párommal akarok együtt élni egy életen át, hogy felelősséget vállalok érte és a kapcsolatért el tudja mélyíteni az intimitást.

Az a tény, hogy fel akarom vállalni a másikat az egész világ előtt, hogy nem egy a millió ember közül, hanem az egyetlen, meg tudja szilárdítani a kapcsolatot és segít együtt elviselni a nehéz élethelyzeteket.

– A fenti sorokat olvasva, felmerülhet a kérdés, hogy akkor miért olyan nehéz meghozni ezt a döntést, miért választják inkább a szakítást egyesek, az elköteleződés helyett?
– Milyen okok és indokok állnak ennek a gondolkodási és viselkedési mintának a hátterében?
– A függetlenség megőrzésére tett erőfeszítések a férfiakra vagy a nőkre jellemzőbbek?

Az elköteleződés melletti döntés egyforma terhet ró mindkét nem képviselőire. A háttérben húzódó okok is többnyire azonosak. Az egyik leggyakoribb félelem az, hogy jól válasszunk, hogy tényleg az igazi mellett tegyük le a voksunkat, mert ha később találkozunk az igazival, amikor már házasságban élünk és gyerekeink lesznek, akkor már túl késő.

„Ha valakihez férjhez megyek, nem mehetek
a többihez. A választás korlátokat jelent.”

( Elizabeth Elliot, amerikai írónő )

Az ebből fakadó bizonytalanság bénító hatással bír, meggátolja a szívből, elhatározásból történő elköteleződést. Valahol ez a fajta bizonytalanság, kétely érthető, mivel mindenki a tökéletes társát, a hiányzó felét, a gyermekei számára legcsodálatosabb szülőt szeretné megtalálni. Azt az embert, aki a legjobb génállománnyal rendelkezik, akivel egészséges utódokat lehet nemzeni.

De honnan és miből lehet tudni, hogy megtaláltuk-e az igazit? Sajnos erre nem létezik képlet vagy recept, ezt mindenkinek önmagával kell tisztáznia. Ha pedig, nem eléggé megfontolt módon szállunk ki egy kapcsolatból, az is előfordulhat, hogy csak utólag, a szakítás után tudatosul bennünk, hogy az igazit veszítettük el.

A másik ok, ami az elköteleződés útjában áll, az önbizalom hiánya, amikor valaki nem tudja elhinni azt, hogy őt őszintén, érdek nélkül, valaki képes szeretni, ki tud mellette tartani egy életen át, ellenállva a kísértéseknek. Ez az ok, talán inkább a nőket teszi bizonytalanná, nem a férfiakat.

A közösségi oldalak, a média a fiatalság kultuszt erősíti, azt sugallja, hogy a csak a szép, szexuálisan vonzó, fiatal, odaadó nők kellenek a férfiaknak, ezért sok nő lemond a gyermekvállalásról, családalapításról, hogy minél tovább tudjon vonzó maradni. Fél, hogy ellenkező esetben, a férfi csak az anyát és a háziasszonyt látja majd benne, és ezért idővel elveszíti a feléje irányuló érdeklődését.

A férfiak magukba vetett önbizalmát nagymértékben gyengíti az a társadalmilag elfogadott elvárás, hogy a férfi feladata eltartani a családot, meg kell teremtenie az anyagi biztonságot. Sok esetben felmerül a kudarctól való félelem, hogy nem lesz jó férj, nem áll helyt férfiként, apaként, nem tud elég pénzt keresni, nem lesz képes hűséges maradni. Mindezek blokkolják, megnehezítik a férfiak számára az elköteleződés utáni vágyat.

A komfortzónából való kilépés, a kényelmes élet feladása is hátráltatja az elköteleződést. A férfiak attól tartanak, hogy nem marad elég idejük a munkájukra, a család és gyerek hátráltatni fogja a karrier és siker elérésében. Kevesebb idő jut különböző hobbira, időtöltésre, baráti összejövetelekre. Félnek attól, hogy a nő megszűnik szerető lenni és anyává válik, aki teljes lényével a gyerek felé fordul.

A nők között is gyakori, hogy a kényelem és a megszokott szingli életmód feladásával járó kényelmetlenség miatt halogatják az elköteleződést. A megszokott életvitel feladása, a munkából való időleges kiesés, az anyagiak újraosztása gyermekvállaláskor, a tény, hogy kevesebb pénz és idő marad a szépség és a fiatalosság megőrzésére, és ez által kevesebb esély a férfi megtartására, elbizonytalanítja a nők egy részét.

„Az a nő, aki habozik, hogy meghozzon-e valami
áldozatot azért, akit szeret, ne hozza azt meg.”

( Móra Ferenc )

A fenti okokon kívül a függetlenség, a szabadság elvesztésétől, az állandó kompromisszumkötéstől való félelem, a saját igények, szükségletek elodázása vagy annak kielégületlenül maradása is közrejátszik a laza, kötelezettségektől mentes kapcsolatok fenntartása mellett.

Akadálya lehet az elköteleződésnek az is, ha a család, a barátok nem értenek egyet a választással, vagy a baráti körben még senki sem házasodott meg, vállalt még gyermeket.

Bármely ok hátterében, amely hátráltatja a döntéshozatalt, komoly lelki okok, esetleg korábbi rossz tapasztalatok, traumák, családi viszályok húzódhatnak meg. Amíg ezek nem lesznek feldolgozva, őszintén megbeszélve a partnerrel, egy állandó konfliktus táptalaját képezhetik és okot adhatnak a békétlenség megjelenéséhez és a harmónia felborulásához.

Kikövetelni az elköteleződést attól, aki erre nem kész, vagy nem képes, képtelenség. Manipulációkkal el lehet érni, de nem érdemes, mert csak az önszántunkból, szabad akaratunkból született elköteleződés, ami valódi szereteten, megbecsülésen és ragaszkodáson alapul, képes boldoggá tenni két embert egy életen keresztül.

„Amíg az ember a félelmeit használja a döntéseihez,
addig tulajdonképpen menekül. Csak abban az esetben
indul el egyáltalán valami felé, amikor elég bátorságot
gyűjt ahhoz, hogy bár fél, mégis vágyait kövesse.”

( Feldmár András, magyar származású matematikus,
pszichológus, pszichoterapeuta )
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

2015. szeptember – Az emberi játszmák romboló hatásai…

vasárnap, augusztus 30th, 2015

… életünkre és kapcsolatainkra

„Az intim kapcsolatok létfontosságúak számunkra, de
kockázatot is rejtenek, ezért néha félmegoldásokkal,
például játszmákkal helyettesítjük őket”

(Erik Berne)

Életünk során gyakran tapasztaljuk, hogy akaratlanul is sűrűn kerülünk hasonló konfliktusokba, félreértésekbe, kellemetlen helyzetekbe. Ezek véletlennek tűnnek, holott szabályszerűbbek, mint gondolnánk.

