Hrabár Mónika

„Amikor a változás szelei fújnak, a kétkedők
falakat húznak föl, az optimisták pedig vitorlákat.”
(ismeretlen szerző)

A változások életünk részét képezik, mivel az élet, folyamatos mozgás, átalakulás és fejlődés. A természetben minden ennek a törvénynek van alá rendelve. A megszokott, ciklikus változásokat elfogadjuk, mivel ismerjük ezeket. Az általunk szándékosan, kellő döntéssekkel előidézett, kívánt, óhajtott változások elé bátran nézünk, mivel reményeink szerint ezek jobbá teszik életünket. Ám vannak változások, melyek bár szükségesek, némelykor elkerülhetetlenek, mégis halogatjuk, félünk, tartunk tőlük, mert az állandóság biztonságot ad, ugyanakkor a fejlődés az, ami előre visz.

„Ahhoz, hogy felfedezzünk egy új kontinenst, készen
kell lennünk arra, hogy elveszítsük a part biztonságát.”
(Bryan Tracy)

Számtalan ember él úgy, hogy elégedetlen az életével, körülményeivel, kapcsolataival. Vágynak a szebb, teljesebb életre, a boldogságra, a mámorra, várják a csodát, mégsem teszik meg az ehhez vezető lépéseket, mivel a változástól való félelem nagyobb, mint a folyamat közben felmerülő kényelmetlenségek. Ezért sokan csak akkor változtatnak rossz szokásaikon, amikor már nem lehet tovább várni – vannak, akik előbb lesznek cukorbetegek, és csak utána kezdenek diétázni, vagy az első elbukott vizsga után kezdik komolyan venni a tanulást. Pedig az élet, folyamatosan figyelmeztet, „apró kavicsokkal dobál, mégis néha csak akkor kapunk észbe, amikor egy mázsás kővel dob meg.”

A változásokhoz való hozzáállás nagyban összefügg a személyiséggel. A kezdő idézet is arra utal, hogy az optimista ember, aki hisz és bízik magában, képességeiben, nyitottabb az új dolgokra és él a felmerülő lehetőségekkel. Tudja, érzi, hogy a változás az az erő, ami mindenkit képes előre vinni.

„Változás: a szolgálóleány neve, akinek a
segítségével a Természet végrehajtja csodáit.”
(Mark Twain)

A pesszimista ember ezzel szemben fél minden változástól, mivel az esetlegesen megélt, önhibáján kívül történt negatív tapasztalások miatt is önmagát hibáztatja. Úgy érzi, vele csak rossz dolgok történhetnek, nem érdemel jobbat, ezért nem használja ki a képességeit, nem él a felmerülő lehetőségekkel. Többségük, a nélkül létezik, hogy igazán élne.

Elégedetlenek a kényelmetlen, szűkre szabott térben való mozgással, ám mégis képtelenek átrendezni életük színterét, meghozni egy döntést, ami talán egy izgalmasabb, boldogabb jövőhöz vezet. Inkább választják a megszokott, általuk biztonságosnak ítélt helyzetet, mint a változásokkal járó kockázatot, a felmerülő kényelmetlenségeket, és nem is tesznek semmit mindaddig, amíg a helyzetük elviselhetetlenné nem válik. Akkor kezdenek el kapkodni, amikor már késő, hogy elérjék azt, ami tegnap még elérhető volt, de az utólag meghozott döntések ezt néha már lehetetlenné teszik. Miközben egyesek, kényelemükbe süppedve döntésképtelenül mérlegelnek, a körülmények, a világ és benne az emberek, a hangulatok, az érzelmek gyorsan változnak.

Amikor pedig végre azt érezzük, hogy életünk rendben van, elégedettek vagyunk körülményeinkkel, felmerülhetnek, és többnyire fel is merülnek olyan változások, amiket a legszívesebben elkerülnénk. Ezek azok, a kellemetlennek ítélt, váratlan történések, melyeket katasztrófaként élünk meg. Úgy érezzük, hogy „erre most nincs szükségem”, „a legrosszabbkor történik velem”, és csak később értjük meg, hogy egy „szükséges rossz” vele járói voltak, melyek fejlődésünkhöz vezettek.

„Azokat az eseményeket, amik formálnak minket, általában nem
mi választjuk. Sohasem akarunk keresztülesni azon, amin keresztül
kell esnünk ahhoz, hogy azzá váljunk, amivé válni szeretnénk.”
(Andrew Matthews)

A katasztrófaként megélt helyzetek gyakran próbatételek, leckék, amikből tanulva, tapasztaltabbá és bölcsebbé válhatunk. A fejlődés néha fájdalommal jár, de az út végén ott vár a jutalom, ha a nehézségeket tapasztalatszerzésként éljük meg és megpróbáljuk a legjobbat és a legtöbbet kihozni az adott helyzetből.

Ha egy nem várt kellemetlennek ítélt helyzetben találjuk magunkat a legfontosabb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk reálisan felmérni a helyzetet. Felteszünk magunknak két kérdést:

1. valóban fenn áll-e a probléma, ami aggodalmat jelent, vagy csak a képzeletünkben létezik?
2. tudunk-e változtatni rajta?

Amennyiben az utóbbi kérdésre nemleges a válaszunk, el kell fogadnunk a helyzetet. A helyzet elfogadása nem azt jelenti, hogy beletörődünk, hanem azt, hogy most ez egy megoldásra váró feladat. Ilyenkor tegyünk félre más, egyéb ügyes-bajos gondokat, és csak a komolynak ítélt problémára összpontosítsunk. Vegyünk példát az autóversenyzőkről, akik ha elveszítik az uralmukat egy nagy sebességgel száguldó jármű felett, nem azt nézik honnan jöttek, hol vannak jelen pillanatban, hanem a tekintetüket mindig abba az irányba szegezik, ahová el szeretnének jutni.

Azaz tűzzünk ki célt magunk elé, és lassan, lépésről – lépésre haladva közeledjünk felé. Ne akarjunk mindent egyszerre, egy nap alatt megoldani, ha a helyzet ezt nem teszi lehetővé. Mindig az adott napból hozzuk ki a legtöbbet, hagyjuk, hogy a – holnap – gondoskodjon magáról.

„Az élet nagy lehetőségei legtöbbször szerencsétlenségeknek
és katasztrófáknak álcázva toppannak be hozzánk. „
(Andrew Matthews)

Végezetül tehát, ne féljünk a változásoktól, az új dolgoktól, mert minden változásban van „halál” és „újjászületés”, minden kezdet, valaminek a lezárását jelenti. A kérdés csak az, hogy ki merjük-e nyitni a „titkos ajtót”, belépni rajta és felfedezni mindazt, ami mögötte rejlik. Nyitottak vagyunk-e a kalandra, a felfedezésre, a tanulásra, a próbatételekre, a célban ránk váró jutalomért. A jutalom pedig nem más, mint az, akivé válhatunk a célhoz vezető úton.

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik