Hrabár Mónika

„A szorongás olyan, mint a félelem, csak
nehezebb elviselni. Oka megnevezhetetlen,
s mivel nem lehet tudni, mitől támad, azt sem
lehet tudni, mikor szabadulhatsz meg tőle.”
( Rácz Zsuzsa )

Napjainkban, egyre gyakrabban kell megküzdenünk egy-egy ránk nehezedő szorongással. Felmerülhet egy kínosnak ígérkező beszélgetés során, egy bizonytalan kimenetelű vagy egy kellemetlen helyzettel kapcsolatban, kialakulhat vizsga vagy állásinterjú előtt, egy válságos állapotú közeli hozzátartozó miatti aggodalom következményeként.

Ilyen és ezekhez hasonló élethelyzetekkel mindannyian találkoztunk már és éreztünk nyugtalanságot, feszültséget, aggodalmat, ingerültséget.

Egy konkrét helyzettel kapcsolatos, kisebb-rövidebb ideig megtapasztalt, átmeneti szorongás nem jelenthet problémát. A gond ott kezdődik, amikor egy adott személy életében a szorongás állandósúl, rátelepszik, abban az esetben is, ha ez nem indokolt, amikor nincs olyan szituáció, kellemetlen tényező, ami ezt megindokolná.

A látszat ellenére, nem csak a visszahúzódó, félénk embereknél fedezhetünk fel szorongásra utaló jeleket, hanem sok esetben a sikeres, magabiztos személyeknél is előfordulhatnak napi szintű szorongásos tünetek.

A szorongásra hajlamos emberek, rendszerint gyermekkoruk óta küzdenek a túlzott megfelelni akarással, környezetük irányából fokozottan igénylik az elismerést és a feltétel nélküli szeretet megnyilvánulást.

Mivel a szorongásos állapot nem vonzó a külvilág számára, ezért megtanulják leplezni, vagy rosszabb esetben még maguk előtt is letagadni. A folytonosan jelenlévő nyugtalanság, bizonytalanság, félelem érzése megakadályozza az egyént abban, hogy kiegyensúlyozott, boldog, harmonikus életet éljen.

A szorongás kialakulásának pontos oka mindmáig nem tisztázott:

– Lehet örökletes hajlam, ami a körülményektől függően megjelenhet.
– Kialakulhat gyermekkorban, ha a gyermek szocializációja károsodott.
– Esetleg a későbbiekben is jelentkezhet, valamely trauma hatására.

Az állandósult szorongások gyökerei, többnyire a gyermekkorig visszakövethetők és ezek kialakulásában jelentős szerepet játszik egy esetenkén elszenvedett szülői magatartás.

A gyermekeknél jelentkező szorongásos tünetek, az esetek nagy részében az egyik szülő saját bizonytalan érzelmi világát tükrözi. Egy szorongó, magában kétkedő, érzelmileg labilis szülő gyermeke is nagy eséllyel hajlamos lesz a szorongásra.

Ha egy szülő, nem bízik a gyermekében, nem veszi komolyan abbéli képességét, hogy egy feladatott el tud egyedül is jól végezni, vagy hogy bizonyos helyzetekben megállja a helyét, ezzel leértékeli, elbizonytalanítja önmagában. Ilyenkor gyakoriak az olyan kijelentések a szülő részéről, mint a:

„Ne nyúlj hozzá, mert elrontod!”
„Menj innen, mert csak zavarsz!”

Az ilyen viselkedésű szülők azzal indokolják cselekedeteiket, hogy meg akarják óvni a bajtól csemetéjüket, azonban a túlóvás, aggódás elbizonytalanítja a gyermeket saját képességeiben. Főként az okos, érzelmi irányítású gyermekeknél jelentkezik szorongás formájában.

Ők azok, akik tisztában vannak képességeikkel, készségeikkel, de a szülő által kihangsúlyozott hiányosságukat, szorongással próbálják meg kompenzálni.

Mivel a gyermeknek nagyon fontos a szülői szeretet, minden módon megpróbál a szülő kedvében járni. Ügyes akar lenni, jó tanuló, sportoló, hogy kiérdemelje a szülői elfogadást, szeretetet.

Ám a magában is kételkedő, bizonytalan szülő magatartása gyakranl hangulatfüggő, nem objektív. A kényeztetés és az elutasítás, a dicséret és megróvás szorosan megfér egymással, ezért a gyerek soha sem tudja, milyen reakcióra számíthat és ez önmagában is szorongáshoz vezethet.

Az ilyen gyermek felnőttként sem tud igazán örülni az elért sikereknek. Túlontúl kritikussá válik teljesítményével szemben, keresni fogja mindenben a hibát. A pozitív visszajelzéseknek sem tud felhőtlenül örülni, nem fogadja el a feltétel nélküli dicséretet.

Az ilyen gyermekekből lesznek azok a felnőttek, akik úgy érzik, sokkal jobban is el tudnák végezni a munkájukat, feladataikat. A magánéletben is gyakran támad olyan érzésük, hogy nem képesek mindent megadni a párjuknak, és ettől gyakran szoronganak.

A felnőttkori szorongás hátterében gyakran áll az óvó, gondoskodó apa hiánya, aki tegyük fel, az alkohol függősége miatt képtelen ellátni családi kötelességeit. A gyermek ebben az esetben nem érzi magát biztonságban nem csak érzelmileg, hanem sokszor fizikailag sem.

Pánikbetegségben, súlyos szorongással küzdő, zömében női klienseim, arról számolnak be, hogy az alkoholista apa kiszámíthatatlan viselkedése miatt, gyermekkorukban, napi szinten éltek át aggodalmat nemcsak a saját testi épségük miatt, hanem édesanyjuk, testvéreik biztonsága miatt is.

Kevesen tudják, hogy azok a férfiak, akik nem bíznak magukban, abban, hogy képesek jól ellátni családfői és szülői kötelességeiket, ugyancsak szoronganak, és gyakran agresszivitással, alkohollal igyekeznek ezt a szorongást csökkenteni.

„Az agresszió olyan, mint a fregolin kabát:
ha kifelé fordítóm erőszak, ha befelé: szorongás.”
( Ranschburg Jenő )

Csonkacsaládban felnőtt embereknél is gyakran tapasztalható indokolatlan szorongásra való hajlam. Mivel egy ilyen családban csak az egyik szülő jelenti a biztos pontot, a gyermek retteg attól, hogy elveszítheti az őt nevelő szülőt, vagy ha csalódást okoz, a szülő lemond róla, intézetbe, nevelőszülőkhöz adja.

Felnőttként a párkapcsolatban is jelentkezik a némelykor beteges félelem attól, hogy a partnerrel, házastárssal történik valami, vagy ha nem lesz elég jó, el fogja hagyni a társa.

Ezek az emberek nem tudják felhőtlenül élvezni az életet, maradéktalanul boldognak lenni, mert folyamatosan jelen van a megmagyarázhatatlan fenyegetettség érzése.

„Amíg nincs semmid, attól félsz, nem is lesz.
Ha már van, attól rettegsz, valaki elveszi.
Amíg nincs senkid, attól félsz, nem is lesz.
Ha már van, attól rettegsz, valaki elveszi,
vagy valami miatt elveszíted őt.
Minden szorongás valójában a
veszteségről szól.”
( Bácskai Júlia )

A túlzott megfelelési kényszer mögött, a mindenbe tökéletességre való törekvés hátterében is sok esetben szorongás húzódik meg. Ezeknél az embereknél megfigyelhető a teljesítményre való túlzott orientáltság, a siker mindenáron való hajszolása, a szóbeli elismertség, dicséret és a jutalmazás utáni vágy, a velük szembeni kritika elutasítása.

Soha nem tudnak igazán elégedettek lenni magukkal, még abban az esetben sem, amikor látszólagos megelégedettséggel ecsetelik sikereiket, tehetségüket, rendkívüli képességeiket. Ahogy maguktól, úgy környezetüktől is a maximális teljesítményt várják el, csak azt tudják elfogadni, ami tökéletes.

„A kreatív embereket gyakran a szorongás hajtja”
( Georg Klein )

A szorongásnak ez a formája nem csak az ebben szenvedő személy életét nehezíti, mivel a tökéletesség számára is elérhetetlen, mint a horizont határa, hanem egyaránt a környezete életét is negatívan befolyásolhatja.

Nem egy esetben a családtagoknál is kialakulhat szorongás, mivel nem tudnak lépést tartani és sok esetben ők azok, akik segítséget kérnek.

Bár a szorongás külső tényezőkre vetül ki, valódi forrása nem a külvilágban, hanem az ebben szenvedő emberben található meg és meg is változtatható, ha nem táplálja folyamatosan a félelmeit kétségekkel.