Erik Berne amerikai pszichiáter elsőként kezdte keresni az összefüggéseket bizonyos viselkedési formák között. Felfedezte, hogy az emberek többsége társas kapcsolataikban bizonyos mintákat követ. Ezeket a különböző, bizonyos személyekre jellemző, viselkedési módokat játszmáknak nevezte el.

A játszma fogalma leegyszerűsítve tulajdonképpen az, amikor valaki szeretné, hogy a másik fél megtegyen valamit, de ezt nem mondja ki, hanem viselkedésével, trükkös módon, megpróbálja rávenni a másikat arra, hogy önként tegye meg anélkül, hogy kérné tőle, de közben azt higgye önszántából teszi.

A játszmák nagy része tudattalan vagy félig tudatos, és félelemből, magányból, szeretetlenségből fakadnak, ám vannak, melyek gonoszságból, aljasságból, tudatos manipulációk során születnek.

A játszma mindig rejtet jellegű, valamilyen cél és többnyire nyereségvágy jellemzi. Általa a játékos, az unalmas és nyomasztó időt valamilyen izgalmas tevékenységgel igyekszik kitölteni. Az egzisztenciális nyeresége pedig, hogy megerősíti minden játékos kapcsolati pozícióját.

Pl: Egy idős hölgy, aki általában a „Most rajtacsíplek, te gazember!”, játszmában érzi jól magát, miután felszáll egy buszra, hangosan elkezd kioktatni egy fiatalt, aki nem adta át rögtön a helyét. Mivel sikerült valakit leteremteni, megszégyeníteni, kiélnie a haragját, a haragot, amely már régóta megvolt benne, és ennek kiéléséhez keresett igazolást, megnyugszik, pszichésen kielégül, mert számára ez volt a játszma nyeresége.

A düh, a harag sokszor abból fakad, hogy egy adott személy nem érzi magát elég értékesnek, szerethetőnek. Játszmájával, saját fogyatékosságát és az igazi intimitásra való képesség hiányát próbálja meg leplezni. Az ilyen személyek számára a játszmák félmegoldásai gyakran kulcsfontosságúak a lelki egyensúlyuk fenntartásához.

A különböző játszmákat gyerekkorban sajátítjuk el. A gyermek ösztönös igénye a szülei felé, hogy szeretetet, gondoskodást, biztonságot és figyelmet kapjon, ám azok a szülők, akiknek problémáik, konfliktusaik vannak, ezeket többnyire nem képesek megadni.

Ilyenkor a gyermekek sok esetben játszmákhoz folyamodnak, hogy elérjék szüleik elismerését és szeretetét. Ugyanakkor eltanulják azokat a módszereket, melyeket a környezetükben élő felnőttektől látnak, akik nemzedékről – nemzedékre ismétlik ezeket a játszmákat.

Pl.: A szőnyegre morzsáló apa, akit nem győz leszidni a házsártos feleség, vagy egy mártír anya, aki szenved az agresszív férjtől. Ezek mind játszmák, melyeket a felnőttek játszanak, a gyermek pedig akaratlanul is eltanulja.

A gyermekkorban megélt szeretethiány és az érzelmi közelség hiányának fájdalmas tapasztalatai miatt, felnőttként képtelenek átadni magukat egy bensőséges kapcsolatnak és ennek pótlására választják az érzelmi feszültség által megszerezhető közelséget. Minél önártóbb egy játszma, annál mélyebbek a gyökerei. Egy játszma mindig bántó és negatív, méltatlan helyzetbe hozza mindkét szereplőt.

Számos jól ismert játszma létezik. Pl.:

űzött vad”,
„adós”,
„rúgj belém!”,
”sarokba szorítás”,
„ennek is te vagy az oka!”,
„miért kell mindig hazudnod?”,
„rám miért nem figyelsz?”,
”sosem érsz rá!”,
stb.

Ahhoz, hogy jobban megértsük ezeket, nézzük, hogyan működik például az „ennek is te vagy az oka!” játszma, ami többnyire házasságban történik, de játszódhat munkahelyen vagy szülők és gyermekek között is. Ez általában úgy kezdődik, hogy az egyik fél nyugalomra vágyik, és úgy látja biztosítottnak a másik fél távozását és saját nyugalmát, ha mindenért a másikat okolja. Célja lehet még a felelősség elkerülése, elhárítása is.

Tipikus helyzete a következő: a férj vagy a feleség éppen csinál valamit, és meglehetősen magának való hangulatban van, igazából azt szeretné, hogy ne szóljanak hozzá, jól el van a saját elfoglaltságával. Ekkor párja megzavarja: belép az ajtón vagy kérdez valamit, mire az éppen tevékenykedő fél hibázik. A bakit természetesen nem a másik fél idézi elő, hanem a saját meglévő feszültsége okozza, mégis dühösen a betolakodóra kiált rá: „ennek is te vagy az oka!”

Erik Berne kimutatta, hogy ha valakinek az egész életvitele erre a játszmára épül, akkor például egy férfi olyan nőt választ, akire később minden felelősséget átháríthat, azaz minden döntést átenged a másik félnek. Az ilyen férj, gyakran tapintatosnak tűnik, azonban, ha a nő valamely döntése nem bizonyul tökéletesnek, akkor rögtön lehet hibáztatni.

Még jobban megbonyolítja az ilyen életvitelt, ha a gyerekeket is bevonják a játszmába. A férj teljesen kivonja magát a gyereknevelésből, ám amikor iskolai vagy egyéb probléma adódik, akkor azonnal elő tudja venni ennek a játszmának a különböző fajtáit:

én megmondtam”,
tessék, ez a te nevelésed!”,
stb.

E játszma pszichológiai előnye egyértelműen a felelősség kerülése.

Az ilyen játszmákat házasságon belül és kapcsolatban a legnehezebb elviselni, mert ilyenkor ezek kikerülhetetlenek. E játszmák évek, némelykor évtizedek alatt nyerik el végső formájukat, ezért nem lehet őket egyik napról a másikra megváltoztatni.

Az első lépés, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy egy játszma szenvedő alanyai vagyunk. Ilyenkor tudatosan kell megváltoztatni a játszma „szokásos menetét” amely a játékos megdöbbenéséhez vezet, de még nem a játszma befejezése.

Ilyenkor nem lehet még tőle könnyen megszabadulni, de időlegesen szüneteltetni lehet a feszültséget. Az igazi megoldás, ha megpróbálunk kiépíteni egy őszinte, hiteles kommunikációt, és valódi intimitást a félmegoldások és pótcselekvések helyett. Ellenkező esetben az ilyen helyzet és a vele járó feszültség könnyen a kapcsolat, ill. a házasság végéhez vezethet.

