Archive for augusztus, 2013

2013. augusztus – Létezik-e orvosság a magányra?

péntek, augusztus 16th, 2013

“Minden döntésünknek megvan a következménye.”

A fenti kérdés magában foglalja a választ is – sajnos tudjuk, hogy erre hagyományos értelemben nem létezik orvosság, nincs olyan pirula, amit ha beveszünk, varázsütésre kellemes baráti társaságban találjuk magunkat. Talán jobb is így, mert ha létezne ez a „csodaszer” nem lenne szükségünk az emberi kapcsolatokra, személyes kapcsolataink folyamatos ápolására.

Az emberek nagy része élné a saját megszokott, nem ritkán önző életét, és nem gondolkodna el azon, hogy mi történik majd vele, ha már nem köti le a munka, a karrierépítés, a szerelem hajszolása, a gyermeknevelés, stb. Igen, sajnos hamar elérkezik az idő, amikor munkahelyünkön megköszönik az együtt eltöltött éveket és felkérnek, hogy adjuk át helyünket, egy munkánkat hatékonyabban végző fiatalabb nemzedéknek.

Amikor a gyerekek kirepülnek, és saját családot alapítanak, heves, szenvedélyes érzelmek már csak elvétve kopogtatnak be életünkbe. Fiatalon ez olyan távolinak tűnik, hogy nem gondolunk rá. Ez nem a mi problémánk, velünk ez nem történhet meg, nálunk majd minden másképp lesz, de vajon biztosak lehetünk benne, hogy ez tényleg így lesz?

Azt gondolom, igen, de tehetünk ellene, ha már évekkel korábban úgy alakítjuk kapcsolatainkat, hogy ne maradjunk hűséges és szerető társ, család és barátok nélkül, akik keresik és örülnek a társaságunknak. Akikkel jókat tudunk beszélgetni, megvitatni az élet ügyes-bajos dolgait, színházba-, kiállításra járni, esetleg filmet nézni. Egyszóval mindazokra a dolgokra, amikre fiatalon, munka, család, gyermeknevelés mellett nem maradt időnk. Ezt úgy tudjuk megvalósítani, ha életünk során, szorgalmas hangyaként, emberi-, társas kapcsolatokat építünk ki magunk körül.

Munkám során gyakran találkozom olyan emberekkel, akik idős korukban döbbennek rá, hogy egyedül vannak és magányosak. Sok esetben még a házasságban élőknél is megfigyelhető, hogy úgynevezett társas magányban töltik hétköznapjaikat, mert az elmúlt évek során nem szenteltek elég időt kapcsolatuk csiszolására, elmélyítésére. Elhidegültek, eltávolodtak egymástól, külön utakon jártak és külön életet éltek.

Ennek eredményeként, egy idő után azt veszik észre, hogy mint két idegen osztoznak egy közös otthonon, a közösen szerzett tárgyakon, és már párjuk is csak egy megszokott bútordarab. Aki ha nem lenne ott, azt ugyan észrevennék, de nem biztos, hogy hiányozna, vagy ha mégis, inkább csak megszokásból, mint szeretetből. Viszont az ember, társas lény, még azoknak is, akik szeretik és igénylik az egyedüllétet, olykor szükségük van egy másik ember közelségére.

Napjainkban az egyik legnagyobb stressz forrás a magány. Ilyenkor sokan szívesen visszaforgatnák az idő kerekét. Azt mondják: ”Ha újra kezdhetném, másképp csinálnám: figyelmesebb lennék a családdal, jobb szülő lennék, barát, testvér, társ, rokon. Ha kaphatnék még egy esélyt az élettől, minden más lenne.”

Sajnos az élet azonban szigorú, nem kapunk újabb esélyt. Az egymáson ejtett sebek lassan hegednek, ha egyáltalán valaha is begyógyulnak. Amikor pedig már túl késő jóvátenni az elkövetett hibákat, ezek felismerése önmarcangoló gondolatokat indíthat el, kétségbeeséshez, idegösszeomláshoz, depresszióhoz, szélsőséges esetben öngyilkossághoz is vezethet. Ugyanis, ezek az emberek úgy érzik, hogy nincs értelme az életüknek, nincs kivel azt megosztaniuk, nincs miért és kiért élniük.

Olyan érzés, mint amikor valaki lekési az utolsó vonatot egy ismeretlen városban, és ott ragad az üres, kihalt pályaudvaron. Már esteledik, mindenki ott van, ahová tartozik – ki a munkahelyén, ki a családjával az otthon biztonságot adó falai között, és van, aki kellemes társaságban múlatja az időt. Így aztán az, aki lekéste az utolsó vonatot, nem találja a helyét, „rossz helyen van”, és magányában nincs kihez fordulni.

Ezért, ilyen esetekben, jól jönne egy múltbéli barát, egykori évfolyamtárs, vagy egy volt kolléga, netalán egy korábbi kedves, aki örömmel fogad minket, nyit ajtót számunkra és tölti ki üres óráinkat, melyek innentől kezdve már nem lesznek magányosak. Azért, hogy ez lehetséges legyen, már most tenni kell. Nem holnap, nem majd valamikor, hanem már ma.

Nem szabad sajnálni a ráfordított időt baráti találkozókra, munkahelyi beszélgetésekre, családi programokra. Szánjunk időt közös étkezésekre, melyek során megoszthatjuk a többiekkel az elmúlt napok eseményeit, történéseit, mert ezek a beszélgetések összekovácsolják az embereket, közös élményeket eredményeznek, melyekből később kellemes emlékek születnek.

Azok az emberek, akik barátokat gyűjtöttek, akik nem csak kapni akartak az élettől, de adni is tudtak, soha nem lesznek magányosak, mert ”a szeretet olyan jószág, amit ha megosztanak, több lesz belőle.” Ezt nem olyan nehéz megvalósítani, csak el kell kezdeni valahol. Merjünk nyitni mások felé, tegyük meg azt a bizonyos első lépést, a többi majd jön magától.

Végezetül egy bölcs gondolattal zárnám e témát:

”Nem falakat kell húzni, hanem kapukat nyitni”
Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. februárEmpátia: A beleélés lélektana

2013. februárSzeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. májusAz érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. júliusAz önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2013. augusztusLétezik-e orvosság a magányra?

2013. novemberA ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy.

2013. decemberSzeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. januárMi a különbség a szerelem és a testi vágy között?

2014. februárMinden egy döntéssel kezdődik

2014. márciusMilyen okok vezetnek a hűtlenséghez?

2014. áprilisAz életünkben jelentkező változások.