A szorongásoktól mentes, felszabadult és boldog élethez való úton először is tudatosítani kell, hogy nem feltétlenül szükséges így leélni az életet, mert lehet rajta változtatni. A szorongás enyhébb eseteiben segíthet a családtagokkal való őszinte beszélgetés, a család szeretetteljes elfogadása, megértése és támogatása.

Azonban súlyosabb esetekben, amikor a szenvedést egy komolyabb trauma okozza, vagy egy torz gondolat, tévhit váltja ki, ajánlatos mielőbb segítséget kérni szakembertől, aki a kezelés során megtanítja helyettesíteni a negatív gondolatokat pozitív gondolatokkal, segít reálisan érzékelni a környezeti hatásokat és abban is, hogyan tekintsen kedvezőbben önmagára és életére.

A jó minőségű élet feltétele a félelmek és folytonos szorongások nélküli mindennapok, amelyek egyfajta szabadságot jelentenek az egyén számára. Nem érdemes megalkudni és olyan terhet cipelni, amit könnyen és fájdalommentesen le lehet tenni.

„Egyszerre nem lehet félni és nevetni is.
Amikor nevetsz, nem félsz. S azt érzed,
valamitől megszabadulsz.(…) Eloszlik a szorongás.
Nem tudatosul benned, de azért nevetsz, mert
rájössz, hogy az élet győzött a halál felett.
És a halhatatlanság a mulandóság felett.”
( Müller Péter )

 

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életvezetési tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

„Más hibáinak elviselésében türelemre törekedjél,
mert benned is elég sok van, amit másnak kell eltűrnie.”
(Kempis Tamás)

Napjainkban, sokan nem találják a helyüket, egész életükben csak hánykolódnak és ezért jobb híján a környezetüket, körülményeiket, múltbéli eseményeket hibáztatnak sorsuk alakulásáért. Ez a fajta önfeloldozás, önfelmentés hozzásegít a kudarcok, a mulasztások, a saját hibákból és tévedésekből fakadó stressz enyhítéséhez.

Mások hibáztatása, rövid távon megnyugváshoz vezet és segít az ego és az énkép sérüléseinek elkerülésében, hosszú távon viszont személyiségi problémákat okoz. Amennyiben úgy döntünk, hogy mérlegre teszük elkövetett hibáinkat, azonnal szembesülhetünk saját hiányosságainkkal, téves döntéseinkkel és cselekedeteink következményeivel.

Egy adott probléma felmerülése során, ha találunk felelőst, bűnbakot, valakit, akit hibáztathatunk, gyakran már önmagában elegendő, hogy enyhítse a ránk nehezedő nyomást, feszültséget. Ilyenkor az emberben egyfajta önfelmentés, önámítás kerekedik felül és ez kényelmesebb, mint önmagunk szerepét megvizsgálni az események alakulásában.

Az ilyen tipusú emberek esetében egy idő után szembetűnővé válik, hogy a szokottnál gyakrabban válnak áldozattá, mártírrá, folyamatosan mások hibáitól szenvednek. Zsarnok főnököket és irigy kollégákat kapnak mindig a nyakukba, párkapcsolataik sorra tönkre mennek, mivel véleményük szerint, partnerük figyelmetlen, nem megértő és követelőző velük szemben.

Nagy álmaik egyre elérhetetlenebbé válnak számukra, mert mindig akadnak olyan szereplők és/vagy események melyek megakadályozzák ebben őket. Látni vélik, le tudják vezetni, meg tudják magyarázni, ki tehet pontosan sorsuk rosszrafordulásáról. Az a bizonyos valaki: a Hibás, aki ha nincs, már egészen máshol tartanának.

Munkám során megfigyeltem, hogy azok élete, akik mindig másokat hibáztatnak sikertelenségükért, gondjaikért, többnyire nem változik pozitív irányba. Egyfajta magatehetetlenséggel szemlélik sorsuk alakulását és fojvást keresik kudarcuk okozóját és végül meg is találják a felelőst és az önfelmentést.

Erről a felvett viselkedési formáról nagyon nehéz lemondani, mivel ha egy számunkra kellemetlen eseményre nem találunk magyarázatot vagy felelőst, gyorsan felmerülhet a kérdés:

„Ha más nem hibás, akkor talán
én tehetek a dolgok alakulásáért?”