Amennyiben egyedül nem sikerült szembesíteni a számunkra fontos személyt azzal, hogy játszmát folytat, tanácsos minél előbb szakember segítségét kérni. Szükség esetén, párterápián, együttesen egymásért, és nem egymás ellen kel megküzdeni az adott kapcsolatért.

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

2014. december – Az érintés csodatevő ereje

kedd, december 16th, 2014
„Minden érintés nyomot hagy maga után.
Minden és mindenki, akihez hozzá érünk,
valamilyen módon megváltozik.”

( Ismeretlen szerző)

Az érintésnek, mint a nonverbális kommunikáció egyik formájának, születésünktől kezdve nagy szerepe van, és kihat az egész életünkre. Számos kutatás bizonyította, hogy azok a személyek, akik gyakran részesülnek szeretetteljes ölelésben, jobban ellenállnak a betegségeknek, stressz tűrő képességük magasabb, kiegyensúlyozottabb a viselkedésük. Azok a betegek, akiket gyakran simogatnak, ölelgetnek, gyorsabban épülnek fel, mivel az érintés gyógyít. Nem véletlen, hogy ha fáj valamink, rászorítjuk a kezünket, vagy gondoljunk csak az édesanyák „gyógyító csókjára”.

Virginia Satir családterapeuta szerint, napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz, tizenkettő a fejlődéshez. Miért ennyire fontos az ölelés és az érintés?

Mivel az ember, társas lény, szüksége van más emberek elismerésére, elfogadására és szeretetére. Az érintés jelenti a közelséget, a melegséget, azt, hogy nem vagyunk magányosak. Ha ezt valaki nem kapja meg huzamosabb ideig, magányosnak kezdi érezni magát, és a magány akár ölhet is.

Egyes afrikai törzseknél a mai napig létező büntetési forma, hogy az erre ítélt személlyel a törzs tagjai közül senki sem léphet kapcsolatba – nem érhet, és nem szólhat hozzá.  Ezek az emberek rövid időn belül akár bele is betegedhetnek, a legrosszabb esetben pedig bele is halhatnak a kirekesztettség ilyen formájába.

A mi társadalmunkat sajnos az általánosan elfogadott érintési formákon kívül, mint a kézfogás, vállveregetés, vagy az intim pillanatokban történő érintkezésen kívül nem „divat” az érintés. Sokan elutasítják azt, hogy idegen emberek akár csak egy pillanatra is hozzájuk érjenek.

Általában azok érzik kellemetlennek az érintést, akik gyermekkorukban nélkülözték ezt, vagy traumatikus élményen estek át (pl. szexuális zaklatás esetében). Az érintést kerülő személyekre jellemző a szorongás, kevésbé találják fel magukat társas kapcsolatokban, önmagukról negatívan vélekednek, és mások is kedvezőtlenül ítélik meg őket.

Az érintés vigasztal, fájdalmat enyhít, kifejezi az együttérzést, a szeretetet, az elismerést, a hálát és nem utolsó sorban bátorít. Nem véletlen, hogy nehéz vagy fájdalmas helyzetekben az emberek ösztönösen ölelik meg egymást.

Ölelést, simogatást jó kapni, de adni is jó, mert az érintés ezen formái szavak nélkül közvetítik a szeretetet. Egy alkalommal, mikor egy nagy beteg asszonyt látogattam meg a kórházban, akinek a betegségéből kifolyólag nehezen mozogtak a végtagjai, egyszer csak megemelte az egyik kezét és megpróbált felém nyúlni. Látva szándékát, hozzá hajoltam, és Ő a két ujjával, mivel a többit nem tudta mozgatni, megsimogatta az arcom.

A gyermekek még ösztönösen merik kimutatni ily módon az érzelmeiket. Nem félnek a visszautasítástól vagy a félremagyarázástól. Nem komplikálják túl a dolgokat, csak azt teszik, amit az érzéseik diktálnak. Ezért ne sajnáljuk az érintést embertársainktól. Tegyük meg, ha úgy érezzük, hogy ezzel jót teszünk magunkkal és másokkal is.

„Szavak nélkül is megértheti két ember egymást.
Egy pillantás vagy egy könnyed érintés elég,
hogy közöljenek egymással valamit.”

(Alison Roberts)
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

2014. január – Mi a különbség a szerelem és a testi vágy között?

hétfő, január 20th, 2014
„Ha már nagyon nagy lánggal él a szenvedély,
akkor jöhet a testi szerelem, hogy befejezze a táncot,
de soha nem az övé az első lépés.”

(Paulo Coelho)

 

A szerelem és testi vonzalom sokban hasonlít egymásra. Olyanok, mintha testvérek volnának, sok bennük a közös – hasonlóak, könnyű összetéveszteni őket, mégis, ha jobban odafigyelünk, akkor látjuk, hogy van különbség köztük. A szerelem, ebből az aspektusból nézve, az érettebb, a bölcsebb testvér, de nem feltétlenül az értékesebb, mint a könnyed, laza, esetenként bohókás rokon, mely idővel maga is komollyá válhat.

Gyakran megesik, hogy egy kibontakozó kapcsolat során, amikor két ember között kipattan az a bizonyos szikra és beindul közöttük a kémia, felvetődik a kérdés, hogy akkor ez most szerelem? Szerelmesek vagyunk, vagy egy kölcsönös szimpátián alapuló testi vonzalomról van szó? Ha a kapcsolat elején nem vagyunk tisztában érzéseinkkel, az nem feltétlenül jelent rosszat. Sőt, az első hetekben nem is kell ezen töprengeni, egyszerűen örülni és élvezni kell a pillanat szépségét, úszni a boldogság mámorában, és megpróbálni minél többet adni a másiknak magunkból, mert ahhoz hogy kapjunk, először adnunk kell. Magunkat kell adnunk, őszintén, amilyenek vagyunk, hiszen a szerelem alapja a másik ember és egy kicsit önmagunk megismerése is.

Egy igazán mély, bizalmon alapuló kapcsolatban magunkat is jobban megismerjük. Minden kapcsolat során megtudunk valamit magunkról, megtanít valami újra, erre azonban csak a szerelem képes. Csak a szerelem által leszünk, lehetünk gazdagabbak. Ez nem mindig örömteli folyamat, mivel a fejlődés fájdalommal, némelykor gyötrő kínokkal és álmatlan éjszakákkal jár, de a szerelem mindig ajándék, ami meglepetésként érkezik életünkbe, sokszor nem várjuk, nem hívjuk, csak jön, magával hozva a csodálkozást, a váratlanság élményét, a sorsszerűség érzését, és a fényt, amely beragyogja életünket.

