Hrabár Mónika

A megfelelési vágy egészséges határai

„Nagyon sok ember másnak szeretne megfelelni, és nem önmagának.
És ott kezdődik minden  baj, ha nem önmagunknak felelünk meg,
hanem másoknak: akkor nem a saját életünket éljük, és
nem tudjuk önmagunkat megvalósítani.”
(S. Hegyi Lucia)

A megfelelési vágy alapvetően egy természetes igény az ember részéről, melynek célja a környezetben lévő személyek elismerésének és szeretetének megszerzése, és mindaddig, amíg nem ölt túlzott mértéket, nem jelent problémát. Viszont, amikor a megfelelési vágy már elkezdi kitölteni a gondolatok nagy részét és egy kényszeres tevékenységgé alakul, akkor ez egy komoly probléma kezdetét jelentheti.

A társadalomban való lét bizonyos szabályok betartását megköveteli, amikhez alkalmazkodni kell, elvárásoknak kell megfelelni. A mai teljesítmény orientált világban jónak, sőt némelyik pozíció betöltéséhez a legjobbnak kell lenni egy adott területen.  Ilyen esetekben a megfelelési vágy természetes törekvés addig, amíg a személyiségre nem gyakorol negatív hatást. Amíg az ember meg tudja őrizni a fő személyiség jegyeit, nem szorítja háttérbe önmagát, képes kiállni jogos érdekei mellett és szükség esetén konfrontálódni.

A problémák rendszerint ott kezdődnek, hogy a túlzott megfelelési vágytól szenvedő személyek az önelfogadásukat és az önbecsülésüket más emberek róluk alkotott véleményétől teszik függővé. A minden áron megfelelni akaró emberekre jellemző az alacsony önértékelés, a kishitűség és a bizonytalanság. A számukra fontos személyektől fokozottan igénylik a pozitív elismerést és a szeretet megnyilvánulását, ám amikor ezt megkapják, nem tudják kételyek nélkül elfogadni.

Számukra, többnyire a feléjük irányuló szeretet a legfontosabb. Tudatosan vagy tudat alatt azt akarják elérni, hogy őket mindenki szeresse, és ezért sok mindenre képesek. Valami ilyesmire  utal Mozart Titus kegyelme című operájából vett idézet:

„Mostantól kezdve olyan leszek, és azt teszem, amit te akarsz.”

Az ilyen gondolkodásmód, és az ebből fakadó viselkedés a személyiség torzulásához vezethet. Kialakulásának okai többnyire a gyermekkorban felfedezhetők, a gyermekkórra vezethetők vissza. A legtöbb megfeleléssel küzdő ember maximalista szülök gyermekeként nőtt fel, olyan családban, ahol nagy hangsúlyt fektettek a teljesítményre. Az ilyen családban nevelkedett gyerek joggal vagy tévesen úgy érezhette, hogy Ő csak abban az esetben szerethető, ha kimagaslóan teljesít, és mindenben maradéktalanul megfelel a szülők elvárásainak. Az ilyen gyermek felnőttként számos problémával találja magát szembe, főként társas- és párkapcsolatokban, akár szorongástól, depressziótól és káros függőségektől szenvedővé válhat.

Egy fiatal férfi példáján keresztül szeretném szemléltetni e probléma gyermekkori  kialakulását.

Ez a fiatalember teljesítmény centrikus családban nőt fel, ahol elismerést csak akkor kapott, ha kimagaslóan teljesített a tanulásban és a sportban, amikor a szülei büszkék lehettek rá. Ellenkező esetben éreztették vele, sőt szavakban is kifejezték csalódottságukat. Más gyerekeket hoztak fel példának, akik szerintük ügyesebbek, jobbak voltak nála. Az említett férfi már gyerekként kezdte úgy érezni, hogy Őt csak akkor lehet szeretni, ha mindenben jó, sőt a legjobb. A folytonos tökéletességre való törekvés végül észrevétlenül beépült a személyiségébe, ami felnőtt korban számos előnye mellett különböző problémákhoz vezetett. Munkamániás lett, és bár sikeres volt, nem tudott ennek igazán örülni, mindig úgy érezte, hogy jobban is teljesíthetett volna. A legkisebb általa vétett hibát is kudarcként élte meg, ami szorongáshoz vezetett.  A párkapcsolatai sorra mentek tönkre egyrészt a túlzott munkamánia miatt, másrészt, mert folytonos elismerést várt a partnereitől, és ha ezt nem kapta meg szóban vagy egyéb módon, úgy érezte, nem képes megfelelni a párjának, nem elég jó a számára. Ez konfliktusokhoz és végül szakításhoz vezetett.

A fenti példa csak egy a sok közül, amely tükrözi a megfelelési kényszer negatív aspektusait. Számos pánikbeteg, depressziós, fóbiás embernél a háttérben fellelhetők a túlzott megfelelésre utaló jelek. Ezek a személyek mielőtt bármit tennének, vagy mondanának, a következő kérdéseket teszik fel: „Mit fognak gondolni rólam az emberek?” „ Mit szólnak majd a barátaim?” „ Milyennek látnak mások?”. Igyekeznek kitalálni, hogy az emberek, és némelykor nem csak a számukra fontos személyek, hanem  az idegenek is, milyen viselkedést, öltözködést, modort, stílust  várnak el tőlük. Ez hosszú távon nagyon sok energiát emészt fel, fontos dolgokról vonja el a figyelmet.

Amennyiben valaki a túlzott megfelelésre utaló jeleket tapasztal, a legjobb, ha felteszi magának a következő kérdéseket:

„Mennyiben változik az életem, ha a számomra
idegen emberek véleményével foglalkozom?”
„Rosszabbnak kell éreznem magam másoknál
abban az esetben, ha nem értenek egyet a véleményemmel,
életmódommal, megjelenésemmel, stílusommal?”
„Boldogabb lennék- e, ha feladnám a
számomra fontos dolgokat és megpróbálnék
mindenben mások kedvére tenni?”

Mivel minden ember egyedi gondolkodással, életfelfogással, ízléssel bír, nem beszélve a generációk közötti különbségekről, természetes, hogy mindenki tetszését, elismerését, szeretetét nem lehet kivívni. Aki erre törekszik, az eleve kudarcra van ítélve. Viszont ha kiállunk saját meggyőződéseink mellett, vállaljuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, észre fogjuk venni, hogy az emberek érdeklődéssel fordulnak felénk. Sokkal több őszinte elismerésre és szeretetre lehet ily módon szert tenni, mint a lehetetlennel való próbálkozással, azaz, a mindenkinek megfelelni akarással.

E témával kapcsolatos soraimat Kurt Tepperwein német író szavaival zárnám:

„Bár elutasítom ezt vagy azt, maradéktalanul
elfogadom magam! Senkinek sem kell megfelelnie egy normának,
bőven elég, ha szeretettel veszi körül önmagát.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

„Az alázat nem megalázkodást, meghunyászkodást, behódolást jelent,
hanem mindössze annyit, hogy képesek vagyunk elismerni és
elfogadni, vannak nálunk jobbak, tehetségesebbek is”.

Napjainkban, az alázat és az alázatosság fogalmát többnyire negatív, pejoratív értelemben használják, tévesen meghunyászkodást, megalázkodást, egy személy alárendeltségét, vagy egy másik felsőbbségét értik alatta.