Ezért ilyenkor, sokan továbbra is csak keresnek valakit, akit ha nem is közvetlenül, de közvetett módon hibáztatni tudnak. Például:

„Ha a szüleim pályaválasztáskor más irányba
terelnek, akkor most sikeresebb lennék és
a feleségem sem hagyott volna el.”

A „bűnbak” minden esetben segít megvédeni az Egót, hogy az Énkép ne sérüljön: túlsúlyos háziasszony a család körüli teendőket okolja, mondván, nincs ideje, energiája mozogni. Az elbocsátott alkalmazott a főnökét hibáztatja még abban az esetben is, ha rövid időn belül több munkahelyről bocsátották el. Az alkoholfüggő a barátait és a rossz társaságát okolja, amiért elissza az összes pénzét.

Ez a viselkedési forma, maga a 22-es csapdája, de mégis akadhat számunkra kiút belőle, ha sikerül felismernünk, hogy a kudarc és a negatív események mindaddig részesei maradnak életünknek, amíg nem változtatunk gondolkodásmódunkon, viselkedésünkön, a dolgokhoz való hozzáállásunkon.

Ez csak abban az esetben sikerülhet, ha végre tüzetesen megvizsgáljuk hibáinkat, ha szembe merünk nézni saját gyengeségeinkkel, mulasztásainkkal. Ez többnyire nagyon nehéz, de hosszú távon mégis segít.

Az első lépés tehát, amikor számunkra kellemetlen, fájdalmas esemény történik, ne az legyen, hogy mást hibáztatunk, hanem az, hogy vizsgáljuk meg saját szerepünket a dolgok alakulásában.

Amenyiben, valami mégis más hibájából történt, ne fecséreljük energiánkat szemrehányásra, vádaskodásra, veszekedésre. Alakítsuk-, találjuk ki, hogy az adott helyzetben legközelebb hogyan fogunk higgadtan, józanul, körültekintően viselkedni.

A dolgok nem javulnak meg maguktól: a párkapcsolatok, a munkahelyi viszonyok, a többlet súly sem olvad le magától. Nem változik pozitív irányban az életünk, ha nem vállaljuk a sorsunk feletti irányítást, a felelőséget. A felelősség valóban a miénk, hogy a számunkra negatív történésekre, eseményekre hogyan reagálunk.

Tehát nagyon fontos, hogy szabaduljunk meg mások hibáztatásától, fogadjuk el magunkat hibáinkkal, gyengeségeinkkel, mulasztásainkkal és fogadjuk el a tényt, hogy mi is követhetünk el hibákat, senki sem tévedhetetlen.

„Mindig mást hibáztatunk. Vagy a körülményeket tesszük
felelőssé életünk nagy traumájáért. De valójában csak
egyetlen ember létezik, aki tönkre tud tenni bennünket.
Csak egyetlen embernek áll hatalmában, hogy teljesen
elpusztítson minket, ha hagyjuk. Nekünk magunknak.”
(Sebastian Fitzek)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

„A kritika olyan, mint az eső: elég finomnak kell lennie,
hogy táplálja az ember növekedését anélkül,
hogy megsemmisítené a gyökereit.”
(Frank A. Clark amerikai író-karikatúrista)

A kritika szó minden emberben más-más érzést vált ki. Ehhez a kritikához személyiségtől függően mindenki másképp viszonyul. Egyes emberek a megfelelő kritikát hasznosítják fejlődésük és tanulásuk szempontjából. Ezek azok, akik nem félnek tőle, mivel meg tudják különböztetni a konstruktív (építő) jellegűt a destruktív (romboló) kritikától.

Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy azok a személyek, akik reálisan tudják megítélni az őket ért bírálatot, véleményt, kevesebben vannak, mint azok, akik a kritikát minden esetben sérelemként élik meg, ezáltal károsítva önbizalmukat, önértékelésüket. Mivel kritikus világban élünk, amelyben mindenkinek jogában áll véleményt nyilvánítani, meg kell tanulni ezt helyesen kezelni.

Egy tanult viselkedési forma a kritikával élés szokása. A szülő a gyermeknevelés során él vele annak érdekében, hogy a csemetéje megtanulja megkülönböztetni a jót a rossztól.

Abban az esetben, ha a szülő a cselekedetet minősíti, nem a gyermeket, nem okoz kárt személyisége fejlődésében. Abban az esetben viszont, ha gyermeket minősíti, pl.: „Ostoba vagy!”, „Ügyetlen!”, „Két balkezes!”, a szülői romboló kritika, a tudat megkerülésével, a tudatalattiban rögzül, és a negatív „program” felnőttként is működni fog.