A testi vonzalom nagyon fontos része egy jól működő szerelmi kapcsolatnak. Vágy és fizikai vonzalom nélkül nem jöhet létre egy ilyen jellegű kötelék, viszont nem minden jól működő testi kapcsolatból lesz szerelem, még ha oly nagyon vágyunk is rá. „ A mély kapcsolatok időt és kitartást igényelnek.  A tartós kapcsolatok bizalomra épülnek. A futó szexuális kaland nem szerelem. A szerelemhez idő kell.”  Időre, sok türelemre, nemegyszer áldozathozatalra van szükség. Magába foglalja a másik ember féltését és feltétel nélküli elfogadását. Stefan Zweig egyik legismertebb művének mondanivalója, hogy könnyű olyat szeretni, aki egészséges, gazdag és szép, de olyat, aki mindezekkel a tulajdonságokkal nem rendelkezik, már nehezebb. És ilyenkor nyugtalan a szív.

Természetesen, egy kölcsönös szeretetre, bizalomra, tiszteletre épülő testi kapcsolat is lehet értékes és szép, még ha nem is növi ki magát szerelemmé. Évekig, sőt, akár egy életen át is működhet örömöt és boldogságot szerezve mindkét félnek. Hiszen minden ember vágyik a szeretetteljes érintésre, egy másik ember testi közelségére. Valószínűleg sokan tapasztalták már, hogy egy ölelés milyen sokat jelenthet, mennyi energiával képes feltölteni. Nem véletlen, hogy kritikus helyzetekben szinte ösztönösen öleljük meg egymást, hiszen bátorítást, támaszt és szeretetet képes szavak nélkül is közvetíteni.

Ezért nem feltétlenül kell boldogtalannak éreznie magát annak, aki bár vágyik a másik ember szerelmére, mégsem kapja meg. Jobb az őszinte tiszteletben, megértésben és jól működő testi-lelki kapcsolatban élni valakivel, mint a szerelem illúziójával kábítani a másik embert vagy ámítani magunkat. Mert ilyen formán hazugságra épül az egész, és ennek a látszatnak a fenntartása nagyon sok energiát követel, rendkívüli feszültséget eredményez, és nem ritkán tragédiákhoz vezet.

Nagyon fontos tehát felismerni, elsősorban magunk előtt tisztázni érzéseinket, és vállalni őket még abban az esetben is, ha ez fájdalmat okoz a szerelmes fél számára. A másik félnek ugyanakkor nem szabad kudarcként megélni a szerelem érzésének viszonzatlanságát, mert a szerelmet kierőltetni nem lehet. Éppen ezért vagy elfogadjuk azt, amit a másik ember nyújtani tud, vagy kivárjuk az esetleges szerelem érkezését, de bárhogyan is döntsünk, egy valamiről ne feledkezzünk meg:  „ A boldogságot nem csinálni kell, a boldogság a pillanat műve, ami akár örökké is tarthat.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. februárSzeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. júliusAz önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2014. márciusMilyen okok vezetnek a hűtlenséghez?

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés

péntek, december 20th, 2013
„ A gyűlölet energiája nem vezet sehova, de a
megbocsátás energiája, mely a szeretetben
testesül meg, jó útra terelheti életedet. ”

(Paulo Coelho)

Szeretet, megbocsátás, elengedés… Három különböző fogalom, mégis szorosan összefüggnek egymással, és bizonyos értelemben egymásból fakadnak. Hiszen az elengedés és megbocsátás alapja a szeretet. A szeretet pedig nagylelkűvé tesz, empatikussá, nyitottá, utat enged a pozitív dolgok felé, engedi, hogy a jó dolgok megtörténjenek velünk.

Akinek a szívét a düh és a harag tartja fogva, a múltban megélt fel nem dolgozott fájdalmak és sérelmek, az nem képes örülni a jelen kellemes pillanatainak, képtelen boldogan és bizakodva tekinteni a jövő felé, mert a múlt folyamatosan visszahúzza. Fogollyá válik, a saját negatív érzelmei foglyává, ahonnan csak a megértés, elengedés és a megbocsátás útján lesz képes kiszabadulni.

A fenti sorokat olvasva, felmerülhet a kérdés: Hogyan fogjunk hozzá? Mit kell tennünk, hogy el tudjuk engedni a rossz emlékeket? Vonjuk meg a vállunkat, mintha mi sem történt volna, és éljük tovább az életünket? A válaszom erre az, hogy az efféle viselkedés nem vezetne igazi megbocsátáshoz, mivel a megbocsátás egy hosszú, keserves folyamat, de az ezt követő megkönnyebbülés, felszabadultság érzése, amely jó közérzetet és boldogságot eredményez, megéri a fáradtságot. Megéri elkezdeni.

Az elengedés és megbocsátás egy döntéssel kezdődik. Eldöntöm, hogy nem akarok továbbra is a saját magam által épített börtönben élni, szabadságra vágyom, ezért újra kell gondolni azokat a dolgokat, felidézni azoknak az embereknek és történéseknek az emlékét, amelyek egykor fájdalmat okoztak, megsebezték a szívünket, lelkünket.

Mielőtt elengednénk, elfelejtenénk a sérelmeinket, először emlékezni kell és megérteni a másikat. Megérteni, miért viselkedett számunkra nem tetsző módon, milyen csalódottság, fel nem dolgozott fájdalom, sértettség vezetett addig, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Mert az ellenünk vétő személy is ember, őt is anya szülte és Ő sem vágyik másra, mint arra, hogy a maga módján boldog legyen.

Ha nem tudunk másoknak megbocsátani, hogyan várhatjuk el, hogy nekünk is megbocsássanak, hiszen mindenki követ el hibákat, akaratlanul is megbántva ezzel másokat. William Shakespeare szavaival élve:

„Kegyelmet hogy remélsz, ha nem gyakorolod?”

A másik dolog, amivel elősegíthetjük a megbocsátást az, hogy megtanuljuk meglátni a másik emberben a jót, a szépet. Hiszen minden ember rendelkezik jó tulajdonságokkal, és némelykor csak egy kis külső segítségre van szűkség, hogy e tulajdonságok a felszínre kerülhessenek. William Shakespeare után egy másik nagy költőóriás Johann Wolfgang Goethe szavait idézném:

„Ha az embert olyannak vesszük, mint amilyen, tulajdonképpen,
rosszabbá tesszük. De ha olyannak vesszük, mint amilyennek
lennie kellene, akkor azzá tesszük őt, amivé lehetne.”

Meglátni a jót és elfogadni a másik embert a hibáival, gyengeségeivel együtt, és nem csak elfogadni, de mindezekkel együtt szeretni is úgy a legkönnyebb, ha a másik emberben megpróbáljuk meglátni saját magunk tükörképét. Hiszen magunkat is elfogadjuk és szeretjük hiányosságainkkal együtt.

Ezt egy tanulságos izraeli tanmese szemlélteti.