Az alázatos ember azonban soha nem helyezi magát mások fölé. Tisztelettel bánik embertársaival. Képes kiállni a meggyőződése mellett, de ha bebizonyosodik az ellenkezője, nem védi mindenáron a maga igazát. Megvan hozzá a képessége, hogy elismerje azt, aki jobb nála, és tanuljon is tőle, ugyanakkor tanítsa azt, aki ezt ő tőle igényli. Tehát képes egyben tanítvány és akár tanító is lenni.

Sok problémára megoldást jelentene az alázatosságra való készség, többek közt segítené az emberek közötti békés együttélést, mivel az alázatosság nem csupán egy a sok erény közül, hanem az a táptalaj, amelyből minden más erény sarjad.

Az alázatos ember, a dölyfös és gőgös emberrel szemben nem törekszik alá-fölé rendelt viszonyra, nem helyezi magát mások elé és nem néz le másokat. Tisztában van önmaga képességeivel, hibáival és pozitív adottságaival. Ha dicséretet kap, ugyan nem bújik el a szerénység álarca mögé, de magától értetődőnek tekinti azt is, hogy mindig van hová tovább fejlődni és mindig is lesz mit újat tanulni.

Az élet számos területén szembesülünk vele, hogy a pályakezdő fiatalokból hiányzik egyfajta alázat. Úgy érzik, hogy ők már fel vannak vértezve a kellő tudással, ambícióval, tehetséggel, ami különbé teszi őket másoknál, embertársaiknál, kollégáiknál. A tanácsokat, kritikákat, észrevételeket nem ritkán negatívan, akadályozó tényezőként élik meg, melyek véleményük szerint, gátakat emelnek fejlődésük útjába.

Ettől a fajta magatartástól és szemléletmódtól többnyire mentesek azok, akik gyermekkoruktól fogva aktívan sportolnak. A sport, a megmérettetések és versenyek által szembesíti őket azzal, hogy mindig jöhetnek náluk jobbak és ezt mint örök érvényű tényt, sportszerű elfogadni. Megtanulják a sport, vagy az élet bármely területén kiérdemelt sikerrel járó elismerést is a helyén kezelni, helyesen értékelni, de mindenek előtt elsajátítják, hogy a sikerhez vezető út kemény munkával van kikövezve, és hogy a tehetség önmagában nem elég, csak szorgalommal párosulva vezet kimagasló eredményre.

Az alázatos személyiség ellentéte a gőgös, dölyfös, határtalan önbizalommal telt ember, aki magát jobbnak tartja másoknál és ezért lenéz mindenkit, feljebb helyezi önmagát embertársainál. Egy ilyen embert élete során számtalanszor ér kudarc és csalódás, de ezekből rendszerint semmit sem tanul, mivel a valóságot a „saját valósága” torz tükrében látja. Az empátia, megértés és másokra való odafigyelés távol áll tőle, ezért előbb vagy utóbb magára marad, amiért többnyire mindig mást okol, mást tesz felelőssé.

Az alázatot, mint erényt, az alábbi tanulságos
kis történettel illusztrálnám:

Egyszer, egy szép napsütéses napon egy amerikai kisváros postahivatalába címzetlen levél érkezett, melyen mindössze ennyi állt:

„A város legsikertelenebb ügyvédjének”.

Másnap, a postamester elkezdte végigjárni a város ügyvédjeit, de egy sem akadt, aki átvette volna tőle a küldeményt, még a fiatal ám annál ambiciózusabb ügyvédek sem, akik hallani sem akartak róla, hogy egy ilyen levél átvételével magukat sikertelennek titulálják. Végül már csaknem dolgavégezetlenül visszaindult a hivatalába, amikor eszébe jutott egy közelben lakó, ügyvédi munkáját nagy odaadással végző, szerény kis köpcös emberke, aki végül is nagy meglepetésére átvette tőle a borítékot.

Miután végig hallgatta a postás történetét és figyelembe vette azt a tényt, hogy ő előtte, senki sem tartotta magát a levél jogosult címzettjének, alázattal félre tette szakmai büszkeségét és utolsóként elfogadta, hogy a város többi ügyvédje talán mind sikeresebb nála.

Miután kibontotta a borítékot, egy levelet és egy nagy összegről szóló csekket talált benne. Az üzenet mindössze pár sor volt, hogy egy gazdag üzletember teszi próbára és jutalmazza meg a város legalázatosabb és legszerényebb ügyvédjét. Miután ez a kollégái tudomására jutott, irigység és önző rosszindulat uralkodott el rajtuk, hogy miért is nem ők vették át a levelet, hogy miért nem volt ő bennük is elég alázat.

Általában, a világtörténelem nagy embereinek, sajátja volt az alázat erénye. Szókratész az ókor nagy bölcse írta, hogy:

„Azt tudom, hogy semmit sem tudok.”

Ez manapság is így van, minél nagyobb tudással rendelkezik valaki, annál inkább érzékeli, felfogja azt, hogy mennyi minden van, amit még nem tud.

A fenti sorok olvasása után döntse el mindenki, képes-e megválaszolni a kérdést, hogy az alázat erény vagy gyengeség? Magára ölti-e az „alázatosság kötényét” mint hajdan a rabszolgák, akik a kötény viselésével jelezték, tudatták a külvilággal kilétüket. Az alázat is lehet az az erény, amely különbé teszi az embert, és ezt a „viseletet” soha nem késő magunkra ölteni.

„Akárhogy történt, a magamon végzett hosszú tanulmányok után
felfedeztem az emberi lény feneketlen kettősségét. Akkor aztán
megértettem – mert soká kutattam az emlékezetemben -, hogy a
szerénység segített a csillogásban, az alázat a győzelmeimben
és az erény a zsarnokságomban.”
(Albert Camus)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

„Boldog életre vágyik minden ember. Ha élni akarsz, hagy
másokat is élni. Boldogságodat soha ne tedd függővé másoktól,
így nem állod útját sem mások, sem a magad boldogságának.„
(Hioszi Tatiosz)

A hétköznapi életben a függőség számos formájával találkozhatunk. Vannak különböző szerek által kiváltott függőségek és lelki jellegű addigciók, de a lényeg minden esetben az, hogy a testi- lelki jólét valaminek a függvénye.

Vagyis, a függősségben szenvedő személynek a nyugalom és a kellemes érzés fenntartásához valaminek vagy valakinek a jelenlétére van szüksége, ellenkező esetben hiányérzet, szorongás, feszültség elvonási tünetek jelentkeznek. Akár szer által, akár személy által kiváltott függőségről legyen szó, a hiány elviselhetetlennek tűnik, melynek mielőbbi kielégítése átveszi az uralmat a gondolatok felett.

A társfüggőség, mint az egyéb lelki függőségek jelei, nehezen észrevehetők, de az ilyen állapottól szenvedő személy életét nagymértékben képes megkeseríteni. Többnyire ez úgy alakul ki, hogy a partner jelenléte rendkívüli örömforrást jelent, pozitív érzetet vált ki, ugyanakkor csökkenti az esetlegesen fennálló feszültséget, bizonytalanságot, önértékelési zavart, szorongást, álmatlanságot.