Ezek a felnőttek alacsony önértékeléssel rendelkeznek, és az újabb kritikák, főként a személyiségüket bíráló negatív vélemények, még jobban károsítják énképüket.

Ugyancsak károsan befolyásolhatja a gyermek egészséges személyiségfejlődését, ha az iskolában egyes tanárok megkérdőjelezik a gyerek képességeit, intelligenciáját, szélsőséges esetben megszégyenítik, kigúnyolják.

Ilyenkor a gyermek elveszíti nyugodt megabiztosságát és a feszültségénél fogva még többet hibázik, amire újabb negatív kritika a reakció. A negatív spirál addig fokozódik, amíg úgy érzi, hogy reménytelen küzdeni ellene. Ilyen esetekben a lehetséges másik reakció, az adott tantárgyakkal szembeni ellenállás. Mindkét esetben felnőttként érezhető lesz ennek negatív hatása.

Munkám során találkozom olyan önbizalom hiányos, kudarckerülő felnőttekkel, akiknek a szülei nem éltek közvetlen módon romboló, sértő és gyermekük személyiségét negatívan minősítő kritikával, viszont gyakran éreztették velük, hogy a testvér, egy családtag vagy ismerős ügyesebb, szorgalmasabb, kimagaslóbbak a teljesítményei. Ilyen esetekben is az összehasonlítás, főként, ha ez gyakran történik meg, frusztrációhoz, kisebbrendűségi érzés kialakulásához vezethet.

A gyermek úgy érezheti, hogy csalódást okoz szüleinek, nem bíznak benne és képességeiben, ezért felnőttként sem fog tudni bízni önmagában. Ilyenkor minden rosszindulatú megjegyzést, józan mérlegelés nélkül, el fog fogadni.

A destruktív kritika lényege, hogy az álproblémákat problémaként próbálja feltüntetni, alattomos módon elősegíti a kisebbségi érzés kialakulását, kudarctól és visszautasítástól való félelemmel tölt el. Szándéka sok esetben az önbizalom gyengítése, ellehetetlenítés, rossz hangulat előidézése.

A rosszindulatú emberek bírálata sértő, bántó, megszégyenítő, és többnyire azokra a személyekre jellemző ez a kifejezésmód, akik bizonytalanok magukkal szemben, elégedetlenek életükkel, boldogtalanok. Ezek általában agresszív vagy manipulatív személyiségek.

Mivel elkerülni nem tudjuk a minket érő kritikákat, meg kell tanulni megkülönböztetni az építő, segítő, a fejlődést szolgáló véleményeket a romboló bírálatoktól. Az alkotó ember kritikája minden esetben segítőkész, udvarias, kedves, úgy mutat rá a dolgokra, hogy azok a fejlődést segítség elő.

Abban az esetben, ha kritika ér minket, meg kell vizsgálnunk, kitől származik, és milyen szándékkal közelít felénk. Reagálhatunk rá agresszíven, védekezően és elutasítóan, letörhetünk általa, vagy megvizsgálhatjuk mennyire valós, és hogy a fejlődésünkre tudjuk-e fordítani. Azok az emberek, akik rendelkeznek kellő önismerettel, az érett személyiségek, akik tisztában vannak erőségeikkel és gyengeségeikkel, helyesen tudják megítélni a kritika igazságtartalmát.

Ezek után mérlegeljük, tapasztalatainkból adódóan, mi szól mellette és ellene. Abban az esetben, ha jogos, fordítsuk fejlődésünk javára, ha pedig igazságtalannak ítéljük meg, ne foglalkozzunk vele, lépjünk túl rajta és felejtsük el. Ne hagyjuk, hogy a rosszindulatot és az irigy kritikát tartalmazó bírálatok megmérgezzék a magunkba vetett hitet és útját állják a boldog, kiegyensúlyozott életnek.

„Csak az a fajta kritika lehet építő jellegű, ami nem
töri össze a másik méltóságát, csupán felhívja a figyelmet
a gyenge pontokra, és ezek javítására ösztönöz.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2014. május – Asszertivítás

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2014. július – A fel nem dolgozott negatív történések hatásai életünkre.

2013. július – Javaslatok a mindennapi kommunikáció megkönnyítésére.