A tanító néni megkérdezte a diákokat, hogy mit jelent a világosság? Az egyik gyerek azt válaszolta, hogy a világosság az, amikor a bárányt meglehet különböztetni a kecskétől. A másik gyerek azt válaszolta, hogy mikor az olajágat meglehet különböztetni a pálmaágtól. A tanító néni végighallgatva az összes lehetséges választ azt mondta:

„Világosság akkor van, amikor az ember
képes meglátni önmagát a másik emberben.”

Igen, a megbocsátás megértéssel és megismeréssel, de bizonyos fokig felismeréssel is jár, hogy bár sokban különbözünk egymástól, mégis lényegét tekintve egyek vagyunk.

Mindezt azért írtam le, hogy ne hordozzuk magunkban fájó, nehéz teherként a múltban történt és megváltoztathatatlan történéseket, eseményeket, hanem tegyük le ezeket, és meglátjuk, hogy az életünk örömtelibbé és boldogabbá válik. Hiszen a szeretet sokkal több örömöt képes adni, mint a düh és a harag.

Elmélkedésemet Márai Sándor szavaival zárnám:

„…amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted, elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív.”
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. februárEmpátia: A beleélés lélektana.

2013. májusAz érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. júliusAz önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2013. novemberA ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy.

2013. november – A ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy

kedd, november 26th, 2013
„Mindened megvan a boldogsághoz, mégsem vagy boldog,
mert a boldogság nem a birtoklás eredménye, nem a
javaid függvénye. A boldogság a bensőd kiáradása,
saját energiáid ébredése. Lelked ébredése.”

(Osho)

Ebben a néhány gondolatsorban egyéni véleményemet és személyes meglátásaimat írom le e témával kapcsolatban, de a választ arra a kérdésre: Hogyan legyünk boldogok? – mindenkinek magának kell megtalálnia.

A boldogság utáni vágy az emberiség legösztönösebb késztetéseinek egyike. A történelem során számos nagy gondolkodó kereste a választ arra, hogy mit jelent a boldogság és hogyan lehet elérni.

Manapság sok könyv jelenik meg e témával kapcsolatban, előadásokon, tanfolyamokon tanítják, néhányan még egyenesen megvásárolni is megkísérlik. Sokan a boldogságot olyasvalaminek tekintik, amit kellő eszközökkel, megszerzett tudással felvértezve el tudnak érni. Ugyanakkor a boldogság olyan törekvés, amit minél jobban, minél görcsösebben akarunk, annál kevésbé lesz elérhető.

Ebben az esetben viszont felmerülhet a kérdés: Hogy türelmesen várjuk ki, vagy tegyünk valamit e vágyott, kívánt állapot eléréséért? A válaszom erre az, hogy a boldogsághoz vezető úton felmerülő számos akadályt távolítsuk el az életünkből és hagyjuk, hogy a jó dolgok egyszerűen megtörténjenek velünk.

“Az élet nagy játszmájában azok a legboldogtalanabbak,
akik nem vállalják a kockázatot, hogy boldogok legyenek.”

(Guillaume Musso)

Meglátásom szerint, a legfőbb akadályokat a boldogsághoz vezető úton a hétköznapi feszültségek, a stressz, a megfelelő és reális célok hiánya, az anyagi javak vég nélküli hajszolása, mások elfogadásától, véleményétől való függés képezik. A jó közérzetünk és a lelki békénk ne legyen függvénye mások pillanatnyi hangulatának, frusztrációinak, a főnök kedélyállapotának, vagy egyéb olyan körülménynek, aminek alakulásába nincs beleszólásunk.

Gyakran lehet azt hallani, hogy: ”Ha nyernék a lottón, a világ legboldogabb embere lennék!” Gondoljunk bele, vajon tényleg így lenne? Valószínűleg igen, így éreznénk egy darabig, mindaddig, amíg tart a gazdagsággal járó előnyök mámora. A hirtelen jött meggazdagodás azonban sok gondot is magával hoz, amivel talán nem mindenki van tisztában, új „nehézségekkel” kell szembe nézni.

Sok ember a boldogság másik fontos feltételének tartja egy konkrét személyhez fűződő ragaszkodást vagy egy harmonikus párkapcsolat meglétét. Nem szerencsés előre eldönteni, ki az a személy, akivel boldogok tudnánk lenni. Mivel, ami ma tökéletesnek hat, azt holnap, a körülmények változásával, talán másképpen fogjuk látni. A Dalai Lámának van egy ezzel kapcsolatos gondolata:

” Ne kapaszkodjatok abba, ami nem a tiétek,
mert soha nem lesz az. Ami pedig a tiétek
azt soha senki el nem veheti.”

Mikor lezárul egy kapcsolat és keserűség uralkodik el rajtunk, gondoljunk arra, hogy bizonyos értelemben gazdagabbak lettünk – örömteli eseményekkel, élményekkel, a boldogság érzésével, melynek emléke örökre megmarad számunkra. Meglehet, hasznos tapasztalatokkal is, melyek segítenek abban, hogy az előző hibáinkat ne kövessük el újra. Ha vége van valaminek, ami egykor szép volt, de elmúlt, zárjuk le, engedjük el. Talán, még nem álltunk készen rá, nemez volt a nagy szerelem ideje.

Márai Sándor így ír erről:

„Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek a találkozásra… Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.”

A boldogság utáni vágy és hajsza során, nem gondolunk arra, hogy a stressz, a feszültség, a negatív érzések, mint: a düh, a harag, az irigység jelenléte is gátolja jó közérzetünk kialakulását illetve megtartását. Ilyenkor az ember nem tud örülni az élet apró ajándékainak, történéseinek észre sem veszi azokat, nem tudja jól megélni a pozitív eseményeket.

A kellő önismeret vagy önbecsülés hiánya is boldogtalanság érzéséhez vezet, ami kizárja a lelki béke lehetőségét. Ismerjük azt a mondást, miszerint: „Az igazság fáj.” Mikor és miért fáj az igazság? A válasz erre az, hogy ha nem vagyunk tisztában hibáinkkal, gyengeségeinkkel, nem nézünk szembe velük és ezeket nem vállaljuk fel magunk előtt, hibát követünk el. Könnyen frusztrálttá válunk, komplexusaink alakulnak ki, melyek megléte komoly akadályt jelent a jó közérzet és a boldogság eléréséhez.

Tehát változtassunk, amin tudunk és fogadjuk el azt, amiben képtelenek vagyunk változni. Ezáltal lehetőségünk nyílik rá, hogy elérjük lelki békénket és talán a várva-várt boldogságot is megtaláljuk. Gyakran azon bosszankodunk, amink nincs, és nem tudunk örülni annak, ami van, pedig a ’Boldogság Kék Madara’ meglehet karnyújtásnyira van tőlünk, csak észre kell vennünk.