Ezért az agy az élmény újbóli megélésére, reprodukálására törekszik, azonban az így kialakult túlzott kötődés egy idő után, a másik fél számára terhessé, nyomasztóvá is válhat. Konfliktusok alakulhatnak ki, ami mindkét fél számára szenvedést okozhat, és hosszútávon romboló hatást gyakorolhat a személyiségükre.

A társfüggő személy viselkedésében észrevehetőek az erős megfelelési kényszer, az önmaga és érdekei háttérbe szorítása, az őt ért sérelmek és igények elfojtása, ami könnyen átcsaphat dühbe és haragba. Cinikussá, agresszívvé, ironikussá, kiszámíthatatlanná válhat, amennyiben a dolgok nem a kedve szerint alakulnak.

Ugyancsak jellemző rá a manipulatív viselkedés, ami gyakran abban nyilvánul meg, hogy a partnerben a saját maga nélkülözhetetlenségének érzetét akarja kelteni, azt az érzést, hogy a másik ember nélküle elveszne. Megtesz mindent annak érdekében, hogy elhitesse partnerével, hogy egyedül ő az a személy, akitől megkaphatja a számára fontos dolgokat, legyen az érzelmi, szexuális, vagy anyagi jellegű.

Kifelé, a társfüggőségben szenvedő személy gyakran tűnik magabiztosnak, határozottnak, nem egyszer nagyképű ember látszatát kelti, de valójában érzékeny, rendkívül sebezhető, önmagát alulértékelő ember. A kritikát nehezen viseli, nem szívesen vállal felelősséget olyan dolgokért, amelyekről tévesen úgy gondolja, hogy meghaladják képességeit.

A kapcsolataiban gyakran nem őszinte, egyfajta szerepet játszik, taktikázik. A kapcsolat elején általában „feltérképezi” a másik fél igényeit, vágyait, és azok kielégítésével megpróbálja magához kötni. Mindent ésszel akar megoldani, egyfajta sakkjátszmát folytat, amiben megpróbál egy-két lépéssel a partner előtt járni és valamilyen módon befolyást gyakorolni a másik fél viselkedésére.

Önmagát nem tartja szerethetőnek, folytonos megerősítésre vágyik, nehezen tolerálja mások elvárásait, mivel saját elvárásait elfojtja. Nem képes magát igazán szeretni, ezért a partnere ragaszkodásán, szeretetteljes viselkedésén keresztül akarja ezt elérni.

Az ilyen kapcsolat egy idő után már nem okozhat igazi örömöt, boldogságot egyik fél számára sem. A társfüggő személy gyakran elhiteti magával, hogy szerelemmel szereti a partnerét, holott gyakran a másik félben csak a támaszt, a „mankót”, a saját önbizalmának és önelfogadásának eszközét látja. Amennyiben elhagyják, mindig a másik felet teszi felelőssé.

Pedig a szakítás csak a folyamat végét jelenti, azt, hogy az egyik fél már nem érzi jól magát az adott kapcsolatban. Ennek a folyamatnak minden esetben vannak előjelei, amiket nem szabad a „szőnyeg alá söpörni” azzal, hogy valahogy majd megoldódnak, mert a problémák maguktól nem szűnnek meg. Gyakran, ennek okai a hosszú ideje elfojtott, ki nem mondott igények és vágyak, melyek egy amúgy jól működő kapcsolat romlásához vezethetnek.

A legjobb módszer erre az őszinte, indulatoktól és egymás hibáztatásától mentes kommunikáció. Mindkét félnek a maga részéről vállalnia kell önmagát, ki kell állnia a jogos érdekei mellett, és ha kell, konfrontálódni a másikkal, még azon az áron is, hogy ezzel esetleg fájdalmat okoznak egymásnak.

Ha két ember között megvan a kölcsönös bizalom és szeretet, azonos az életszemléletük, vannak közös céljaik és harmonikus a szexuális életük, akkor a meglévő konfliktusok oldhatók, a problémák együttes erővel megoldhatók, és végül a kapcsolat fejlődéséhez vezethetnek.

„Összhangban egy másik emberrel csak akkor lehetek, ha magamhoz hűséges
vagyok. Ha elárulom magamat, a másikkal is rossz viszonyba kerülök.

Rossz viszonynak nevezem azt a kapcsolatot, ahol kiszolgáltatott
leszek vagy zsarnok. Ahol belegázolok a másik lelkébe.
Ahol föladom magam, csak azért, hogy a másik befogadjon.
És nem engedem a társamnak, hogy önmaga legyen.

Ahol függővé válok, kiszolgáltatott, és a „szeretet” nevében
olyasmit művelek, melytől nemcsak szenvedek, de
önmagam előtt szégyellem is. Azon az áron, hogy
magamat elvesztem, nem lehet szeretni.”
(Müller Péter)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

„A múltnak a tisztánlátás érdekében le kell ülepednie,
a kiértékelés után pedig tovább kell lépni.”
(Reményik László)

Mindenki életében történt már olyan esemény, amit a legszívesebben örökre elfelejtene. Az egyént ért kellemetlen, ám az adott pillanatban jelentéktelennek tűnő szituáció, negatív hatással lehet a lelkiállapotra, egy vagy akár több napon keresztül is. Ez az adott helyzetben bosszantónak tűnik, ám rövid időn belül feledésbe merül.

Viszont vannak olyan traumatikusnak ítélt történések, amelyek kihatnak az elszenvedő mindennapjaira. Az ilyen ember számára a világ kiszámíthatatlanná és néha félelmetes hellyé válhat. Ő maga bizonytalanná, embertársaival szemben pedig bizalmatlanná válik, üresnek, zsibbadtnak, kiégettnek érzi magát. A komoly lelki megrázkódtatások legtöbbször magukkal hoznak félelmeket, amelyeket olykor nagyobb feladat legyőzni, mint feldolgozni magát a negatív történést.

Ilyen esetben, sokan a köznyelvben „struccpolitikának” nevezett viselkedési formát választják – elkerülik azokat a helyeket, helyzeteket, embereket, amelyek a feledni vágyó eseményre emlékeztetik. Kerülnek minden olyan szituációt, amelyben sérülés érheti akár fizikai, akár lelki értelemben. Ez a viselkedési forma hosszú távon elszigeteltség, kirekesztettség, elidegenedés érzését keltheti a kellemetlen élményt elszenvedő emberben. Korlátok közé szorítja az életet, negatív hatásai csökkentik az általános közérzetet.

Fizikai tünetként megjelenhetnek többek közt az alvászavar, hangulatingadozás, feszültség, idegesség, koncentrációs problémák, általános fizikai gyengeség és kimerültség érzésének jelei.

A fel nem dolgozott negatív események, alkalmanként káros pótcselekvések megjelenését is kiválthatják, úgymint túlevés, dohányzás, alkohol mértéktelen fogyasztása, drogozás. Azonban, ezek a pótcselekvések, pillanatnyilag talán a szenvedés csökkenésének érzetét kelthetik, a problémát nem oldják meg. A negatív emlékek másképpen működnek, mint az átlagos emlékképek. Szükség esetén, tudatosan elő lehet hívni a mindennapi emlékeket úgy, hogy érzelmileg nem lesznek hatással az egyénre, és idővel elhalványulnak. Ezzel szemben a kellemetlen emlékek, valaminek a hatására hirtelen jelentkeznek, heves érzelmi reakciót, indulatokat, szenvedést váltanak ki.