2013. szeptember – A perfekcionizmus blokkoló hatásai.

2014. szeptember – Alázat: erény vagy gyengeség?

„Az anyagi erőforrások birtoklása egész sor előnyt jelent, ám a
hiányuknak éppúgy megvannak a maga előnyei – az esélytelenek
azért győzhetnek mégis gyakran, mert ez utóbbiak rendszerint
minden tekintetben felérnek az előbbiekkel.”
( Malcom Gladwell)

Mindannyian ismerjük a már-már közhelyesnek számító mondást, miszerint a pénz nem boldogít. Ennek hallatán sokan nevetve legyintenek, mivel az anyagi jólétet a boldogsággal hozzák összefüggésbe. Az kétségtelen, hogy a pénz, vagy annak hiánya, hatással van sorsunka, életünk alakulására, döntésinkre.

A pénz esélyt ad számtalan dolog megvalósítására és mindenkiből mást hoz ki. Az azonban biztos, hogy a megfelelő anyagi háttér megteremtése egy természetes igény mindenki számára és nem elítélendő emberi törekvés.

Mindenki jól akar élni, ám az a tény, hogy manapság egyre többen és egyre inkább mindent a pénznek rendelnek alá, az egészséges értékrend felborulásához vezethet. Már a gyerekek is érzik a pénz fontosságát. Sajnos már az sem ritka, hogy egy válás után ahhoz a szülőhöz húz jobban a gyermek, aki számára anyagilag többet tud nyújtani.

A családalapítás során is sok fiatalnál már elsődleges szempont, hogy csak abban az esetben vállaljanak gyermeket, ha már meg van a lehetőségük arra, hogy anyagilag mindent meg adjanak neki. Egyre inkább úgy gondolják, hogy csak így tudják számára biztosítani a boldog gyermekkort és a sikeres jövőt. Ám a tények többnyire mégis mást mutatnak.

Azok a gyermekek, akik szűkös anyagi háttérrel, de szeretetben nőttek fel, felnőttként többnyire sikeresebbek a jómódban felnőtt társaiknál, mert meg tanulnak küzdeni. A sikerre való törekvésük és annak elérése a későbbiek során jobb anyagi körülményeket és egészségesebb szemléletmódot biztosít számukra.

Ezzel szemben a jó anyagi körülmények között felnőtt társaik, mivel sok mindent kézhez kapnak, kevésbé törekednek az előrejutásra, hiányzik belőlük a motiváció. Felnőttként is a szülő ott van a háttérben és segít, minden esetben megoldja az anyagi gondjaikat.

Probléma akkor is kialakulhat, ha valaki a szerencsés véletlennek köszönhetően, hirtelen, jut komoly anyagi javakhoz. Mivel ez által kimaradnak közbenső lépcsőfokok – a tanulás, az ismeret- és tapasztalatszerzés, nem tudják igazán hasznosan kezelni és megfelelően humánus célokra fordítani pénzeszközeiket.

Ezek az esetek azonban nem általánosíthatók, vannak példák az ellenkezőjére is, de ha bárki szét néz a környezetében, látni fogja a különböző személyiségek gyerekkorból hozott motivációs mintáit.

A kitartással elért sikert jól példázza két prominens személy életútja, az egyikük a magyar származású Joseph Pulitzer és Andrew Carnegie-é, akik szegény bevándorlókként érkezve Amerikába, kitartással, tanulással, kemény munkával, hatalmas vagyonra tettek szert és sikeres személyekké váltak.

Viszont ennek ellenkezőjére is van példa, amikor az anyagi biztonságot jelentő szülő meghal és az utódok nem tudják megtartani a vagyont.

Ez történt egy Maja nevű hölggyel is, aki gyermekkorától kezdve nagy jólétben élt sikeres vállalkozó édesapja jóvoltából. Apja halála után azonban, számos rossz döntést meghozva a családi vállalkozás csődbe ment.

A csődeljárás során elvesztette otthonát és számos értékes ingóságát. Csak egyetlen varrógépe maradt, amivel kisebb javító munkákat tudott elvállalni. A férje és gyermekei is alkalmi munkát vállaltak, hogy biztosítsák a család megélhetését.

Maja egyszer elgondolkodott azon, hogy az élete másképp is alakulhatott volna, ha jobban kezeli az örökségét. Eldöntötte, hogy küzdeni fog azért, hogy az életkörülményei javuljanak. Kölcsönpénzből egy MLM cég kezdőkészletét kezdte értékesíteni. Az utcán szólított meg embereket és szórólapokat adott át meghívóval, az otthonában tartott termékbemutatókra.

Ezekre az összejövetelekre postai úton is küldött meghívókat számára idegen embereknek, akik közül sokan eljöttek és vásároltak. Igyekezete és kitartása meghozta gyümölcsét – mivel nagyon komoly profitot termelt, az anyacég többször is jutalomban részesítette kimagasló teljesítményéért. A befolyt pénzből először kisebb, majd nagyobb vállalkozásba kezdett és ezeket is sikerre vitte.

Tehát a fenti példák is azt mutatják, hogy nem mindegy, kinek a kezében összpontosul a pénz és a hatalom és az ezzel járó felelősség, illetve az adott körülmények által kínált lehetőségek.

Ezek az anyagi eszközök mindenkiből mást hoznak ki, és a személyiségétől függően mindenki maga döntheti el, hogy építésre vagy rombolásra használja.

A pénz közömbös szemlélő csupán, ránk nézve viszont nem mindegy, hogy mekkora jelentőséggel ruházzuk fel és rendeljük alá neki életünket.

„Jövedelmünk csak olyan mértékben nő,
amilyen mértékben mi fejlődünk.”
(T. Harv Eker)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

…avagy a megfelelési kényszer buktatói

 „Aki kockáztat, az veszíthet.
Aki nem kockáztat, az mindig veszít.”

Örömmel tapasztalom, hogy egyre több szülő fordul segítségért szakemberhez azzal kapcsolatosan, hogy a perfekcionizmus ( maximalizmus ) blokkoló, negatív hatásait tapasztalják gyermekeik viselkedésében.

Mielőtt kifejteném ezzel kapcsolatos tapasztalataimat, tisztázni szeretném e fogalom jelentését. A perfekcionizmus egy viszonylag új fogalom a pszichológiában és ezen belül a viselkedéstanban. Az angol „perfect” szóból ered, melynek jelentése „tökéletes”. Azaz, a tökéletességre való törekvés jellegét tekintve nem egy új jelenség, mivel minden emberben meg van ez a hajlam – szeretnénk valamiben nagyon jók lenni, kiemelkedő teljesítményt nyújtani az élet valamely területén. Ez lehet pozitív késztetés is, sőt sokszor ez ad erőt ahhoz, hogy sikereket érjünk el, mivel motivál, energizál, feltölt.

A baj ott kezdődik, ha valaki minden áron sikeres akar lenni, mindenben a legjobbra, legtökéletesebbre törekszik, és e cél eléréséhez túl sok energiát emészt fel. A másik probléma viszont az, ha az emberek nem mernek belemenni bizonyos élethelyzetekbe, mivel félnek attól, hogy sikertelenség esetén sérül az önképük, ezért behatárolják az életüket.

A maximalizmusra való hajlam már gyerek, ill. kamaszkorban megmutatkozik megfelelési kényszer formájában. Ilyenkor a gyermek minden körülmények között szeretne megfelelni a szülői elvárásoknak, mivel sokszor úgy érzi, hogy csak egy „tökéletes gyermek” lehet szerethető. Nem egyszer a szülő öntudatlanul, nem szándékosan generálja ezt az érzést, de egy teljesítményfüggő szülőnek valószínű, hogy a gyermeke is teljesítmény orientált lesz. Az otthon látott, megélt-, megtapasztalt példákat követi és ez nagymértékben kihathat az egész további életére.

Ha az átvett minták nem váltanak át túlzásokba, akkor nincs gond. Céltudatos, törekvő, egészséges ambíciókkal rendelkező felnőtt válik belőle. A problémák ott kezdődnek, amikor a megfelelés, a siker utáni hajsza, szorongások kialakulásához vezet, és sokszor blokkoló hatással bír. Ilyen esetekben a szülőnek fontos időben felismerni a problémát, és ha szükséges, szakember segítségét lehet kérni, mivel az idő múlásával egyre nehezebb lesz ezt a problémát orvosolni.

Akinél már kialakult az úgynevezett megfelelési kényszer, annak elsősorban magában kell tisztáznia bizonyos dolgokat, mivel egy felnőtt ember képes egyedül is megbirkózni e feladattal. Ilyenkor azt kell tudatosítani, hogy amikor az ember belekezd valami újba, számára ismeretlen dologba, valószínűleg nem fog azonnal sikert elérni, vagyis benne van a hiba lehetősége.

Ez természetes, mivel senki sem születik úgy, hogy tud járni, futni, táncolni vagy korcsolyázni. Ezeket a dolgokat meg kell tanulni, el kell sajátítani, ehhez viszont időre, kitartásra és türelemre van szükség. Be kell járnia a fejlődés minden szintjét, mire az ember felér a teljesítménye csúcsára, és ezen az úton sajnos érhetik kudarcélmények, csalódások, sikertelenségek. Sok élsportoló számolt be arról, hogy a sikerhez vezető utat mennyi könny és kétségbeesés árnyékolta be, hányszor akarta az egészet feladni. A kitartás és a türelem azonban idővel meghozza gyümölcsét – „a türelem, rózsát terem.”

Amerikában sok sikeres vállalkozó számol be arról, hogy mennyi nehézség és kudarc útján jutottak a csúcsra. Ami érdekes az ő esetükben az, hogy nem bosszankodtak a kudarcokon, melyek eleinte érték őket, hanem arra voltak büszkék, hogy volt bátorságuk kipróbálni magukat valami újban. Megtették az első lépést. A legtöbb sikeres embernek évekre volt szüksége ahhoz, hogy elérje a célját, nem adták fel, újra és újra próbálkoztak.

Ahogy Nelson Mandela fogalmazott egykor:

” A legnagyobb dicsőség nem az, hogy soha nem vallunk kudarcot,
hanem hogy minden bukás után képesek vagyunk felemelkedni.”

Bátorság kell ahhoz, hogy egy esetleges kudarcélmény után az ember újra belevágjon. Ritka az olyan ember, aki első jégre lépésekor nem esik el, vagy az első tereplovaglás alkalmával nem csúszik ki a nyeregből. Ilyenkor fontos, hogy az ember bátor legyen és erőt tudjon venni magán, hogy újra kezdje, mert bátraké a világ. Azoké, akik türelmesek és kitartóak. Ilyenkor, már önmagában az is siker, hogy megpróbáltuk.

Az viszont komoly probléma, amikor valaki bele sem mer vágni a számára ismeretlen dologba, ki sem meri próbálni magát, mert eleve retteg a kudarctól. Ezeknél az embereknél olyan erős a tökéletesség utáni vágy, hogy félnek az Énképük sérülésétől, ezért kikerülik azokat az élethelyzeteket, ahol nem érzik magukat biztonságban. Ezzel viszont behatárolják az életüket, kirekesztenek fontos dolgokat, élményeket, örömöket nyújtó-, okozó tevékenységeket, és ez szorongásokhoz, frusztrációkhoz vezethet.

Az ilyen emberek azonban rendszerint sikeresek az élet valamely területén, és ettől tökéletesnek, boldognak érzik magukat. Ennek az érzésnek és önképnek az illúzióját nem akarják elveszíteni, de valójában nem boldogok- szoronganak, frusztráltak, mert tudat alatt érzik, hogy kimaradtak valamiből, valami jóból, izgalmasból.

Például: ha érdekel valakit a sakk, ne tartsa vissza az a tudat, hogy nem válik belőle világbajnok, nem lesz egy újabb Kasparov vagy Fischer, csak az legyen számára fontos, hogy a játék öröme miatt sakkozzon. Sosem késő elkezdeni valamit és nagyot alkotni. Kiváló példa erre Etka anyó, az etka jóga alapítója, aki idős korban kezdett el jógázni és ért el ezen a területen sikereket.

Bizonytalan helyzetekben tegyük fel a következő kérdéseket:

Mi a legrosszabb, ami egy esetleges kudarc esetén történhet?
Ettől kevesebb leszek?
Nem fogom szeretni és tisztelni magam?
Kevésbé fog tisztelni a környezetem?

Ne másoknak akarjunk megfelelni, csakis saját magunknak és saját lelkiismeretünknek. Fenti soraimat egy ideillő idézettel zárnám:

„A legmélyebb örömöt adó érzés, amit életünk
végére elértünk, az lehet, hogy olyanná válunk,
amilyennek a Teremtőnk elgondolt, azaz emberré.
A legnagyobb szomorúság viszont az, ha
nem lettünk azzá, akivé lehettünk volna.”
(Gyökösi Endre)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

 

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Empátia: A beleélés lélektana

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.