Hrabár Mónika

„A szorongás olyan, mint a félelem, csak
nehezebb elviselni. Oka megnevezhetetlen,
s mivel nem lehet tudni, mitől támad, azt sem
lehet tudni, mikor szabadulhatsz meg tőle.”
( Rácz Zsuzsa )

Napjainkban, egyre gyakrabban kell megküzdenünk egy-egy ránk nehezedő szorongással. Felmerülhet egy kínosnak ígérkező beszélgetés során, egy bizonytalan kimenetelű vagy egy kellemetlen helyzettel kapcsolatban, kialakulhat vizsga vagy állásinterjú előtt, egy válságos állapotú közeli hozzátartozó miatti aggodalom következményeként.

Ilyen és ezekhez hasonló élethelyzetekkel mindannyian találkoztunk már és éreztünk nyugtalanságot, feszültséget, aggodalmat, ingerültséget.

Egy konkrét helyzettel kapcsolatos, kisebb-rövidebb ideig megtapasztalt, átmeneti szorongás nem jelenthet problémát. A gond ott kezdődik, amikor egy adott személy életében a szorongás állandósúl, rátelepszik, abban az esetben is, ha ez nem indokolt, amikor nincs olyan szituáció, kellemetlen tényező, ami ezt megindokolná.

A látszat ellenére, nem csak a visszahúzódó, félénk embereknél fedezhetünk fel szorongásra utaló jeleket, hanem sok esetben a sikeres, magabiztos személyeknél is előfordulhatnak napi szintű szorongásos tünetek.

A szorongásra hajlamos emberek, rendszerint gyermekkoruk óta küzdenek a túlzott megfelelni akarással, környezetük irányából fokozottan igénylik az elismerést és a feltétel nélküli szeretet megnyilvánulást.

Mivel a szorongásos állapot nem vonzó a külvilág számára, ezért megtanulják leplezni, vagy rosszabb esetben még maguk előtt is letagadni. A folytonosan jelenlévő nyugtalanság, bizonytalanság, félelem érzése megakadályozza az egyént abban, hogy kiegyensúlyozott, boldog, harmonikus életet éljen.

A szorongás kialakulásának pontos oka mindmáig nem tisztázott:

– Lehet örökletes hajlam, ami a körülményektől függően megjelenhet.
– Kialakulhat gyermekkorban, ha a gyermek szocializációja károsodott.
– Esetleg a későbbiekben is jelentkezhet, valamely trauma hatására.

Az állandósult szorongások gyökerei, többnyire a gyermekkorig visszakövethetők és ezek kialakulásában jelentős szerepet játszik egy esetenkén elszenvedett szülői magatartás.

A gyermekeknél jelentkező szorongásos tünetek, az esetek nagy részében az egyik szülő saját bizonytalan érzelmi világát tükrözi. Egy szorongó, magában kétkedő, érzelmileg labilis szülő gyermeke is nagy eséllyel hajlamos lesz a szorongásra.

Ha egy szülő, nem bízik a gyermekében, nem veszi komolyan abbéli képességét, hogy egy feladatott el tud egyedül is jól végezni, vagy hogy bizonyos helyzetekben megállja a helyét, ezzel leértékeli, elbizonytalanítja önmagában. Ilyenkor gyakoriak az olyan kijelentések a szülő részéről, mint a:

„Ne nyúlj hozzá, mert elrontod!”
„Menj innen, mert csak zavarsz!”

Az ilyen viselkedésű szülők azzal indokolják cselekedeteiket, hogy meg akarják óvni a bajtól csemetéjüket, azonban a túlóvás, aggódás elbizonytalanítja a gyermeket saját képességeiben. Főként az okos, érzelmi irányítású gyermekeknél jelentkezik szorongás formájában.

Ők azok, akik tisztában vannak képességeikkel, készségeikkel, de a szülő által kihangsúlyozott hiányosságukat, szorongással próbálják meg kompenzálni.

Mivel a gyermeknek nagyon fontos a szülői szeretet, minden módon megpróbál a szülő kedvében járni. Ügyes akar lenni, jó tanuló, sportoló, hogy kiérdemelje a szülői elfogadást, szeretetet.

Ám a magában is kételkedő, bizonytalan szülő magatartása gyakranl hangulatfüggő, nem objektív. A kényeztetés és az elutasítás, a dicséret és megróvás szorosan megfér egymással, ezért a gyerek soha sem tudja, milyen reakcióra számíthat és ez önmagában is szorongáshoz vezethet.

Az ilyen gyermek felnőttként sem tud igazán örülni az elért sikereknek. Túlontúl kritikussá válik teljesítményével szemben, keresni fogja mindenben a hibát. A pozitív visszajelzéseknek sem tud felhőtlenül örülni, nem fogadja el a feltétel nélküli dicséretet.

Az ilyen gyermekekből lesznek azok a felnőttek, akik úgy érzik, sokkal jobban is el tudnák végezni a munkájukat, feladataikat. A magánéletben is gyakran támad olyan érzésük, hogy nem képesek mindent megadni a párjuknak, és ettől gyakran szoronganak.

A felnőttkori szorongás hátterében gyakran áll az óvó, gondoskodó apa hiánya, aki tegyük fel, az alkohol függősége miatt képtelen ellátni családi kötelességeit. A gyermek ebben az esetben nem érzi magát biztonságban nem csak érzelmileg, hanem sokszor fizikailag sem.

Pánikbetegségben, súlyos szorongással küzdő, zömében női klienseim, arról számolnak be, hogy az alkoholista apa kiszámíthatatlan viselkedése miatt, gyermekkorukban, napi szinten éltek át aggodalmat nemcsak a saját testi épségük miatt, hanem édesanyjuk, testvéreik biztonsága miatt is.

Kevesen tudják, hogy azok a férfiak, akik nem bíznak magukban, abban, hogy képesek jól ellátni családfői és szülői kötelességeiket, ugyancsak szoronganak, és gyakran agresszivitással, alkohollal igyekeznek ezt a szorongást csökkenteni.

„Az agresszió olyan, mint a fregolin kabát:
ha kifelé fordítóm erőszak, ha befelé: szorongás.”
( Ranschburg Jenő )

Csonkacsaládban felnőtt embereknél is gyakran tapasztalható indokolatlan szorongásra való hajlam. Mivel egy ilyen családban csak az egyik szülő jelenti a biztos pontot, a gyermek retteg attól, hogy elveszítheti az őt nevelő szülőt, vagy ha csalódást okoz, a szülő lemond róla, intézetbe, nevelőszülőkhöz adja.

Felnőttként a párkapcsolatban is jelentkezik a némelykor beteges félelem attól, hogy a partnerrel, házastárssal történik valami, vagy ha nem lesz elég jó, el fogja hagyni a társa.

Ezek az emberek nem tudják felhőtlenül élvezni az életet, maradéktalanul boldognak lenni, mert folyamatosan jelen van a megmagyarázhatatlan fenyegetettség érzése.