Mivel a múltat megváltoztatni nem lehet, ezért szembe kell nézni, átértékelni, feldolgozni és elengedni azokat az eseményeket, történéseket, amik kellemetlenül érintették az ezt elszenvedő személyt. Mindaddig, amíg ez nem történik meg, a feldolgozatlan negatív emlékek kedvezőtlen hatással lehetnek az egyén önbecsülésére, önmegvalósítására és emberi kapcsolatainak alakulására. Szembenézni a múlttal, kellemetlen, néha félelmetes feladatnak tűnhet, ám nagyon hasznos, mert utána kinyílik a világ, újabb perspektívák, lehetőségek, kapcsolatok jelenhetnek meg.

Mark Twain-t idézve:

„Nézzünk szembe azzal, amitől félünk,
és a félelem szertefoszlik.”

Azonban, vannak olyan események, amelyek feldolgozása túl nagy feladatnak bizonyulhat egyedül, ilyenkor jobb egy szakember segítségével, biztonságos, védett környezetben, lépésről-lépésre rekonstruálni az eseményeket, újra és újra, amíg ezen emlékek felidézése már nem kelt kellemetlen, negatív érzelmeket, indulatokat, félelmeket. Mindaddig, amíg egy mindennapi, feldolgozott emlékké nem alakul, és a többi átlagos, múltbéli történések közé kerül.

Ezért mindenkinek javaslom, aki ilyen problémától szenved, tegye meg a megfelelő lépéseket. A múltat elengedni nem könnyű, ám egy bölcs mondás szerint:

”A múltat ott kell hagyni, ahol van,
mert ott van jó helyen.”

Ez egy hosszú és néha fájdalmas folyamat. Időre, türelemre és kitartásra van szükség, de az eredmény megéri a belefektetett energiát.

„A múltunkat sokféle képen magyarázhatjuk,
jelenünket számtalan módon megváltoztathatjuk,
és különféle lehetséges jövők állnak előttünk.”
(Szokratész)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

„Általános érvényű, hogy tartós és valódi tekintélyt és tiszteletet
akkor lehet kialakítani, ha azt pozitív érzelmek támasztják alá.
A félelemből, szorongásból szavatolt dominancia nem konstruktív.”
(Tari Annamária)

Munkám során gyakran tapasztalom, hogy a dominancia szó, ezen belül is a személyiségre vonatkozó dominancia, tévesen egybecseng a hatalommal és az agresszivitással. Ezen oknál fogva szeretném néhány szóban megvilágítani e személyiségjegy pozitív jellemzőit.

„A dominancia nem agresszivitást jelent,
hanem elismert vezetői helyet valamilyen
közösségen belül, szubcsoporton belül.”
(Wikipédia)

A szó láttán, az állatvilág domináns hímjei és nőstényei jutnak eszünkbe, akiket minden helyzetben, de főként baj esetén követ a csorda, ill. a falka. Ezek a vezető szereppel felruházott egyedek rendelkeznek olyan pozitív tulajdonságokkal, melyek alkalmassá teszik őket e vezetői feladatra.

Nincs ez másképp az emberi közösségeken belül sem. Félreértés elkerülése végett tisztázandó, hogy általában, nem mindig a domináns személyek jutnak vezetői szerephez, mégis, egy hirtelen felmerülő probléma vagy baj esetén Ők azok, akik képesek „magukkal sodorni az embereket.”

Ha például, egy irodaházban, hirtelen tűz ütne ki és kitörne a pánik, az emberek közül minden bizonnyal előkerülne egy olyan dominánsnak tekinthető személyiség, aki meg tudja őrizni hidegvérét és higgadt fejjel, körültekintően képes kivezetni mindenkit az épületből. Az emberek, krízis helyzetben többnyire megérzik, hogy ki is az a személy, akit követhetnek, akire rábízhatják magukat.

Az ilyen személynek azonban, rendelkeznie kell olyan tulajdonságokkal, mint a gyors döntéshozatalra való képesség, higgadtság, analitikus gondolkodásmód, vagyis a dolgok összességében történő szemlélete. A domináns személyiség egyik nagyon fontos jellemvonása, hogy semmin sem lepődik meg, mivel a meglepetés is általában késlelteti a reakcióidőt.

A domináns személyiségek gyakran észrevétlenül élik mindennapjaikat környezetünkben, mivel szerénységük miatt nem törekednek a folytonos szereplésre. Ugyanakkor nyitottak és kezdeményezők mások irányába, figyelmesek, empatikusak, igazi csapatjátékosok. Lelkesek és könnyen izgalomba jönnek, tevékeny emberek, akik a tettek világában, az „itt és most”-ban élnek. Egy megoldásra váró helyzetben szemrevételezik a tényállást, gyorsan eldöntik, hogy mit is kell tenniük és cselekszenek.

Mivel rendkívül érzékeny és empatikus emberekről van szó, egy velük folytatott rövid párbeszéd során is érzékelnek olyan jeleket beszélgetőpartnerük irányából, amelyek mások figyelmét többnyire elkerülik és képesek ezekre pozitívan, ha kell, segítőkész módon reagálni.

Határozott elképzeléseik vannak az élet bármely területével kapcsolatban. Meglévő meggyőződéseiktől kimondottan nehéz őket eltántorítani, pontosan érzékelik a jó és rossz közötti határvonalat és igyekeznek ezt nem át lépve a jó oldalon maradni.

Könnyen felismerhető és szembetűnő tulajdonságuk, hogy mivel gyors az ”észjárásuk”, nemegyszer gyorsan beszélnek. Lendületesek, lelkesen vetik bele magukat minden új és érdekes dologba, vagy állnak ki egy szerintük jónak ítélt lehetőség mellett.

A munkában leginkább olyan területen érvényesülnek, ahol, mint fizikai, mint szellemi értelemben is megélhetnek bizonyos szabadságot és nem korlátozzák őket egyes szabályok, kötöttségek, esetlegesen felmerülő akadályok. Ilyenkor lehetőségük van a kreativitásuk ki- és megélésére, és nem utolsó sorban fogékonyak a különböző művészetekre.

Felmerülhet a kérdés, vajon minden vezető szerepkörben lévő személy rendelkezik domináns személyiségjegyekkel, és fordítva, vajon a domináns emberek törvényszerűen vezetőkké válnak? A válasz erre sajnos egyértelműen ‘nem’, de optimális esetben a domináns személyiségjegyek megtalálhatók egy csoport, vagy közösség vezetőinél. Egy ilyen vezetővel pedig, az adott közösség számára, az élet bármely területén, nagy bizonyossággal garantált a siker.

Azt azonban ne feledjük, ahhoz, hogy valaki elérhessen egy vezetői beosztást, rendelkeznie kell professzionális tudással, kellő szakmai tapasztalattal, konstruktivitással, menedzseri képességekkel stb.

E képességek mellett viszont javallott, hogy a vezetői pozíciók várományosait alkalmassági vizsgálatoknak vessék alá, melyek közül hangsúlyos helyet kell, hogy kapjon a pszichológiai alkalmasság kérdése.

Fontos lenne azonban, hogy miután valaki elérte a kívánt vezetői beosztást, meg tudja őrizni szerénységét, emberközelségét, pozitív tulajdonságait, hogy ne szédítse meg a magasság, mert sajnos…

„…kevés ember van, aki nyert csata
után is megőrzi a szerénységét.”
(Müller Péter)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. március – A munkahelyi stressz negatív hatásai életünkre és egészségünkre.
2013. július – Javaslatok a mindennapi kommunikáció megköny- nyítésére
2014. május – Asszertívitás – érdekeink sikeres érvényesítése

„Légy, aki vagy, és mondd ki, amit érzel – hisz akit ez zavar,
az nem számít, aki pedig számít, azt nem zavarja.”
(Dr.Seuss)

Az asszertitívitás egy viszonylag új fogalom a köznyelvben. A latin „asserere” szóból származik, melynek jelentése: jogot formálni valamire, kijelenteni, fenntartani, megerősíteni. Az asszertívitás fogalma is ezt tükrözi – érdekeink sikeres érvényesítése, amely során tiszteletben tartjuk és elfogadjuk más emberek véleményét és érzéseit.

Az asszertív viselkedés magában hordozza az érzések, nézetek és igények őszinte és helyénvaló kifejezését, azt a képességet, hogy nyugodt hangnemben mások tudtára tudjuk hozni azt, amit szeretnénk, ami elfogadható számunkra, és azt is, ami nem.

Ez a képesség elsajátítható és fejleszthető. Egyre több pszichológus, tanácsadó és pedagógus tartja fontosnak és hívja fel a figyelmet az asszertív viselkedés és kommunikáció elsajátításának fontosságára, mivel általa elkerülhetővé válnak a felmerülő félreértések és konfliktusok.

Minden ember alapvető igénye, hogy meghallgassák, elismerjék, érvényesíteni tudja jogait és kifejezésre tudja juttatni vágyait. Ezeket minden ember más-más, a személyiségének megfelelő, viselkedési formával éri el. Ezt nagyban befolyásolja a neveltetés, a családból hozott viselkedési minta, a korábban megélt kudarcok és tapasztalatok. Egy adott helyzetben a személy felléphet: agresszív, manipulatív, passzív vagy asszertív módon.

A leghatározottabb módon az agresszív viselkedésű ember képes kifejezésre juttatni elvárásait másokkal szemben. Ezt általában emelt hangon, durván, mások véleményét meg nem hallgatva teszik. A saját érdekeiket mások érdekei elé helyezik. Az olyan kapcsolatok, ahol az egyik fél agresszióval, mások megfélemlítésével, hibáztatásával érvényesíti akaratát, idővel általában elromlanak, mivel alapjaiban nélkülözik a mások iránti empátiát és tisztelet.

A manipulatív viselkedésű személyek nem őszinte módszerekkel érik el céljaikat. Ezek a személyek gyakran folyamodnak különböző taktikákhoz és trükkökhöz. Jellemző tulajdonságuk a kétszínűség, nem azt mondják, amit gondolnak. Mivel környezetük hamar kiismeri a manipulatív személyeket, hiteltelenné válnak és elveszítik az emberek bizalmát.

Ezekkel a személyiség típusokkal ellentétes a passzív emberre jellemző viselkedés. Passzívnak lenni annyit jelent – hagyni, hogy mások irányítsanak, és ők mondják meg, mit kell, vagy nem kell tenni. Ehhez a viselkedési típushoz tartozó emberek nem merik elmondani, hogy mit gondolnak, nem tudnak önállóan döntést hozni, kifejezésre juttatni vágyaikat és kiállni érdekeik mellett, félnek a konfrontációtól és súrlódásoktól. Úgy érzik, nem áll jogukban képviselni saját igényeiket, elfogadják a határozottabb személyiségek véleményét és sodródnak azok irányításával.

Ez a viselkedés hosszú távon elfojtásokhoz, önbizalomvesztéshez, különböző frusztrációk kialakulásához vezethet, mivel az ilyen személy úgy érzi, hogy nincs ráhatása a saját életére, bizonyos értelemben mások áldozatává, áldozattá válik.

Az asszertív személyek ezzel szemben nem engedik, hogy mások irányítsák életüket. Hisznek abban, hogy képesek, és jogukban áll ráhatással lenni az események alakulására. Bíznak magukban, hogy kezelni tudják érzéseiket és képesek önállóan boldogulni az életben.

Az asszertív viselkedési forma magába foglalja az asszertív gondolkodást, cselekvést, kommunikációt és döntést. Ez azt jelenti, hogy az ily módon viselkedő személy képes meghúzni a határokat, ki tud tartani elhatározásai mellett, akármilyen nehéznek is bizonyulnak azok. Fel tudja ismerni erősségeit, elfogadja és kezeli gyengeségeit.

Az erősségek felismerése magabiztosságot és határozottságot kölcsönöz az asszertív személy viselkedésének. A gyengeségek tudomásul vétele pedig segít abban, hogy tanuljon hibáiból és tapasztalataiból.

Az asszertív viselkedéshez hozzátartozik az ennek megfelelő kommunikáció is, amelyet a nyugalom, tárgyilagosság, őszinteség jellemez. Az asszertív személyiség képes empátiával és tisztelettel végighallgatni mások véleményét abban az esetben is, ha ez eltér a sajátjától. Képes kifejezni érzéseit, vágyait, elképzeléseit úgy, hogy ezzel nem sért meg másokat. Határozottan és magabiztosan tud kiállni saját és mások jogos érdekei mellett, ahogyan ezt egykor Nelson Mandela és Mahatma Gandhi tették.

Asszertívnak lenni azt is jelenti, hogy bizonyos helyzetekben tudni kell rugalmasan és körültekintően, különböző lehetőségeket számításba véve, helyes döntést hozni. Abban az esetben, ha ez komoly megfontolást igényel, nyitottak arra, hogy kikérjék mások véleményét, információt gyűjtsenek. Ahogy ebbe az irányba változik, fejlődik a személyiség, úgy a döntéshozatal is egyre könnyebbé válik.

Az ilyen személyiséggel rendelkező emberek hosszútávon kivívják a környezetük tiszteletét és elismerését, viszont az asszertívitás nem feltétlenül garantálja a boldog és problémamentes életet, a vágyak beteljesülését. Egy valami azonban bizonyos – ha az ember képes az asszertívitásra, mindezek a dolgok nagyobb eséllyel elérhetők.

„Nem a Te döntéseden múlik, hogyan
halsz meg. Az sem, hogy mikor. Csak arról
dönthetsz, hogyan szeretnél élni… most.”
(Joan Baez)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése sze- mélyiség fejlesztéssel
2013. július – Javaslatok a mindennapi kommunikáció megköny- nyítésére
2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

„Amikor a változás szelei fújnak, a kétkedők
falakat húznak föl, az optimisták pedig vitorlákat.”
(ismeretlen szerző)

A változások életünk részét képezik, mivel az élet, folyamatos mozgás, átalakulás és fejlődés. A természetben minden ennek a törvénynek van alá rendelve. A megszokott, ciklikus változásokat elfogadjuk, mivel ismerjük ezeket. Az általunk szándékosan, kellő döntéssekkel előidézett, kívánt, óhajtott változások elé bátran nézünk, mivel reményeink szerint ezek jobbá teszik életünket. Ám vannak változások, melyek bár szükségesek, némelykor elkerülhetetlenek, mégis halogatjuk, félünk, tartunk tőlük, mert az állandóság biztonságot ad, ugyanakkor a fejlődés az, ami előre visz.

„Ahhoz, hogy felfedezzünk egy új kontinenst, készen
kell lennünk arra, hogy elveszítsük a part biztonságát.”
(Bryan Tracy)

Számtalan ember él úgy, hogy elégedetlen az életével, körülményeivel, kapcsolataival. Vágynak a szebb, teljesebb életre, a boldogságra, a mámorra, várják a csodát, mégsem teszik meg az ehhez vezető lépéseket, mivel a változástól való félelem nagyobb, mint a folyamat közben felmerülő kényelmetlenségek. Ezért sokan csak akkor változtatnak rossz szokásaikon, amikor már nem lehet tovább várni – vannak, akik előbb lesznek cukorbetegek, és csak utána kezdenek diétázni, vagy az első elbukott vizsga után kezdik komolyan venni a tanulást. Pedig az élet, folyamatosan figyelmeztet, „apró kavicsokkal dobál, mégis néha csak akkor kapunk észbe, amikor egy mázsás kővel dob meg.”

A változásokhoz való hozzáállás nagyban összefügg a személyiséggel. A kezdő idézet is arra utal, hogy az optimista ember, aki hisz és bízik magában, képességeiben, nyitottabb az új dolgokra és él a felmerülő lehetőségekkel. Tudja, érzi, hogy a változás az az erő, ami mindenkit képes előre vinni.

„Változás: a szolgálóleány neve, akinek a
segítségével a Természet végrehajtja csodáit.”
(Mark Twain)

A pesszimista ember ezzel szemben fél minden változástól, mivel az esetlegesen megélt, önhibáján kívül történt negatív tapasztalások miatt is önmagát hibáztatja. Úgy érzi, vele csak rossz dolgok történhetnek, nem érdemel jobbat, ezért nem használja ki a képességeit, nem él a felmerülő lehetőségekkel. Többségük, a nélkül létezik, hogy igazán élne.

Elégedetlenek a kényelmetlen, szűkre szabott térben való mozgással, ám mégis képtelenek átrendezni életük színterét, meghozni egy döntést, ami talán egy izgalmasabb, boldogabb jövőhöz vezet. Inkább választják a megszokott, általuk biztonságosnak ítélt helyzetet, mint a változásokkal járó kockázatot, a felmerülő kényelmetlenségeket, és nem is tesznek semmit mindaddig, amíg a helyzetük elviselhetetlenné nem válik. Akkor kezdenek el kapkodni, amikor már késő, hogy elérjék azt, ami tegnap még elérhető volt, de az utólag meghozott döntések ezt néha már lehetetlenné teszik. Miközben egyesek, kényelemükbe süppedve döntésképtelenül mérlegelnek, a körülmények, a világ és benne az emberek, a hangulatok, az érzelmek gyorsan változnak.

Amikor pedig végre azt érezzük, hogy életünk rendben van, elégedettek vagyunk körülményeinkkel, felmerülhetnek, és többnyire fel is merülnek olyan változások, amiket a legszívesebben elkerülnénk. Ezek azok, a kellemetlennek ítélt, váratlan történések, melyeket katasztrófaként élünk meg. Úgy érezzük, hogy „erre most nincs szükségem”, „a legrosszabbkor történik velem”, és csak később értjük meg, hogy egy „szükséges rossz” vele járói voltak, melyek fejlődésünkhöz vezettek.

„Azokat az eseményeket, amik formálnak minket, általában nem
mi választjuk. Sohasem akarunk keresztülesni azon, amin keresztül
kell esnünk ahhoz, hogy azzá váljunk, amivé válni szeretnénk.”
(Andrew Matthews)

A katasztrófaként megélt helyzetek gyakran próbatételek, leckék, amikből tanulva, tapasztaltabbá és bölcsebbé válhatunk. A fejlődés néha fájdalommal jár, de az út végén ott vár a jutalom, ha a nehézségeket tapasztalatszerzésként éljük meg és megpróbáljuk a legjobbat és a legtöbbet kihozni az adott helyzetből.

Ha egy nem várt kellemetlennek ítélt helyzetben találjuk magunkat a legfontosabb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk reálisan felmérni a helyzetet. Felteszünk magunknak két kérdést:

1. valóban fenn áll-e a probléma, ami aggodalmat jelent, vagy csak a képzeletünkben létezik?
2. tudunk-e változtatni rajta?

Amennyiben az utóbbi kérdésre nemleges a válaszunk, el kell fogadnunk a helyzetet. A helyzet elfogadása nem azt jelenti, hogy beletörődünk, hanem azt, hogy most ez egy megoldásra váró feladat. Ilyenkor tegyünk félre más, egyéb ügyes-bajos gondokat, és csak a komolynak ítélt problémára összpontosítsunk. Vegyünk példát az autóversenyzőkről, akik ha elveszítik az uralmukat egy nagy sebességgel száguldó jármű felett, nem azt nézik honnan jöttek, hol vannak jelen pillanatban, hanem a tekintetüket mindig abba az irányba szegezik, ahová el szeretnének jutni.

Azaz tűzzünk ki célt magunk elé, és lassan, lépésről – lépésre haladva közeledjünk felé. Ne akarjunk mindent egyszerre, egy nap alatt megoldani, ha a helyzet ezt nem teszi lehetővé. Mindig az adott napból hozzuk ki a legtöbbet, hagyjuk, hogy a – holnap – gondoskodjon magáról.

„Az élet nagy lehetőségei legtöbbször szerencsétlenségeknek
és katasztrófáknak álcázva toppannak be hozzánk. „
(Andrew Matthews)

Végezetül tehát, ne féljünk a változásoktól, az új dolgoktól, mert minden változásban van „halál” és „újjászületés”, minden kezdet, valaminek a lezárását jelenti. A kérdés csak az, hogy ki merjük-e nyitni a „titkos ajtót”, belépni rajta és felfedezni mindazt, ami mögötte rejlik. Nyitottak vagyunk-e a kalandra, a felfedezésre, a tanulásra, a próbatételekre, a célban ránk váró jutalomért. A jutalom pedig nem más, mint az, akivé válhatunk a célhoz vezető úton.

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

„A hűség súlya alatt az roppan meg,
akinek gyenge a támasza.”
(ismeretlen szerző)

Egy kapcsolatban, milyen okok vezetnek leggyakrabban a hűtlenséghez? Hol és mit rontanak el a párok? Ebben a cikkemben, kísérletet teszek arra, hogy ezekre a kérdésekre választ keressek szakmai tapasztalataim alapján.

Köztudott, és gondolom, sokan egyetértenek azzal a véleménnyel, hogy ha egy kapcsolat nem működik, abban mind a két fél hibás. A legtöbb ember sok energiát fektet abba, hogy meghódítsa szívének választottját, de miután ez megtörtént, már nem szentelnek elég figyelmet a másik félnek.