„A hamis elképzelések, a torzított látásmód nem enged
szabadulni félelmeidtől, szorongásaidtól, ragaszkodásaidtól,
konfliktusaidtól és még egy sereg dologtól. Ha mindezt átlátnád,
rájönnél, hogy boldog vagy, csak éppen nem tudsz róla.”

(Anthony de Mello – Jezsuita szerzetes és pszichoterapeuta)
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. májusAz érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. júliusAz önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2013. augusztusLétezik-e orvosság a magányra?

2013. szeptemberA perfekcionizmus blokkoló hatásai: avagy a megfelelési kényszer buktatói

2014. februárMinden egy döntéssel kezdődik

2013. szeptember – A perfekcionizmus blokkoló hatásai…

péntek, szeptember 6th, 2013

…avagy a megfelelési kényszer buktatói

 „Aki kockáztat, az veszíthet.
Aki nem kockáztat, az mindig veszít.”

Örömmel tapasztalom, hogy egyre több szülő fordul segítségért szakemberhez azzal kapcsolatosan, hogy a perfekcionizmus ( maximalizmus ) blokkoló, negatív hatásait tapasztalják gyermekeik viselkedésében.

Mielőtt kifejteném ezzel kapcsolatos tapasztalataimat, tisztázni szeretném e fogalom jelentését. A perfekcionizmus egy viszonylag új fogalom a pszichológiában és ezen belül a viselkedéstanban. Az angol „perfect” szóból ered, melynek jelentése „tökéletes”. Azaz, a tökéletességre való törekvés jellegét tekintve nem egy új jelenség, mivel minden emberben meg van ez a hajlam – szeretnénk valamiben nagyon jók lenni, kiemelkedő teljesítményt nyújtani az élet valamely területén. Ez lehet pozitív késztetés is, sőt sokszor ez ad erőt ahhoz, hogy sikereket érjünk el, mivel motivál, energizál, feltölt.

A baj ott kezdődik, ha valaki minden áron sikeres akar lenni, mindenben a legjobbra, legtökéletesebbre törekszik, és e cél eléréséhez túl sok energiát emészt fel. A másik probléma viszont az, ha az emberek nem mernek belemenni bizonyos élethelyzetekbe, mivel félnek attól, hogy sikertelenség esetén sérül az önképük, ezért behatárolják az életüket.

A maximalizmusra való hajlam már gyerek, ill. kamaszkorban megmutatkozik megfelelési kényszer formájában. Ilyenkor a gyermek minden körülmények között szeretne megfelelni a szülői elvárásoknak, mivel sokszor úgy érzi, hogy csak egy „tökéletes gyermek” lehet szerethető. Nem egyszer a szülő öntudatlanul, nem szándékosan generálja ezt az érzést, de egy teljesítményfüggő szülőnek valószínű, hogy a gyermeke is teljesítmény orientált lesz. Az otthon látott, megélt-, megtapasztalt példákat követi és ez nagymértékben kihathat az egész további életére.

Ha az átvett minták nem váltanak át túlzásokba, akkor nincs gond. Céltudatos, törekvő, egészséges ambíciókkal rendelkező felnőtt válik belőle. A problémák ott kezdődnek, amikor a megfelelés, a siker utáni hajsza, szorongások kialakulásához vezet, és sokszor blokkoló hatással bír. Ilyen esetekben a szülőnek fontos időben felismerni a problémát, és ha szükséges, szakember segítségét lehet kérni, mivel az idő múlásával egyre nehezebb lesz ezt a problémát orvosolni.

Akinél már kialakult az úgynevezett megfelelési kényszer, annak elsősorban magában kell tisztáznia bizonyos dolgokat, mivel egy felnőtt ember képes egyedül is megbirkózni e feladattal. Ilyenkor azt kell tudatosítani, hogy amikor az ember belekezd valami újba, számára ismeretlen dologba, valószínűleg nem fog azonnal sikert elérni, vagyis benne van a hiba lehetősége.

Ez természetes, mivel senki sem születik úgy, hogy tud járni, futni, táncolni vagy korcsolyázni. Ezeket a dolgokat meg kell tanulni, el kell sajátítani, ehhez viszont időre, kitartásra és türelemre van szükség. Be kell járnia a fejlődés minden szintjét, mire az ember felér a teljesítménye csúcsára, és ezen az úton sajnos érhetik kudarcélmények, csalódások, sikertelenségek. Sok élsportoló számolt be arról, hogy a sikerhez vezető utat mennyi könny és kétségbeesés árnyékolta be, hányszor akarta az egészet feladni. A kitartás és a türelem azonban idővel meghozza gyümölcsét – „a türelem, rózsát terem.”

Amerikában sok sikeres vállalkozó számol be arról, hogy mennyi nehézség és kudarc útján jutottak a csúcsra. Ami érdekes az ő esetükben az, hogy nem bosszankodtak a kudarcokon, melyek eleinte érték őket, hanem arra voltak büszkék, hogy volt bátorságuk kipróbálni magukat valami újban. Megtették az első lépést. A legtöbb sikeres embernek évekre volt szüksége ahhoz, hogy elérje a célját, nem adták fel, újra és újra próbálkoztak.

Ahogy Nelson Mandela fogalmazott egykor:

” A legnagyobb dicsőség nem az, hogy soha nem vallunk kudarcot,
hanem hogy minden bukás után képesek vagyunk felemelkedni.”

Bátorság kell ahhoz, hogy egy esetleges kudarcélmény után az ember újra belevágjon. Ritka az olyan ember, aki első jégre lépésekor nem esik el, vagy az első tereplovaglás alkalmával nem csúszik ki a nyeregből. Ilyenkor fontos, hogy az ember bátor legyen és erőt tudjon venni magán, hogy újra kezdje, mert bátraké a világ. Azoké, akik türelmesek és kitartóak. Ilyenkor, már önmagában az is siker, hogy megpróbáltuk.

Az viszont komoly probléma, amikor valaki bele sem mer vágni a számára ismeretlen dologba, ki sem meri próbálni magát, mert eleve retteg a kudarctól. Ezeknél az embereknél olyan erős a tökéletesség utáni vágy, hogy félnek az Énképük sérülésétől, ezért kikerülik azokat az élethelyzeteket, ahol nem érzik magukat biztonságban. Ezzel viszont behatárolják az életüket, kirekesztenek fontos dolgokat, élményeket, örömöket nyújtó-, okozó tevékenységeket, és ez szorongásokhoz, frusztrációkhoz vezethet.

Az ilyen emberek azonban rendszerint sikeresek az élet valamely területén, és ettől tökéletesnek, boldognak érzik magukat. Ennek az érzésnek és önképnek az illúzióját nem akarják elveszíteni, de valójában nem boldogok- szoronganak, frusztráltak, mert tudat alatt érzik, hogy kimaradtak valamiből, valami jóból, izgalmasból.