„Amíg nincs semmid, attól félsz, nem is lesz.
Ha már van, attól rettegsz, valaki elveszi.
Amíg nincs senkid, attól félsz, nem is lesz.
Ha már van, attól rettegsz, valaki elveszi,
vagy valami miatt elveszíted őt.
Minden szorongás valójában a
veszteségről szól.”
( Bácskai Júlia )

A túlzott megfelelési kényszer mögött, a mindenbe tökéletességre való törekvés hátterében is sok esetben szorongás húzódik meg. Ezeknél az embereknél megfigyelhető a teljesítményre való túlzott orientáltság, a siker mindenáron való hajszolása, a szóbeli elismertség, dicséret és a jutalmazás utáni vágy, a velük szembeni kritika elutasítása.

Soha nem tudnak igazán elégedettek lenni magukkal, még abban az esetben sem, amikor látszólagos megelégedettséggel ecsetelik sikereiket, tehetségüket, rendkívüli képességeiket. Ahogy maguktól, úgy környezetüktől is a maximális teljesítményt várják el, csak azt tudják elfogadni, ami tökéletes.

„A kreatív embereket gyakran a szorongás hajtja”
( Georg Klein )

A szorongásnak ez a formája nem csak az ebben szenvedő személy életét nehezíti, mivel a tökéletesség számára is elérhetetlen, mint a horizont határa, hanem egyaránt a környezete életét is negatívan befolyásolhatja.

Nem egy esetben a családtagoknál is kialakulhat szorongás, mivel nem tudnak lépést tartani és sok esetben ők azok, akik segítséget kérnek.

Bár a szorongás külső tényezőkre vetül ki, valódi forrása nem a külvilágban, hanem az ebben szenvedő emberben található meg és meg is változtatható, ha nem táplálja folyamatosan a félelmeit kétségekkel.

A szorongásoktól mentes, felszabadult és boldog élethez való úton először is tudatosítani kell, hogy nem feltétlenül szükséges így leélni az életet, mert lehet rajta változtatni. A szorongás enyhébb eseteiben segíthet a családtagokkal való őszinte beszélgetés, a család szeretetteljes elfogadása, megértése és támogatása.

Azonban súlyosabb esetekben, amikor a szenvedést egy komolyabb trauma okozza, vagy egy torz gondolat, tévhit váltja ki, ajánlatos mielőbb segítséget kérni szakembertől, aki a kezelés során megtanítja helyettesíteni a negatív gondolatokat pozitív gondolatokkal, segít reálisan érzékelni a környezeti hatásokat és abban is, hogyan tekintsen kedvezőbben önmagára és életére.

A jó minőségű élet feltétele a félelmek és folytonos szorongások nélküli mindennapok, amelyek egyfajta szabadságot jelentenek az egyén számára. Nem érdemes megalkudni és olyan terhet cipelni, amit könnyen és fájdalommentesen le lehet tenni.

„Egyszerre nem lehet félni és nevetni is.
Amikor nevetsz, nem félsz. S azt érzed,
valamitől megszabadulsz.(…) Eloszlik a szorongás.
Nem tudatosul benned, de azért nevetsz, mert
rájössz, hogy az élet győzött a halál felett.
És a halhatatlanság a mulandóság felett.”
( Müller Péter )

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életvezetési tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

… egy jól működő kapcsolatban

„Ha valamit választunk,
ezer más dologról lemondunk.”
( Elizabeth Elliot, amerikai írónő )

Az elköteleződést bármi iránt, legyen az egy munkahely, partner, közösség, politikai párt vagy egyházi felekezet, általában komoly megfontolás, az érvek és ellenérvek mérlegelése, és az ezt követő döntés előzi meg. Tulajdonképpen azt jelenti, hogy valamely nemes vagy fontos cél elérésének érdekében energiánkat, tudásunkat, anyagi forrásainkat az adott ügyre fordítjuk, párkapcsolatban bizonyos személynek szenteljük.

Azt hogy ki milyen könnyen és gyorsan tud meghozni egy döntést személyiségtől, korábban megélt tapasztalatoktól, neveltetéstől, pillanatnyi lelki állapottól függhet. Nehézsége többnyire abban rejlik, hogy ha egy valamit – valakit választunk, minden másról le kell mondanunk. Sok esetben ez nehezíti meg az elköteleződést a párkapcsolatokban is, bár nem ez az egyetlen és fő oka annak, hogy manapság egyre többen válasszák az elkötelezettségtől mentes, laza kapcsolatokat.

A legtöbb ember lelke mélyén vágyik arra, hogy elfogadják, hibáival együtt szeressék és jóban – rosszban kitartsanak mellette élete végéig, de ugyanakkor jelen van a félelem, a bizonytalanság, a véglegesség érzése, az ezzel a döntéssel járó felellőség és annak súlya.

Ezért manapság, sokan választják az úgynevezett „próbaházasságot”, vagyis az együttélést.  Amennyiben mindkét felet kielégíti és boldoggá teszi ez a megoldás, addig a kapcsolatra sem gyakorol negatív hatást, nem vezet ebből kifolyó konfliktusokhoz, csalódáshoz, becsapottság és kihasználtság érzéséhez, szakításhoz.

A probléma rendszerint akkor kezdődik, amikor az egyik fél szeretné komolyra fűzni a kapcsolatot, megállapodni, gyereket vállalni, a másik fél ezzel szemben hosszú ideig, akár évekig nem tudja, vagy nem akarja meghozni az elköteleződés mellett a döntést. Ilyenkor a leggyakoribb érv az, hogy nem a papír köt össze és tesz boldoggá két embert.

A „papír” önmagában tényleg nem képes boldoggá tenni két embert, de a döntés, hogy a párommal akarok együtt élni egy életen át, hogy felelősséget vállalok érte és a kapcsolatért el tudja mélyíteni az intimitást.

Az a tény, hogy fel akarom vállalni a másikat az egész világ előtt, hogy nem egy a millió ember közül, hanem az egyetlen, meg tudja szilárdítani a kapcsolatot és segít együtt elviselni a nehéz élethelyzeteket.

– A fenti sorokat olvasva, felmerülhet a kérdés, hogy akkor miért olyan nehéz meghozni ezt a döntést, miért választják inkább a szakítást egyesek, az elköteleződés helyett?
– Milyen okok és indokok állnak ennek a gondolkodási és viselkedési mintának a hátterében?
– A függetlenség megőrzésére tett erőfeszítések a férfiakra vagy a nőkre jellemzőbbek?

Az elköteleződés melletti döntés egyforma terhet ró mindkét nem képviselőire. A háttérben húzódó okok is többnyire azonosak. Az egyik leggyakoribb félelem az, hogy jól válasszunk, hogy tényleg az igazi mellett tegyük le a voksunkat, mert ha később találkozunk az igazival, amikor már házasságban élünk és gyerekeink lesznek, akkor már túl késő.

„Ha valakihez férjhez megyek, nem mehetek
a többihez. A választás korlátokat jelent.”
( Elizabeth Elliot, amerikai írónő )

Az ebből fakadó bizonytalanság bénító hatással bír, meggátolja a szívből, elhatározásból történő elköteleződést. Valahol ez a fajta bizonytalanság, kétely érthető, mivel mindenki a tökéletes társát, a hiányzó felét, a gyermekei számára legcsodálatosabb szülőt szeretné megtalálni. Azt az embert, aki a legjobb génállománnyal rendelkezik, akivel egészséges utódokat lehet nemzeni.