Természetesnek tartják, hogy innentől kezdve már magától is működhet egy kapcsolat. Igen ám, de nem mindegy hogy a szeretet, a megértés és a harmónia tart- e össze két embert egy életen át, vagy a megszokás, a gyerekek, esetleg a közösen megszerzett anyagi javak. Ez utóbbi esetben esik meg gyakran, hogy amikor belép egy pár életébe az a bizonyos harmadik személy, nincs az az erő vagy hatalom, amelyik megakadályozná a hűtlenséget.

Egy kapcsolat megromlásának ezen kívül más okai is lehetnek: a nem megfelelő kommunikáció, a figyelem és az elismerés, a szeretet kifejezésének elmaradása. Továbbá a megértés, együttérzés, érdeklődés hiánya és a kíváncsiság. A felsorolt okok között talán pont a kíváncsiság az, mely hűtlenséghez vezethet ugyan, de mégis a legritkább esetben okoz visszafordíthatatlan kárt.

Szakmai tapasztalatom alapján úgy látom, hogy egy jól működő, szeretetre és megértésre épülő kapcsolatban, egy esetleges „botlás” is megbocsátható. Munkám során találkoztam egy házaspárral, akik elmesélték, hogyan sikerült megoldaniuk az életükben egy évekkel korábban felmerült házassági krízist. Egy váratlan találkozásnak köszönhetően a férj megismert egy fiatal nőt, aki leküzdhetetlen vonzalmat ébresztett benne. Mivel szerette feleségét, nem akart hűtlen lenni, ezért őszintén beszélt neki a kialakult helyzetről, és arra kérte, hogy most különösen szeresse Őt, mert csak így tud hűséges maradni.

„Akkor szeress, amikor rossz vagyok, mert
ilyenkor van a legnagyobb szükségem rá.”
(kínai közmondás)

A feleség ezután mindent megtett és minden erejével küzdött a boldogságukért, és végül sikerült megmentenie a kapcsolatukat. A Sors próbára tette érzelmeiket, és az idő Őket igazolta. Sokévnyi házasság után is szerelmesek voltak és boldogok.

Sajnos azonban vannak olyan házassági krízisek, amelyek váláshoz és tragédiákhoz vezetnek. A számtalan lehetséges ok közül csak egyet emelnék ki. Gyakran hallom hozzám segítségért forduló személyektől, hogy a meg lévő kapcsolatukban már nem érzik magukat teljes értékű nőnek illetve férfinak. Ez főként akkor jelentkezik, amikor már van gyermek a családban. Ilyenkor a férfiak, sok esetben, már nem a vonzó és kívánatos nőt látják feleségükben, hanem az anyát, és fordítva – a nők családfenntartóként és az apai szigor megtestesítőjeként kezelik a férfit.

Egy idő után elmaradnak a becéző, szerelmes szavak, helyükbe lépnek az „anyuci” és „apuci” megszólítások. Ezért, amikor egy asszony életébe belép egy másik személy, aki a túlhajtott háziasszonyban és anyában újra felfedezi a vonzó és kívánatos Nőt, akkor megtörténhet, hogy követi azt a férfit, aki visszaadja az „elvesztett” nőiességét.

A férfiaknál jelentkező ” kapuzárási pánik” hátterében is gyakran hasonló okok állnak. A férfi, aki otthon a családfő, a családfenntartó, vagy némelykor, egy ambiciózus és erős asszony mellett a gyermekfelügyelő és a házimunkáért felelős személy, egyszer csak elkezdi „férfinak” érezni magát egy másik nő mellett. Megjelenik egy nő, aki az erős férfit látja benne, aki meghallgatja a mondanivalóját, és nem inti le, amikor kinyilvánítja véleményét. Aki felnéz rá, megdicséri az eszét, stílusát, fizikai állapotát, stb.

Ilyen esetekben mindkét fél visszakapja elvesztett önbecsülését és az is megtörténhet, hogy több évnyi boldog, mert sokszor tényleg az, házasság után búcsút intenek egymásnak, a néha már felnőtt és családos gyermekeiknek, és új érzelmeiknek engedve lépnek. Hogy ezután boldogok lesznek-e, ez már egy másik kérdés. Vannak olyanok, akiket az idő igazol, és természetesen olyanok is, akik a röpke boldogságért nagy árat fizetnek.

Ezekben az esetekben azt javaslom, hogy egy felmerülő kapcsolati krízisben érdemes mérlegelni, mielőtt elsodornának az érzelmek. Érdemes megpróbálni megmenteni és küzdeni azért, ami egykor jó volt. Azért a személyért, akit egykor vonzónak, szeretetreméltónak és különbnek találtunk másoknál. Akit kiválasztottunk, aki mellett döntöttünk, mert a hűség is elhatározás és döntés kérdése. Az ember eldönti, hogy kitart a másik mellett jóban és rosszban, egészségben és betegségben, és azt, hogy minden körülmény között megpróbál hűséges maradni.

„Az ember érezhet vonzalmat anélkül is, hogy
utat engedne neki. Ez az érett viselkedés egyik jele.”
(Arthur Hercog – amerikai író)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Szeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. január – Mi a különbség a szerelem és a testi vágy között?

„Az élet döntések sorozata. Van, amikor sokat gondolkozunk,
kattogunk. Pedig semmi mást nem kellene tenni, csak élni.
Cselekedni. Szeretni. Választani. Élvezni. Jóvátenni.
Boldognak lenni. Élni.”
(Csabai Márk –magyar író)

Az életben, minden egy döntéssel kezdődik, és döntések sorozatát vonja maga után. Minden cselekvésünk, még a legapróbb, a legjelentéktelenebb tetteink mögött is egy döntés áll, ami többnyire nem tudatos. Néha másodpercek alatt születnek, de mégis egész életünkre kihatással lehetnek. Események láncolatait hozhatja mozgásba, mint egy dőlésnek indult dominó sor, maga után vonja az események sorozatát. Úgy tűnhet, mintha egy megállíthatatlan folyamat részesei lennénk, amit nem befolyásolhatunk, ahogy egy robogó vonatból sem lehet kiszállni.

Ezekben a helyzetekben nem szabad meghúzni a „vészféket”, mert a sietség, a kapkodás, további meggondolatlan lépéseket eredményezhet, és ily módon könnyen egy „ördögi körben” találhatjuk magunkat. Ezért a legjobb, amit tehetünk, hogy higgadtan átgondoljuk a kialakult helyzetet, mert amikor egy útkereszteződéshez érünk, és nem tudjuk, merre induljunk tovább, az élet mindig megtorpanásra késztet. A kérdés csak az, hogy észre vesszük-e a Stop táblát? Ha igen, akkor lesz időnk arra, hogy eldöntsük, melyik út mutat előre és szolgálja fejlődésünket. Minden perc egy újabb esély, hogy változtassunk sorsunkon.

Sajnos a tévedés lehetősége mindig fenn áll, bármennyire is szeretnénk elkerülni a rossz döntéseket. Ezek a döntések nem egyszer a meggondolatlanság, a kellő tudás- és tapasztalathiány, önzés, kishitűség, félelem és gyengeség eredményei, de ezeket is javunkra kell tudnunk fordítani.

„Minden nagy hiba elkövetése során valahol félúton
van egy pillanat, amikor még visszafordítható
és talán még jóvá is lehet tenni.”
(Pearl Sydenstriker Buck)

Amikor az ember szembesül egy korábbi rossz döntésének eredményével, mivel a jelen eseményei mindig a múltban gyökereznek, érdemes kielemezni, mi is vezetett az adott helyzethez. Milyen érzések, milyen félelmek ösztönöztek arra, hogy esetleg a könnyebb utat választottuk? A könnyebben járható út választása valahol természetes, mivel ha egy útelágazáshoz ér az ember, és nincs nála térkép, akkor nem feltétlenül választja a hosszú és göröngyös utat, hanem a rövidebb és kényelmesebb úton indul tovább. Sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy ha már érezzük is, hogy az irány rossz, mégis hagyjuk magunkat sodortatni az árral, bízva a tervezett cél elérésében. Ezt többnyire nem sikerül így elérni. Ezért, ha félúton, azt tapasztaljuk, hogy az irány, ami felé haladunk nem megfelelő, lassítsunk, gondolkozzunk el és tegyünk fel néhány kérdést magunknak. „Biztos, hogy ezt akarom?” „ Biztos, hogy hosszú távon jó ez nekem?”.

Abban az esetben, ha a válaszunk „Igen”, akkor tegyünk félre minden félelmet, kényelmet, rugalmatlanságot, kellemetlen múltbéli tapasztalatot, és induljunk el a nehezebben járható, de a kívánt eredményt talán jobban elérhető úton. Mert az így bejárt út végén örömérzet és megelégedettség lesz a jutalom.

„Sosincs olyan helyzet, amelyen ne lehetne változtatni.
Az a legnagyobb szabadság, hogy bármikor, bármilyen
elhatározásodat megváltoztathatod.”
(Fejős Éva –magyar író, újságíró)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.

„Ha már nagyon nagy lánggal él a szenvedély,
akkor jöhet a testi szerelem, hogy befejezze a táncot,
de soha nem az övé az első lépés.”
(Paulo Coelho)

A szerelem és testi vonzalom sokban hasonlít egymásra. Olyanok, mintha testvérek volnának, sok bennük a közös – hasonlóak, könnyű összetéveszteni őket, mégis, ha jobban odafigyelünk, akkor látjuk, hogy van különbség köztük. A szerelem, ebből az aspektusból nézve, az érettebb, a bölcsebb testvér, de nem feltétlenül az értékesebb, mint a könnyed, laza, esetenként bohókás rokon, mely idővel maga is komollyá válhat.

Gyakran megesik, hogy egy kibontakozó kapcsolat során, amikor két ember között kipattan az a bizonyos szikra és beindul közöttük a kémia, felvetődik a kérdés, hogy akkor ez most szerelem? Szerelmesek vagyunk, vagy egy kölcsönös szimpátián alapuló testi vonzalomról van szó? Ha a kapcsolat elején nem vagyunk tisztában érzéseinkkel, az nem feltétlenül jelent rosszat. Sőt, az első hetekben nem is kell ezen töprengeni, egyszerűen örülni és élvezni kell a pillanat szépségét, úszni a boldogság mámorában, és megpróbálni minél többet adni a másiknak magunkból, mert ahhoz hogy kapjunk, először adnunk kell. Magunkat kell adnunk, őszintén, amilyenek vagyunk, hiszen a szerelem alapja a másik ember és egy kicsit önmagunk megismerése is.

Egy igazán mély, bizalmon alapuló kapcsolatban magunkat is jobban megismerjük. Minden kapcsolat során megtudunk valamit magunkról, megtanít valami újra, erre azonban csak a szerelem képes. Csak a szerelem által leszünk, lehetünk gazdagabbak. Ez nem mindig örömteli folyamat, mivel a fejlődés fájdalommal, némelykor gyötrő kínokkal és álmatlan éjszakákkal jár, de a szerelem mindig ajándék, ami meglepetésként érkezik életünkbe, sokszor nem várjuk, nem hívjuk, csak jön, magával hozva a csodálkozást, a váratlanság élményét, a sorsszerűség érzését, és a fényt, amely beragyogja életünket.

A testi vonzalom nagyon fontos része egy jól működő szerelmi kapcsolatnak. Vágy és fizikai vonzalom nélkül nem jöhet létre egy ilyen jellegű kötelék, viszont nem minden jól működő testi kapcsolatból lesz szerelem, még ha oly nagyon vágyunk is rá. „ A mély kapcsolatok időt és kitartást igényelnek.  A tartós kapcsolatok bizalomra épülnek. A futó szexuális kaland nem szerelem. A szerelemhez idő kell.”  Időre, sok türelemre, nemegyszer áldozathozatalra van szükség. Magába foglalja a másik ember féltését és feltétel nélküli elfogadását. Stefan Zweig egyik legismertebb művének mondanivalója, hogy könnyű olyat szeretni, aki egészséges, gazdag és szép, de olyat, aki mindezekkel a tulajdonságokkal nem rendelkezik, már nehezebb. És ilyenkor nyugtalan a szív.

Természetesen, egy kölcsönös szeretetre, bizalomra, tiszteletre épülő testi kapcsolat is lehet értékes és szép, még ha nem is növi ki magát szerelemmé. Évekig, sőt, akár egy életen át is működhet örömöt és boldogságot szerezve mindkét félnek. Hiszen minden ember vágyik a szeretetteljes érintésre, egy másik ember testi közelségére. Valószínűleg sokan tapasztalták már, hogy egy ölelés milyen sokat jelenthet, mennyi energiával képes feltölteni. Nem véletlen, hogy kritikus helyzetekben szinte ösztönösen öleljük meg egymást, hiszen bátorítást, támaszt és szeretetet képes szavak nélkül is közvetíteni.

Ezért nem feltétlenül kell boldogtalannak éreznie magát annak, aki bár vágyik a másik ember szerelmére, mégsem kapja meg. Jobb az őszinte tiszteletben, megértésben és jól működő testi-lelki kapcsolatban élni valakivel, mint a szerelem illúziójával kábítani a másik embert vagy ámítani magunkat. Mert ilyen formán hazugságra épül az egész, és ennek a látszatnak a fenntartása nagyon sok energiát követel, rendkívüli feszültséget eredményez, és nem ritkán tragédiákhoz vezet.

Nagyon fontos tehát felismerni, elsősorban magunk előtt tisztázni érzéseinket, és vállalni őket még abban az esetben is, ha ez fájdalmat okoz a szerelmes fél számára. A másik félnek ugyanakkor nem szabad kudarcként megélni a szerelem érzésének viszonzatlanságát, mert a szerelmet kierőltetni nem lehet. Éppen ezért vagy elfogadjuk azt, amit a másik ember nyújtani tud, vagy kivárjuk az esetleges szerelem érkezését, de bárhogyan is döntsünk, egy valamiről ne feledkezzünk meg:  „ A boldogságot nem csinálni kell, a boldogság a pillanat műve, ami akár örökké is tarthat.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Szeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. július – Az önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2014. március – Milyen okok vezetnek a hűtlenséghez?