Például: ha érdekel valakit a sakk, ne tartsa vissza az a tudat, hogy nem válik belőle világbajnok, nem lesz egy újabb Kasparov vagy Fischer, csak az legyen számára fontos, hogy a játék öröme miatt sakkozzon. Sosem késő elkezdeni valamit és nagyot alkotni. Kiváló példa erre Etka anyó, az etka jóga alapítója, aki idős korban kezdett el jógázni és ért el ezen a területen sikereket.

Bizonytalan helyzetekben tegyük fel a következő kérdéseket:

Mi a legrosszabb, ami egy esetleges kudarc esetén történhet?
Ettől kevesebb leszek?
Nem fogom szeretni és tisztelni magam?
Kevésbé fog tisztelni a környezetem?

Ne másoknak akarjunk megfelelni, csakis saját magunknak és saját lelkiismeretünknek. Fenti soraimat egy ideillő idézettel zárnám:

„A legmélyebb örömöt adó érzés, amit életünk
végére elértünk, az lehet, hogy olyanná válunk,
amilyennek a Teremtőnk elgondolt, azaz emberré.
A legnagyobb szomorúság viszont az, ha
nem lettünk azzá, akivé lehettünk volna.”
(Gyökösi Endre)
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. februárEmpátia: A beleélés lélektana

2013. májusAz érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. decemberSzeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. februárMinden egy döntéssel kezdődik

2014. áprilisAz életünkben jelentkező változások.

2013. augusztus – Létezik-e orvosság a magányra?

péntek, augusztus 16th, 2013

“Minden döntésünknek megvan a következménye.”

A fenti kérdés magában foglalja a választ is – sajnos tudjuk, hogy erre hagyományos értelemben nem létezik orvosság, nincs olyan pirula, amit ha beveszünk, varázsütésre kellemes baráti társaságban találjuk magunkat. Talán jobb is így, mert ha létezne ez a „csodaszer” nem lenne szükségünk az emberi kapcsolatokra, személyes kapcsolataink folyamatos ápolására.

Az emberek nagy része élné a saját megszokott, nem ritkán önző életét, és nem gondolkodna el azon, hogy mi történik majd vele, ha már nem köti le a munka, a karrierépítés, a szerelem hajszolása, a gyermeknevelés, stb. Igen, sajnos hamar elérkezik az idő, amikor munkahelyünkön megköszönik az együtt eltöltött éveket és felkérnek, hogy adjuk át helyünket, egy munkánkat hatékonyabban végző fiatalabb nemzedéknek.

Amikor a gyerekek kirepülnek, és saját családot alapítanak, heves, szenvedélyes érzelmek már csak elvétve kopogtatnak be életünkbe. Fiatalon ez olyan távolinak tűnik, hogy nem gondolunk rá. Ez nem a mi problémánk, velünk ez nem történhet meg, nálunk majd minden másképp lesz, de vajon biztosak lehetünk benne, hogy ez tényleg így lesz?

Azt gondolom, igen, de tehetünk ellene, ha már évekkel korábban úgy alakítjuk kapcsolatainkat, hogy ne maradjunk hűséges és szerető társ, család és barátok nélkül, akik keresik és örülnek a társaságunknak. Akikkel jókat tudunk beszélgetni, megvitatni az élet ügyes-bajos dolgait, színházba-, kiállításra járni, esetleg filmet nézni. Egyszóval mindazokra a dolgokra, amikre fiatalon, munka, család, gyermeknevelés mellett nem maradt időnk. Ezt úgy tudjuk megvalósítani, ha életünk során, szorgalmas hangyaként, emberi-, társas kapcsolatokat építünk ki magunk körül.

Munkám során gyakran találkozom olyan emberekkel, akik idős korukban döbbennek rá, hogy egyedül vannak és magányosak. Sok esetben még a házasságban élőknél is megfigyelhető, hogy úgynevezett társas magányban töltik hétköznapjaikat, mert az elmúlt évek során nem szenteltek elég időt kapcsolatuk csiszolására, elmélyítésére. Elhidegültek, eltávolodtak egymástól, külön utakon jártak és külön életet éltek.

Ennek eredményeként, egy idő után azt veszik észre, hogy mint két idegen osztoznak egy közös otthonon, a közösen szerzett tárgyakon, és már párjuk is csak egy megszokott bútordarab. Aki ha nem lenne ott, azt ugyan észrevennék, de nem biztos, hogy hiányozna, vagy ha mégis, inkább csak megszokásból, mint szeretetből. Viszont az ember, társas lény, még azoknak is, akik szeretik és igénylik az egyedüllétet, olykor szükségük van egy másik ember közelségére.

Napjainkban az egyik legnagyobb stressz forrás a magány. Ilyenkor sokan szívesen visszaforgatnák az idő kerekét. Azt mondják: ”Ha újra kezdhetném, másképp csinálnám: figyelmesebb lennék a családdal, jobb szülő lennék, barát, testvér, társ, rokon. Ha kaphatnék még egy esélyt az élettől, minden más lenne.”

Sajnos az élet azonban szigorú, nem kapunk újabb esélyt. Az egymáson ejtett sebek lassan hegednek, ha egyáltalán valaha is begyógyulnak. Amikor pedig már túl késő jóvátenni az elkövetett hibákat, ezek felismerése önmarcangoló gondolatokat indíthat el, kétségbeeséshez, idegösszeomláshoz, depresszióhoz, szélsőséges esetben öngyilkossághoz is vezethet. Ugyanis, ezek az emberek úgy érzik, hogy nincs értelme az életüknek, nincs kivel azt megosztaniuk, nincs miért és kiért élniük.

Olyan érzés, mint amikor valaki lekési az utolsó vonatot egy ismeretlen városban, és ott ragad az üres, kihalt pályaudvaron. Már esteledik, mindenki ott van, ahová tartozik – ki a munkahelyén, ki a családjával az otthon biztonságot adó falai között, és van, aki kellemes társaságban múlatja az időt. Így aztán az, aki lekéste az utolsó vonatot, nem találja a helyét, „rossz helyen van”, és magányában nincs kihez fordulni.

Ezért, ilyen esetekben, jól jönne egy múltbéli barát, egykori évfolyamtárs, vagy egy volt kolléga, netalán egy korábbi kedves, aki örömmel fogad minket, nyit ajtót számunkra és tölti ki üres óráinkat, melyek innentől kezdve már nem lesznek magányosak. Azért, hogy ez lehetséges legyen, már most tenni kell. Nem holnap, nem majd valamikor, hanem már ma.

Nem szabad sajnálni a ráfordított időt baráti találkozókra, munkahelyi beszélgetésekre, családi programokra. Szánjunk időt közös étkezésekre, melyek során megoszthatjuk a többiekkel az elmúlt napok eseményeit, történéseit, mert ezek a beszélgetések összekovácsolják az embereket, közös élményeket eredményeznek, melyekből később kellemes emlékek születnek.

Azok az emberek, akik barátokat gyűjtöttek, akik nem csak kapni akartak az élettől, de adni is tudtak, soha nem lesznek magányosak, mert ”a szeretet olyan jószág, amit ha megosztanak, több lesz belőle.” Ezt nem olyan nehéz megvalósítani, csak el kell kezdeni valahol. Merjünk nyitni mások felé, tegyük meg azt a bizonyos első lépést, a többi majd jön magától.

Végezetül egy bölcs gondolattal zárnám e témát:

”Nem falakat kell húzni, hanem kapukat nyitni”
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. februárEmpátia: A beleélés lélektana

2013. februárSzeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. májusAz érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. júliusAz önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2013. augusztusLétezik-e orvosság a magányra?

2013. novemberA ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy.

2013. decemberSzeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. januárMi a különbség a szerelem és a testi vágy között?

2014. februárMinden egy döntéssel kezdődik

2014. márciusMilyen okok vezetnek a hűtlenséghez?

2014. áprilisAz életünkben jelentkező változások.

2013. július – Az önmagunk felé irányuló szeretet fontossága

péntek, július 19th, 2013

E cikk megírására egy véletlen találkozás és beszélgetés ösztönzött. Látogatóban voltam egy baráti házaspárnál, akikkel régen találkoztam. Arra volt dolgom, ezért hirtelen indítatástól vezérelve meglátogattam őket.

Azt gondolom, hogy az életben semmi sem történik véletlenül, mindennek oka van. Nem véletlen, hogy bizonyos emberekkel összehoz a sors, minthogy az sem, hogy úgy érezzük egyes pillanatokban valamit meg kell tennünk. Az utcán nem jobbra kanyarodunk, ahogy terveztük, hanem irányt váltunk és így érünk a célunkhoz. Mintha valami azt súgná, ”most erre van dolgod”.

Ilyesmi történt velem is, jó időben, jó helyre kerültem, mert valakinek segítségre volt szüksége. A segítség szó alatt nem feltétlenül kell nagy dolgokat érteni. Néha egy biztató vállveregetés, egy baráti ölelés, vagy akár az is segítséget nyújthat, ha valakit figyelmesen, empátiával meghallgatunk.

A fent említett házaspár elmesélte, hogy szomorúság költözött a családjukba. Egyetlen fiuk önpusztító életmódot folytat, ami akár tragikus véget is érhet, ha nem hagy fel vele. Megkérdezték, megtenném-e, hogy elbeszélgetek vele. Nem volt időm mérlegelni a választ, csak bólintottam. Arra gondoltam, egy beszélgetés kevés lesz hozzá, hogy változtassak az életén, de szerettem volna megnyugtatni az aggódó szülőket.

Miután megtörtént a kölcsönös bemutatkozás, szemügyre vettem a fiatalembert. Az első benyomás sokszor meghatározó, de ebben az esetben egyben meglepő is volt. Egy kedves arcú, tiszta tekintetű, jóképű fiú állt velem szemben. Udvariasan hellyel kínált és már az első mondattal őszintén megfogalmazta, hogy mi is a problémája. Nem szépítette a helyzetét, nem akart jobbnak mutatkozni, nem védekezett azzal, hogy az, amiben most van, csak egy átmeneti állapot, bátran vállalta a gyengeségét. Mert bátorság kell ahhoz, hogy vállalni tudjuk hibáinkat, emberek vagyunk és nem tökéletesek. Törékeny, érzékeny, sebezhető a lelkünk, amely egy fájdalmas külső inger hatására könnyen összeroppanhat, összetörhet. Ez történt vele is.

A kiváltó okokról nem szeretnék említést tenni, csak arról, ami világossá vált számomra e rövid beszélgetés alkalmával, miszerint fontos megtanulni elfogadni, és szeretni önmagunkat. Ez első hallásra önző kijelentésnek tűnhet, de munkám során sokszor tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik nem tudják szeretni magukat, görcsösen vágynak egy másik ember közelségére és szeretetére, de nem csak kapni akarnak, hanem adni is tudnak. Adnak szeretetet, figyelmet, odaadást és nem értik, miért marad el a viszonzás, mikor olyan nagy szükségük lenne rá.

A válasz egyszerű és nem újdonság, nem én találtam ki, ezt már előttem is megfogalmazták nagy gondolkodók – szeretni csak azt lehet, aki önmagát is képes szeretni. Mert aki nem szereti magát, nem tud, minden igyekezete ellenére sem, igazi szeretetet adni. A másik emberben egy tükröt lát, amiben saját szerethető lényét szeretné felfedezni. Visszaigazolást vár, hogy ő jó ember, szép és szerethető, más szemével akar magára pillantani, meg akarja kapni mástól azt, amit nem tud magának megadni. A szeretetet.

Van egy aforizma, mely szerint nehéz sündisznót simogatni, ha még oly kedves állat is. Ezért nehéz olyan embert szeretni, aki maga sem hiszi el, hogy ez lehetséges. Akit, ha visszautasítanak, vagy elhagynak, csak még jobban elhiszi azt, hogy ő nem érdemes rá, ezért maga ellen fordul.

Nem feltétlenül válik káros szokások rabjává, bár ez a gyakori, néha csak elég, ha nem törődik a testi és lelki egészségével. Az eredmény sajnos ugyanaz lesz.

Ezért mindenkinek azt tanácsolom, hogy:

„tartson tükröt maga elé, nézzen bele
és ne féljen attól, amit ott lát majd, hiszen
senki sem tökéletes. Nincs hibátlan szépség,
mindenkinél van szebb, okosabb, intelligensebb,
vonzóbb, mégis mindenkit lehet valamiért szeretni.”

Audrey Hepburn, a XX. század egyik leggyönyörűbb színésznője soha nem látta magát szépnek, sok külső hibák szerencsés ötvözeteinek tartotta magát, nem volt önbizalma. Egész életében szorongott, mégis a fél világ a „lábai előtt hevert”.

Ezért tanuljuk meg elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk – hibáinkkal, gyengeségeinkkel, hézagosságainkkal együtt, s ha ez megy, akkor előbb vagy utóbb megszeretjük magunkat és akkor az igaz szerelem is ránk talál.

„… magamat szeretni azt jelenti, hogy van bennem
Valaki, akire föl nézek, és akit tisztelek.”
(Müller Péter)
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. februárSzeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. augusztusLétezik-e orvosság a magányra?

2013. novemberA ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy.

2013. decemberSzeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. januárMi a különbség a szerelem és a testi vágy között?

2014. februárMinden egy döntéssel kezdődik

2014. márciusMilyen okok vezetnek a hűtlenséghez?

2014. áprilisAz életünkben jelentkező változások.