Hrabár Mónika

Önámításon általában akkor beszélünk, amikor valaki a „valóságosnál” jobb vagy elviselhetőbb verziót fest fel önmaga számára. Az önámítás és a depresszió között a kognitív pszichológia szerint oksági kapcsolat van. A depressziónak három oka van: a világról, önmagunkról és a jövőről alkotott reális elképzelés: azaz az illúziók hiánya. Így is nevezik őket: a kognitív illúziók, amelyek védik az Ént és az Énről alkotott képet. De mitől is? A valóságtól? Mindenesetre a felmérések szerint az átlagember illuzórikusan jobb jövőképpel, énképpel és a világról alkotott képpel bír, ami megakadályozza, hogy depressziósak legyünk.

Vegyünk egy példát: mi történik akkor, ha nem akarunk tudomást venni szerelmünk hűtlenségének jeleiről. Ilyenkor általában próbáljuk magunkat meggyőzni az ellenkezőjéről, azt tetetjük saját magunk előtt is, mintha egy olyan valóság lenne érvényben, amelyben szerelmünk hű hozzánk. Az önámítás tehát feltétlenül szükséges, hogy akarjam az illúziót, vagy finomabban fogalmazva: részt vegyek benne – hiszen ön-ámítok. Olyan ez, mint amikor bűvészmutatványt nézünk. Csak ebben az esetben a másik ámít engem, s bár lehet, hogy nagyon szeretném megfejteni a mutatványt, mégis részévé válok a játéknak, hiszen azért megyek oda, hogy varázslatot lássak. Azt akarom, hogy valaki a cilinderéből előhúzzon egy nyulat, és nagyon csalódott lennék, ha közben megpillantanám a nyúl kikandikáló fülét a bűvész kabátujjában. Tehát, ha az értelemmel szeretném is megfejteni a trükköt, és érdekes lenne, ha utána a „varázsló” beavatna a titokba, mindennek előtt azt szeretném érezni, hogy ez igazi varázslat volt. Ehhez pedig az kell, hogy akarjam, elvárjam vagy vágyjam a varázslatot.

A józan ész ugyanakkor azt súgja, hogy valahol mégis meg kellene húznunk a határt, de vajon meg lehet? Hiszen ha ennyire változékonyan vagyunk képesek látni ugyanazt a dolgot, akkor egyáltalán hol bukkanunk a „valóságra”? Ezzel viszont egy Platónnál megjelenő, több évezredes filozófiai kérdéshez érkezünk, miszerint van-e a tudatunktól független valóság, vagy kizárólag az a valóság létezik, amely számomra megjelenik – így közösnek hitt világunk valójában szubjektív perspektívák és folytonosan mozgásban lévő értelmezések szövedéke.

A kérdés nyitva áll. Más a válasza a természettudománynak, a pszichológiának és a filozófiának. A mindennapokban a legjobb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk felismerni félig tudattalan torzítási stratégiáinkat, hiszen az önismeret az önámítás trükkjeinek leghatékonyabb ellenszere.

Forrás:Dr. Pintér Judit Nóra – Az önámítás trükkjei
Mindennapi pszichológia III.évf.1 szám.
Szerkesztett-tömörített változat:
Hrabár Mónika