De honnan és miből lehet tudni, hogy megtaláltuk-e az igazit? Sajnos erre nem létezik képlet vagy recept, ezt mindenkinek önmagával kell tisztáznia. Ha pedig, nem eléggé megfontolt módon szállunk ki egy kapcsolatból, az is előfordulhat, hogy csak utólag, a szakítás után tudatosul bennünk, hogy az igazit veszítettük el.

A másik ok, ami az elköteleződés útjában áll, az önbizalom hiánya, amikor valaki nem tudja elhinni azt, hogy őt őszintén, érdek nélkül, valaki képes szeretni, ki tud mellette tartani egy életen át, ellenállva a kísértéseknek. Ez az ok, talán inkább a nőket teszi bizonytalanná, nem a férfiakat.

A közösségi oldalak, a média a fiatalság kultuszt erősíti, azt sugallja, hogy a csak a szép, szexuálisan vonzó, fiatal, odaadó nők kellenek a férfiaknak, ezért sok nő lemond a gyermekvállalásról, családalapításról, hogy minél tovább tudjon vonzó maradni. Fél, hogy ellenkező esetben, a férfi csak az anyát és a háziasszonyt látja majd benne, és ezért idővel elveszíti a feléje irányuló érdeklődését.

A férfiak magukba vetett önbizalmát nagymértékben gyengíti az a társadalmilag elfogadott elvárás, hogy a férfi feladata eltartani a családot, meg kell teremtenie az anyagi biztonságot. Sok esetben felmerül a kudarctól való félelem, hogy nem lesz jó férj, nem áll helyt férfiként, apaként, nem tud elég pénzt keresni, nem lesz képes hűséges maradni. Mindezek blokkolják, megnehezítik a férfiak számára az elköteleződés utáni vágyat.

A komfortzónából való kilépés, a kényelmes élet feladása is hátráltatja az elköteleződést. A férfiak attól tartanak, hogy nem marad elég idejük a munkájukra, a család és gyerek hátráltatni fogja a karrier és siker elérésében. Kevesebb idő jut különböző hobbira, időtöltésre, baráti összejövetelekre. Félnek attól, hogy a nő megszűnik szerető lenni és anyává válik, aki teljes lényével a gyerek felé fordul.

A nők között is gyakori, hogy a kényelem és a megszokott szingli életmód feladásával járó kényelmetlenség miatt halogatják az elköteleződést. A megszokott életvitel feladása, a munkából való időleges kiesés, az anyagiak újraosztása gyermekvállaláskor, a tény, hogy kevesebb pénz és idő marad a szépség és a fiatalosság megőrzésére, és ez által kevesebb esély a férfi megtartására, elbizonytalanítja a nők egy részét.

„Az a nő, aki habozik, hogy meghozzon-e valami
áldozatot azért, akit szeret, ne hozza azt meg.”
( Móra Ferenc )

A fenti okokon kívül a függetlenség, a szabadság elvesztésétől, az állandó kompromisszumkötéstől való félelem, a saját igények, szükségletek elodázása vagy annak kielégületlenül maradása is közrejátszik a laza, kötelezettségektől mentes kapcsolatok fenntartása mellett.

Akadálya lehet az elköteleződésnek az is, ha a család, a barátok nem értenek egyet a választással, vagy a baráti körben még senki sem házasodott meg, vállalt még gyermeket.

Bármely ok hátterében, amely hátráltatja a döntéshozatalt, komoly lelki okok, esetleg korábbi rossz tapasztalatok, traumák, családi viszályok húzódhatnak meg. Amíg ezek nem lesznek feldolgozva, őszintén megbeszélve a partnerrel, egy állandó konfliktus táptalaját képezhetik és okot adhatnak a békétlenség megjelenéséhez és a harmónia felborulásához.

Kikövetelni az elköteleződést attól, aki erre nem kész, vagy nem képes, képtelenség. Manipulációkkal el lehet érni, de nem érdemes, mert csak az önszántunkból, szabad akaratunkból született elköteleződés, ami valódi szereteten, megbecsülésen és ragaszkodáson alapul, képes boldoggá tenni két embert egy életen keresztül.

„Amíg az ember a félelmeit használja a döntéseihez,
addig tulajdonképpen menekül. Csak abban az esetben
indul el egyáltalán valami felé, amikor elég bátorságot
gyűjt ahhoz, hogy bár fél, mégis vágyait kövesse.”
( Feldmár András, magyar származású matematikus,
pszichológus, pszichoterapeuta )

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

„Az anyagi erőforrások birtoklása egész sor előnyt jelent, ám a
hiányuknak éppúgy megvannak a maga előnyei – az esélytelenek
azért győzhetnek mégis gyakran, mert ez utóbbiak rendszerint
minden tekintetben felérnek az előbbiekkel.”
( Malcom Gladwell)

Mindannyian ismerjük a már-már közhelyesnek számító mondást, miszerint a pénz nem boldogít. Ennek hallatán sokan nevetve legyintenek, mivel az anyagi jólétet a boldogsággal hozzák összefüggésbe. Az kétségtelen, hogy a pénz, vagy annak hiánya, hatással van sorsunka, életünk alakulására, döntésinkre.

A pénz esélyt ad számtalan dolog megvalósítására és mindenkiből mást hoz ki. Az azonban biztos, hogy a megfelelő anyagi háttér megteremtése egy természetes igény mindenki számára és nem elítélendő emberi törekvés.

Mindenki jól akar élni, ám az a tény, hogy manapság egyre többen és egyre inkább mindent a pénznek rendelnek alá, az egészséges értékrend felborulásához vezethet. Már a gyerekek is érzik a pénz fontosságát. Sajnos már az sem ritka, hogy egy válás után ahhoz a szülőhöz húz jobban a gyermek, aki számára anyagilag többet tud nyújtani.

A családalapítás során is sok fiatalnál már elsődleges szempont, hogy csak abban az esetben vállaljanak gyermeket, ha már meg van a lehetőségük arra, hogy anyagilag mindent meg adjanak neki. Egyre inkább úgy gondolják, hogy csak így tudják számára biztosítani a boldog gyermekkort és a sikeres jövőt. Ám a tények többnyire mégis mást mutatnak.

Azok a gyermekek, akik szűkös anyagi háttérrel, de szeretetben nőttek fel, felnőttként többnyire sikeresebbek a jómódban felnőtt társaiknál, mert meg tanulnak küzdeni. A sikerre való törekvésük és annak elérése a későbbiek során jobb anyagi körülményeket és egészségesebb szemléletmódot biztosít számukra.

Ezzel szemben a jó anyagi körülmények között felnőtt társaik, mivel sok mindent kézhez kapnak, kevésbé törekednek az előrejutásra, hiányzik belőlük a motiváció. Felnőttként is a szülő ott van a háttérben és segít, minden esetben megoldja az anyagi gondjaikat.

Probléma akkor is kialakulhat, ha valaki a szerencsés véletlennek köszönhetően, hirtelen, jut komoly anyagi javakhoz. Mivel ez által kimaradnak közbenső lépcsőfokok – a tanulás, az ismeret- és tapasztalatszerzés, nem tudják igazán hasznosan kezelni és megfelelően humánus célokra fordítani pénzeszközeiket.

Ezek az esetek azonban nem általánosíthatók, vannak példák az ellenkezőjére is, de ha bárki szét néz a környezetében, látni fogja a különböző személyiségek gyerekkorból hozott motivációs mintáit.

A kitartással elért sikert jól példázza két prominens személy életútja, az egyikük a magyar származású Joseph Pulitzer és Andrew Carnegie-é, akik szegény bevándorlókként érkezve Amerikába, kitartással, tanulással, kemény munkával, hatalmas vagyonra tettek szert és sikeres személyekké váltak.

Viszont ennek ellenkezőjére is van példa, amikor az anyagi biztonságot jelentő szülő meghal és az utódok nem tudják megtartani a vagyont.

Ez történt egy Maja nevű hölggyel is, aki gyermekkorától kezdve nagy jólétben élt sikeres vállalkozó édesapja jóvoltából. Apja halála után azonban, számos rossz döntést meghozva a családi vállalkozás csődbe ment.

A csődeljárás során elvesztette otthonát és számos értékes ingóságát. Csak egyetlen varrógépe maradt, amivel kisebb javító munkákat tudott elvállalni. A férje és gyermekei is alkalmi munkát vállaltak, hogy biztosítsák a család megélhetését.

Maja egyszer elgondolkodott azon, hogy az élete másképp is alakulhatott volna, ha jobban kezeli az örökségét. Eldöntötte, hogy küzdeni fog azért, hogy az életkörülményei javuljanak. Kölcsönpénzből egy MLM cég kezdőkészletét kezdte értékesíteni. Az utcán szólított meg embereket és szórólapokat adott át meghívóval, az otthonában tartott termékbemutatókra.

Ezekre az összejövetelekre postai úton is küldött meghívókat számára idegen embereknek, akik közül sokan eljöttek és vásároltak. Igyekezete és kitartása meghozta gyümölcsét – mivel nagyon komoly profitot termelt, az anyacég többször is jutalomban részesítette kimagasló teljesítményéért. A befolyt pénzből először kisebb, majd nagyobb vállalkozásba kezdett és ezeket is sikerre vitte.

Tehát a fenti példák is azt mutatják, hogy nem mindegy, kinek a kezében összpontosul a pénz és a hatalom és az ezzel járó felelősség, illetve az adott körülmények által kínált lehetőségek.

Ezek az anyagi eszközök mindenkiből mást hoznak ki, és a személyiségétől függően mindenki maga döntheti el, hogy építésre vagy rombolásra használja.

A pénz közömbös szemlélő csupán, ránk nézve viszont nem mindegy, hogy mekkora jelentőséggel ruházzuk fel és rendeljük alá neki életünket.

„Jövedelmünk csak olyan mértékben nő,
amilyen mértékben mi fejlődünk.”
(T. Harv Eker)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

„Amikor a változás szelei fújnak, a kétkedők
falakat húznak föl, az optimisták pedig vitorlákat.”
(ismeretlen szerző)

A változások életünk részét képezik, mivel az élet, folyamatos mozgás, átalakulás és fejlődés. A természetben minden ennek a törvénynek van alá rendelve. A megszokott, ciklikus változásokat elfogadjuk, mivel ismerjük ezeket. Az általunk szándékosan, kellő döntéssekkel előidézett, kívánt, óhajtott változások elé bátran nézünk, mivel reményeink szerint ezek jobbá teszik életünket. Ám vannak változások, melyek bár szükségesek, némelykor elkerülhetetlenek, mégis halogatjuk, félünk, tartunk tőlük, mert az állandóság biztonságot ad, ugyanakkor a fejlődés az, ami előre visz.

„Ahhoz, hogy felfedezzünk egy új kontinenst, készen
kell lennünk arra, hogy elveszítsük a part biztonságát.”
(Bryan Tracy)

Számtalan ember él úgy, hogy elégedetlen az életével, körülményeivel, kapcsolataival. Vágynak a szebb, teljesebb életre, a boldogságra, a mámorra, várják a csodát, mégsem teszik meg az ehhez vezető lépéseket, mivel a változástól való félelem nagyobb, mint a folyamat közben felmerülő kényelmetlenségek. Ezért sokan csak akkor változtatnak rossz szokásaikon, amikor már nem lehet tovább várni – vannak, akik előbb lesznek cukorbetegek, és csak utána kezdenek diétázni, vagy az első elbukott vizsga után kezdik komolyan venni a tanulást. Pedig az élet, folyamatosan figyelmeztet, „apró kavicsokkal dobál, mégis néha csak akkor kapunk észbe, amikor egy mázsás kővel dob meg.”

A változásokhoz való hozzáállás nagyban összefügg a személyiséggel. A kezdő idézet is arra utal, hogy az optimista ember, aki hisz és bízik magában, képességeiben, nyitottabb az új dolgokra és él a felmerülő lehetőségekkel. Tudja, érzi, hogy a változás az az erő, ami mindenkit képes előre vinni.

„Változás: a szolgálóleány neve, akinek a
segítségével a Természet végrehajtja csodáit.”
(Mark Twain)

A pesszimista ember ezzel szemben fél minden változástól, mivel az esetlegesen megélt, önhibáján kívül történt negatív tapasztalások miatt is önmagát hibáztatja. Úgy érzi, vele csak rossz dolgok történhetnek, nem érdemel jobbat, ezért nem használja ki a képességeit, nem él a felmerülő lehetőségekkel. Többségük, a nélkül létezik, hogy igazán élne.

Elégedetlenek a kényelmetlen, szűkre szabott térben való mozgással, ám mégis képtelenek átrendezni életük színterét, meghozni egy döntést, ami talán egy izgalmasabb, boldogabb jövőhöz vezet. Inkább választják a megszokott, általuk biztonságosnak ítélt helyzetet, mint a változásokkal járó kockázatot, a felmerülő kényelmetlenségeket, és nem is tesznek semmit mindaddig, amíg a helyzetük elviselhetetlenné nem válik. Akkor kezdenek el kapkodni, amikor már késő, hogy elérjék azt, ami tegnap még elérhető volt, de az utólag meghozott döntések ezt néha már lehetetlenné teszik. Miközben egyesek, kényelemükbe süppedve döntésképtelenül mérlegelnek, a körülmények, a világ és benne az emberek, a hangulatok, az érzelmek gyorsan változnak.

Amikor pedig végre azt érezzük, hogy életünk rendben van, elégedettek vagyunk körülményeinkkel, felmerülhetnek, és többnyire fel is merülnek olyan változások, amiket a legszívesebben elkerülnénk. Ezek azok, a kellemetlennek ítélt, váratlan történések, melyeket katasztrófaként élünk meg. Úgy érezzük, hogy „erre most nincs szükségem”, „a legrosszabbkor történik velem”, és csak később értjük meg, hogy egy „szükséges rossz” vele járói voltak, melyek fejlődésünkhöz vezettek.

„Azokat az eseményeket, amik formálnak minket, általában nem
mi választjuk. Sohasem akarunk keresztülesni azon, amin keresztül
kell esnünk ahhoz, hogy azzá váljunk, amivé válni szeretnénk.”
(Andrew Matthews)

A katasztrófaként megélt helyzetek gyakran próbatételek, leckék, amikből tanulva, tapasztaltabbá és bölcsebbé válhatunk. A fejlődés néha fájdalommal jár, de az út végén ott vár a jutalom, ha a nehézségeket tapasztalatszerzésként éljük meg és megpróbáljuk a legjobbat és a legtöbbet kihozni az adott helyzetből.

Ha egy nem várt kellemetlennek ítélt helyzetben találjuk magunkat a legfontosabb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk reálisan felmérni a helyzetet. Felteszünk magunknak két kérdést:

1. valóban fenn áll-e a probléma, ami aggodalmat jelent, vagy csak a képzeletünkben létezik?
2. tudunk-e változtatni rajta?

Amennyiben az utóbbi kérdésre nemleges a válaszunk, el kell fogadnunk a helyzetet. A helyzet elfogadása nem azt jelenti, hogy beletörődünk, hanem azt, hogy most ez egy megoldásra váró feladat. Ilyenkor tegyünk félre más, egyéb ügyes-bajos gondokat, és csak a komolynak ítélt problémára összpontosítsunk. Vegyünk példát az autóversenyzőkről, akik ha elveszítik az uralmukat egy nagy sebességgel száguldó jármű felett, nem azt nézik honnan jöttek, hol vannak jelen pillanatban, hanem a tekintetüket mindig abba az irányba szegezik, ahová el szeretnének jutni.

Azaz tűzzünk ki célt magunk elé, és lassan, lépésről – lépésre haladva közeledjünk felé. Ne akarjunk mindent egyszerre, egy nap alatt megoldani, ha a helyzet ezt nem teszi lehetővé. Mindig az adott napból hozzuk ki a legtöbbet, hagyjuk, hogy a – holnap – gondoskodjon magáról.

„Az élet nagy lehetőségei legtöbbször szerencsétlenségeknek
és katasztrófáknak álcázva toppannak be hozzánk. „
(Andrew Matthews)

Végezetül tehát, ne féljünk a változásoktól, az új dolgoktól, mert minden változásban van „halál” és „újjászületés”, minden kezdet, valaminek a lezárását jelenti. A kérdés csak az, hogy ki merjük-e nyitni a „titkos ajtót”, belépni rajta és felfedezni mindazt, ami mögötte rejlik. Nyitottak vagyunk-e a kalandra, a felfedezésre, a tanulásra, a próbatételekre, a célban ránk váró jutalomért. A jutalom pedig nem más, mint az, akivé válhatunk a célhoz vezető úton.

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

„A hűség súlya alatt az roppan meg,
akinek gyenge a támasza.”
(ismeretlen szerző)

Egy kapcsolatban, milyen okok vezetnek leggyakrabban a hűtlenséghez? Hol és mit rontanak el a párok? Ebben a cikkemben, kísérletet teszek arra, hogy ezekre a kérdésekre választ keressek szakmai tapasztalataim alapján.

Köztudott, és gondolom, sokan egyetértenek azzal a véleménnyel, hogy ha egy kapcsolat nem működik, abban mind a két fél hibás. A legtöbb ember sok energiát fektet abba, hogy meghódítsa szívének választottját, de miután ez megtörtént, már nem szentelnek elég figyelmet a másik félnek.

Természetesnek tartják, hogy innentől kezdve már magától is működhet egy kapcsolat. Igen ám, de nem mindegy hogy a szeretet, a megértés és a harmónia tart- e össze két embert egy életen át, vagy a megszokás, a gyerekek, esetleg a közösen megszerzett anyagi javak. Ez utóbbi esetben esik meg gyakran, hogy amikor belép egy pár életébe az a bizonyos harmadik személy, nincs az az erő vagy hatalom, amelyik megakadályozná a hűtlenséget.

Egy kapcsolat megromlásának ezen kívül más okai is lehetnek: a nem megfelelő kommunikáció, a figyelem és az elismerés, a szeretet kifejezésének elmaradása. Továbbá a megértés, együttérzés, érdeklődés hiánya és a kíváncsiság. A felsorolt okok között talán pont a kíváncsiság az, mely hűtlenséghez vezethet ugyan, de mégis a legritkább esetben okoz visszafordíthatatlan kárt.

Szakmai tapasztalatom alapján úgy látom, hogy egy jól működő, szeretetre és megértésre épülő kapcsolatban, egy esetleges „botlás” is megbocsátható. Munkám során találkoztam egy házaspárral, akik elmesélték, hogyan sikerült megoldaniuk az életükben egy évekkel korábban felmerült házassági krízist. Egy váratlan találkozásnak köszönhetően a férj megismert egy fiatal nőt, aki leküzdhetetlen vonzalmat ébresztett benne. Mivel szerette feleségét, nem akart hűtlen lenni, ezért őszintén beszélt neki a kialakult helyzetről, és arra kérte, hogy most különösen szeresse Őt, mert csak így tud hűséges maradni.

„Akkor szeress, amikor rossz vagyok, mert
ilyenkor van a legnagyobb szükségem rá.”
(kínai közmondás)

A feleség ezután mindent megtett és minden erejével küzdött a boldogságukért, és végül sikerült megmentenie a kapcsolatukat. A Sors próbára tette érzelmeiket, és az idő Őket igazolta. Sokévnyi házasság után is szerelmesek voltak és boldogok.

Sajnos azonban vannak olyan házassági krízisek, amelyek váláshoz és tragédiákhoz vezetnek. A számtalan lehetséges ok közül csak egyet emelnék ki. Gyakran hallom hozzám segítségért forduló személyektől, hogy a meg lévő kapcsolatukban már nem érzik magukat teljes értékű nőnek illetve férfinak. Ez főként akkor jelentkezik, amikor már van gyermek a családban. Ilyenkor a férfiak, sok esetben, már nem a vonzó és kívánatos nőt látják feleségükben, hanem az anyát, és fordítva – a nők családfenntartóként és az apai szigor megtestesítőjeként kezelik a férfit.

Egy idő után elmaradnak a becéző, szerelmes szavak, helyükbe lépnek az „anyuci” és „apuci” megszólítások. Ezért, amikor egy asszony életébe belép egy másik személy, aki a túlhajtott háziasszonyban és anyában újra felfedezi a vonzó és kívánatos Nőt, akkor megtörténhet, hogy követi azt a férfit, aki visszaadja az „elvesztett” nőiességét.

A férfiaknál jelentkező ” kapuzárási pánik” hátterében is gyakran hasonló okok állnak. A férfi, aki otthon a családfő, a családfenntartó, vagy némelykor, egy ambiciózus és erős asszony mellett a gyermekfelügyelő és a házimunkáért felelős személy, egyszer csak elkezdi „férfinak” érezni magát egy másik nő mellett. Megjelenik egy nő, aki az erős férfit látja benne, aki meghallgatja a mondanivalóját, és nem inti le, amikor kinyilvánítja véleményét. Aki felnéz rá, megdicséri az eszét, stílusát, fizikai állapotát, stb.

Ilyen esetekben mindkét fél visszakapja elvesztett önbecsülését és az is megtörténhet, hogy több évnyi boldog, mert sokszor tényleg az, házasság után búcsút intenek egymásnak, a néha már felnőtt és családos gyermekeiknek, és új érzelmeiknek engedve lépnek. Hogy ezután boldogok lesznek-e, ez már egy másik kérdés. Vannak olyanok, akiket az idő igazol, és természetesen olyanok is, akik a röpke boldogságért nagy árat fizetnek.

Ezekben az esetekben azt javaslom, hogy egy felmerülő kapcsolati krízisben érdemes mérlegelni, mielőtt elsodornának az érzelmek. Érdemes megpróbálni megmenteni és küzdeni azért, ami egykor jó volt. Azért a személyért, akit egykor vonzónak, szeretetreméltónak és különbnek találtunk másoknál. Akit kiválasztottunk, aki mellett döntöttünk, mert a hűség is elhatározás és döntés kérdése. Az ember eldönti, hogy kitart a másik mellett jóban és rosszban, egészségben és betegségben, és azt, hogy minden körülmény között megpróbál hűséges maradni.

„Az ember érezhet vonzalmat anélkül is, hogy
utat engedne neki. Ez az érett viselkedés egyik jele.”
(Arthur Hercog – amerikai író)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Szeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. január – Mi a különbség a szerelem és a testi vágy között?

„Az élet döntések sorozata. Van, amikor sokat gondolkozunk,
kattogunk. Pedig semmi mást nem kellene tenni, csak élni.
Cselekedni. Szeretni. Választani. Élvezni. Jóvátenni.
Boldognak lenni. Élni.”
(Csabai Márk –magyar író)

Az életben, minden egy döntéssel kezdődik, és döntések sorozatát vonja maga után. Minden cselekvésünk, még a legapróbb, a legjelentéktelenebb tetteink mögött is egy döntés áll, ami többnyire nem tudatos. Néha másodpercek alatt születnek, de mégis egész életünkre kihatással lehetnek. Események láncolatait hozhatja mozgásba, mint egy dőlésnek indult dominó sor, maga után vonja az események sorozatát. Úgy tűnhet, mintha egy megállíthatatlan folyamat részesei lennénk, amit nem befolyásolhatunk, ahogy egy robogó vonatból sem lehet kiszállni.

Ezekben a helyzetekben nem szabad meghúzni a „vészféket”, mert a sietség, a kapkodás, további meggondolatlan lépéseket eredményezhet, és ily módon könnyen egy „ördögi körben” találhatjuk magunkat. Ezért a legjobb, amit tehetünk, hogy higgadtan átgondoljuk a kialakult helyzetet, mert amikor egy útkereszteződéshez érünk, és nem tudjuk, merre induljunk tovább, az élet mindig megtorpanásra késztet. A kérdés csak az, hogy észre vesszük-e a Stop táblát? Ha igen, akkor lesz időnk arra, hogy eldöntsük, melyik út mutat előre és szolgálja fejlődésünket. Minden perc egy újabb esély, hogy változtassunk sorsunkon.

Sajnos a tévedés lehetősége mindig fenn áll, bármennyire is szeretnénk elkerülni a rossz döntéseket. Ezek a döntések nem egyszer a meggondolatlanság, a kellő tudás- és tapasztalathiány, önzés, kishitűség, félelem és gyengeség eredményei, de ezeket is javunkra kell tudnunk fordítani.

„Minden nagy hiba elkövetése során valahol félúton
van egy pillanat, amikor még visszafordítható
és talán még jóvá is lehet tenni.”
(Pearl Sydenstriker Buck)

Amikor az ember szembesül egy korábbi rossz döntésének eredményével, mivel a jelen eseményei mindig a múltban gyökereznek, érdemes kielemezni, mi is vezetett az adott helyzethez. Milyen érzések, milyen félelmek ösztönöztek arra, hogy esetleg a könnyebb utat választottuk? A könnyebben járható út választása valahol természetes, mivel ha egy útelágazáshoz ér az ember, és nincs nála térkép, akkor nem feltétlenül választja a hosszú és göröngyös utat, hanem a rövidebb és kényelmesebb úton indul tovább. Sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy ha már érezzük is, hogy az irány rossz, mégis hagyjuk magunkat sodortatni az árral, bízva a tervezett cél elérésében. Ezt többnyire nem sikerül így elérni. Ezért, ha félúton, azt tapasztaljuk, hogy az irány, ami felé haladunk nem megfelelő, lassítsunk, gondolkozzunk el és tegyünk fel néhány kérdést magunknak. „Biztos, hogy ezt akarom?” „ Biztos, hogy hosszú távon jó ez nekem?”.

Abban az esetben, ha a válaszunk „Igen”, akkor tegyünk félre minden félelmet, kényelmet, rugalmatlanságot, kellemetlen múltbéli tapasztalatot, és induljunk el a nehezebben járható, de a kívánt eredményt talán jobban elérhető úton. Mert az így bejárt út végén örömérzet és megelégedettség lesz a jutalom.

„Sosincs olyan helyzet, amelyen ne lehetne változtatni.
Az a legnagyobb szabadság, hogy bármikor, bármilyen
elhatározásodat megváltoztathatod.”
(Fejős Éva –magyar író, újságíró)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.

„Mindened megvan a boldogsághoz, mégsem vagy boldog,
mert a boldogság nem a birtoklás eredménye, nem a
javaid függvénye. A boldogság a bensőd kiáradása,
saját energiáid ébredése. Lelked ébredése.”
(Osho)

Ebben a néhány gondolatsorban egyéni véleményemet és személyes meglátásaimat írom le e témával kapcsolatban, de a választ arra a kérdésre: Hogyan legyünk boldogok? – mindenkinek magának kell megtalálnia.

A boldogság utáni vágy az emberiség legösztönösebb késztetéseinek egyike. A történelem során számos nagy gondolkodó kereste a választ arra, hogy mit jelent a boldogság és hogyan lehet elérni.

Manapság sok könyv jelenik meg e témával kapcsolatban, előadásokon, tanfolyamokon tanítják, néhányan még egyenesen megvásárolni is megkísérlik. Sokan a boldogságot olyasvalaminek tekintik, amit kellő eszközökkel, megszerzett tudással felvértezve el tudnak érni. Ugyanakkor a boldogság olyan törekvés, amit minél jobban, minél görcsösebben akarunk, annál kevésbé lesz elérhető.

Ebben az esetben viszont felmerülhet a kérdés: Hogy türelmesen várjuk ki, vagy tegyünk valamit e vágyott, kívánt állapot eléréséért? A válaszom erre az, hogy a boldogsághoz vezető úton felmerülő számos akadályt távolítsuk el az életünkből és hagyjuk, hogy a jó dolgok egyszerűen megtörténjenek velünk.

„Az élet nagy játszmájában azok a legboldogtalanabbak,
akik nem vállalják a kockázatot, hogy boldogok legyenek.”
(Guillaume Musso)

Meglátásom szerint, a legfőbb akadályokat a boldogsághoz vezető úton a hétköznapi feszültségek, a stressz, a megfelelő és reális célok hiánya, az anyagi javak vég nélküli hajszolása, mások elfogadásától, véleményétől való függés képezik. A jó közérzetünk és a lelki békénk ne legyen függvénye mások pillanatnyi hangulatának, frusztrációinak, a főnök kedélyállapotának, vagy egyéb olyan körülménynek, aminek alakulásába nincs beleszólásunk.

Gyakran lehet azt hallani, hogy: ”Ha nyernék a lottón, a világ legboldogabb embere lennék!” Gondoljunk bele, vajon tényleg így lenne? Valószínűleg igen, így éreznénk egy darabig, mindaddig, amíg tart a gazdagsággal járó előnyök mámora. A hirtelen jött meggazdagodás azonban sok gondot is magával hoz, amivel talán nem mindenki van tisztában, új „nehézségekkel” kell szembe nézni.

Sok ember a boldogság másik fontos feltételének tartja egy konkrét személyhez fűződő ragaszkodást vagy egy harmonikus párkapcsolat meglétét. Nem szerencsés előre eldönteni, ki az a személy, akivel boldogok tudnánk lenni. Mivel, ami ma tökéletesnek hat, azt holnap, a körülmények változásával, talán másképpen fogjuk látni. A Dalai Lámának van egy ezzel kapcsolatos gondolata:

” Ne kapaszkodjatok abba, ami nem a tiétek,
mert soha nem lesz az. Ami pedig a tiétek
azt soha senki el nem veheti.”

Mikor lezárul egy kapcsolat és keserűség uralkodik el rajtunk, gondoljunk arra, hogy bizonyos értelemben gazdagabbak lettünk – örömteli eseményekkel, élményekkel, a boldogság érzésével, melynek emléke örökre megmarad számunkra. Meglehet, hasznos tapasztalatokkal is, melyek segítenek abban, hogy az előző hibáinkat ne kövessük el újra. Ha vége van valaminek, ami egykor szép volt, de elmúlt, zárjuk le, engedjük el. Talán, még nem álltunk készen rá, nemez volt a nagy szerelem ideje.

Márai Sándor így ír erről:

„Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek a találkozásra… Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.”

A boldogság utáni vágy és hajsza során, nem gondolunk arra, hogy a stressz, a feszültség, a negatív érzések, mint: a düh, a harag, az irigység jelenléte is gátolja jó közérzetünk kialakulását illetve megtartását. Ilyenkor az ember nem tud örülni az élet apró ajándékainak, történéseinek észre sem veszi azokat, nem tudja jól megélni a pozitív eseményeket.

A kellő önismeret vagy önbecsülés hiánya is boldogtalanság érzéséhez vezet, ami kizárja a lelki béke lehetőségét. Ismerjük azt a mondást, miszerint: „Az igazság fáj.” Mikor és miért fáj az igazság? A válasz erre az, hogy ha nem vagyunk tisztában hibáinkkal, gyengeségeinkkel, nem nézünk szembe velük és ezeket nem vállaljuk fel magunk előtt, hibát követünk el. Könnyen frusztrálttá válunk, komplexusaink alakulnak ki, melyek megléte komoly akadályt jelent a jó közérzet és a boldogság eléréséhez.

Tehát változtassunk, amin tudunk és fogadjuk el azt, amiben képtelenek vagyunk változni. Ezáltal lehetőségünk nyílik rá, hogy elérjük lelki békénket és talán a várva-várt boldogságot is megtaláljuk. Gyakran azon bosszankodunk, amink nincs, és nem tudunk örülni annak, ami van, pedig a ’Boldogság Kék Madara’ meglehet karnyújtásnyira van tőlünk, csak észre kell vennünk.

„A hamis elképzelések, a torzított látásmód nem enged
szabadulni félelmeidtől, szorongásaidtól, ragaszkodásaidtól,
konfliktusaidtól és még egy sereg dologtól. Ha mindezt átlátnád,
rájönnél, hogy boldog vagy, csak éppen nem tudsz róla.”
(Anthony de Mello – Jezsuita szerzetes és pszichoterapeuta)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. július – Az önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2013. augusztus – Létezik-e orvosság a magányra?

2013. szeptember – A perfekcionizmus blokkoló hatásai: avagy a megfelelési kényszer buktatói

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

„Minden döntésünknek megvan a következménye.”

A fenti kérdés magában foglalja a választ is – sajnos tudjuk, hogy erre hagyományos értelemben nem létezik orvosság, nincs olyan pirula, amit ha beveszünk, varázsütésre kellemes baráti társaságban találjuk magunkat. Talán jobb is így, mert ha létezne ez a „csodaszer” nem lenne szükségünk az emberi kapcsolatokra, személyes kapcsolataink folyamatos ápolására.

Az emberek nagy része élné a saját megszokott, nem ritkán önző életét, és nem gondolkodna el azon, hogy mi történik majd vele, ha már nem köti le a munka, a karrierépítés, a szerelem hajszolása, a gyermeknevelés, stb. Igen, sajnos hamar elérkezik az idő, amikor munkahelyünkön megköszönik az együtt eltöltött éveket és felkérnek, hogy adjuk át helyünket, egy munkánkat hatékonyabban végző fiatalabb nemzedéknek.

Amikor a gyerekek kirepülnek, és saját családot alapítanak, heves, szenvedélyes érzelmek már csak elvétve kopogtatnak be életünkbe. Fiatalon ez olyan távolinak tűnik, hogy nem gondolunk rá. Ez nem a mi problémánk, velünk ez nem történhet meg, nálunk majd minden másképp lesz, de vajon biztosak lehetünk benne, hogy ez tényleg így lesz?

Azt gondolom, igen, de tehetünk ellene, ha már évekkel korábban úgy alakítjuk kapcsolatainkat, hogy ne maradjunk hűséges és szerető társ, család és barátok nélkül, akik keresik és örülnek a társaságunknak. Akikkel jókat tudunk beszélgetni, megvitatni az élet ügyes-bajos dolgait, színházba-, kiállításra járni, esetleg filmet nézni. Egyszóval mindazokra a dolgokra, amikre fiatalon, munka, család, gyermeknevelés mellett nem maradt időnk. Ezt úgy tudjuk megvalósítani, ha életünk során, szorgalmas hangyaként, emberi-, társas kapcsolatokat építünk ki magunk körül.

Munkám során gyakran találkozom olyan emberekkel, akik idős korukban döbbennek rá, hogy egyedül vannak és magányosak. Sok esetben még a házasságban élőknél is megfigyelhető, hogy úgynevezett társas magányban töltik hétköznapjaikat, mert az elmúlt évek során nem szenteltek elég időt kapcsolatuk csiszolására, elmélyítésére. Elhidegültek, eltávolodtak egymástól, külön utakon jártak és külön életet éltek.

Ennek eredményeként, egy idő után azt veszik észre, hogy mint két idegen osztoznak egy közös otthonon, a közösen szerzett tárgyakon, és már párjuk is csak egy megszokott bútordarab. Aki ha nem lenne ott, azt ugyan észrevennék, de nem biztos, hogy hiányozna, vagy ha mégis, inkább csak megszokásból, mint szeretetből. Viszont az ember, társas lény, még azoknak is, akik szeretik és igénylik az egyedüllétet, olykor szükségük van egy másik ember közelségére.

Napjainkban az egyik legnagyobb stressz forrás a magány. Ilyenkor sokan szívesen visszaforgatnák az idő kerekét. Azt mondják: ”Ha újra kezdhetném, másképp csinálnám: figyelmesebb lennék a családdal, jobb szülő lennék, barát, testvér, társ, rokon. Ha kaphatnék még egy esélyt az élettől, minden más lenne.”

Sajnos az élet azonban szigorú, nem kapunk újabb esélyt. Az egymáson ejtett sebek lassan hegednek, ha egyáltalán valaha is begyógyulnak. Amikor pedig már túl késő jóvátenni az elkövetett hibákat, ezek felismerése önmarcangoló gondolatokat indíthat el, kétségbeeséshez, idegösszeomláshoz, depresszióhoz, szélsőséges esetben öngyilkossághoz is vezethet. Ugyanis, ezek az emberek úgy érzik, hogy nincs értelme az életüknek, nincs kivel azt megosztaniuk, nincs miért és kiért élniük.

Olyan érzés, mint amikor valaki lekési az utolsó vonatot egy ismeretlen városban, és ott ragad az üres, kihalt pályaudvaron. Már esteledik, mindenki ott van, ahová tartozik – ki a munkahelyén, ki a családjával az otthon biztonságot adó falai között, és van, aki kellemes társaságban múlatja az időt. Így aztán az, aki lekéste az utolsó vonatot, nem találja a helyét, „rossz helyen van”, és magányában nincs kihez fordulni.

Ezért, ilyen esetekben, jól jönne egy múltbéli barát, egykori évfolyamtárs, vagy egy volt kolléga, netalán egy korábbi kedves, aki örömmel fogad minket, nyit ajtót számunkra és tölti ki üres óráinkat, melyek innentől kezdve már nem lesznek magányosak. Azért, hogy ez lehetséges legyen, már most tenni kell. Nem holnap, nem majd valamikor, hanem már ma.

Nem szabad sajnálni a ráfordított időt baráti találkozókra, munkahelyi beszélgetésekre, családi programokra. Szánjunk időt közös étkezésekre, melyek során megoszthatjuk a többiekkel az elmúlt napok eseményeit, történéseit, mert ezek a beszélgetések összekovácsolják az embereket, közös élményeket eredményeznek, melyekből később kellemes emlékek születnek.

Azok az emberek, akik barátokat gyűjtöttek, akik nem csak kapni akartak az élettől, de adni is tudtak, soha nem lesznek magányosak, mert ”a szeretet olyan jószág, amit ha megosztanak, több lesz belőle.” Ezt nem olyan nehéz megvalósítani, csak el kell kezdeni valahol. Merjünk nyitni mások felé, tegyük meg azt a bizonyos első lépést, a többi majd jön magától.

Végezetül egy bölcs gondolattal zárnám e témát:

”Nem falakat kell húzni, hanem kapukat nyitni”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Empátia: A beleélés lélektana

2013. február – Szeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. július – Az önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2013. augusztus – Létezik-e orvosság a magányra?

2013. november – A ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy.

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. január – Mi a különbség a szerelem és a testi vágy között?

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

2014. március – Milyen okok vezetnek a hűtlenséghez?

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.

… és ezek elérése
személyiség fejlesztéssel

„Ha fejleszteni tudod az erényeidet, ha megvéded magad a
gyengeségeiddel szemben, és ha tisztelsz másokat azért, mert
olyanok, amilyenek – életed szórakoztatóvá és érdekessé válik.”
(Briggs- Myers)

Minden emberrel élete során megtörténik legalább egyszer, hogy felteszi magának a következő kérdések legalább egyikét:

„ki és mi is vagyok valójában?” ,
„milyennek lát a környezetem?” ,
„miért találkozom ugyanazokkal a problémákkal, konfliktusokkal?” ,
„miért vonzok bizonyos típusú embereket?”,
„merre tart az életem?”,
„jó úton haladok-e?”.

A választ ezekre és az ehhez hasonló kérdésekre csak kevesen kezdik el önmagukban keresni. A kialakult helyzetet hajlamosak vagyunk a véletlenre hárítani, mondván: „nincs szerencsém”, „ilyen az én formám”, stb. Ez azért van így, mert talán ez a könnyebb út, másrészt ilyen módon nem sérül meg az Egónk, a magunkról kialakított, sokszor téves énkép. A személyiség fejlesztés során fedezheti fel az ember önismeret jelentőségét. Hiszen ha ismerjük magunkat, az erősségeinket és gyengeségeinket, felismerjük korlátainkat, jobban tudunk működni a mindennapokban. Képessé válunk arra, hogy megértsünk másokat és elkerüljük a konfliktusokat, türelmesebbekké váljunk embertársainkkal.

Ezért nagyon fontos, hogy magunkban tisztázzuk, milyen a személyiségünk, mi az, ami ösztönöz bennünket, mi visz előre. Hogy jól tudjunk működni az élet minden területén, fel kell mérnünk azokat a tulajdonságokat, amelyekkel rendelkezünk, amik segítenek a vágyaink, céljaink elérésében, és azokat is, amelyek gátolnak az előrelépésben. Meg kell tanulni hasznosítani a pozitív jellemvonásokat és csökkenteni az előnytelenek hatásait. A tudatosság útján nem csak megismerni kell az önmagunkról kialakított énképet, hanem el is kell tudni fogadni és fejleszteni azt, mivel a személyiséget, mint minden élőt, a szüntelen átalakulás jellemzi. Nem áll rendelkezésünkre készen, hanem az öröklött és veleszületett testi és idegrendszeri sajátosságai alapján a társadalmi és természeti környezettel folytonos kölcsönhatásban bontakozik ki.

K. Anders Ericsson ( ismert Svéd Pszichológus ) szerint a személyiség fejlődése a születéstől a halálig tartó folyamat, de a hangsúlyt nem a biológiai ( öröklött ) tényezőkre helyezi, hanem, az élet során megtapasztalt környezeti és társas jelenségekre, amelyek hatnak a személyiség alakulására. Sok esetben a társadalom túlzott elvárásai és a magunk elé kitűzött irreális célok súlyosan károsítják az önbecsülésünket, és gyakran visszafordíthatatlan kárt okoznak személyiségünkben.

Ezek után felmerül a kérdés, hogy milyen az érett személyiség, mik a pozitívumai, és miért érdemes törekedni ennek elérésére?

Az érett személyiséget a – teljesség igénye nélkül – lényegében legegyszerűbben a következő kritériumokkal lehet jellemezni:

1. Az érett személyiséggel rendelkező emberek önmagukkal, másokkal, az emberi és természeti folyamatokkal szemben elfogadóbbak. Azok a személyek, akik rendelkeznek kellő önismerettel és tisztában vannak saját kedvezőtlen tulajdonságaikkal, kevésbé hajlamosak ezeket másoknak tulajdonítani. Reálisabb képet tudnak kialakítani embertársaikról, és mások is inkább elfogadják őket.
2. Az érzelmileg kiegyensúlyozott ember elfogadja az emberi léttel járó örömöket és nehézségeket, beleértve ebbe a mindenkire jellemző félelmeket. Frusztráció tűrése jó, a mindennapos feszültségeket a nélkül tudja elviselni, hogy impulzívan reagálna rájuk. Elfogadja azt, amin nem tud változtatni, de amit önerőből megváltoztathatónak tart, azon megpróbál felülkerekedni.
3. Minden életút valamely elhívatottság szerint rendeződik. Az egyén élete során valamely kiválasztott célt vagy célokat követ. El tud merülni a feladatok elvégzésében. A feladat megoldásánál tárgyszerű, saját problémái nem terelik el figyelmét.
4. Nagyon fontos kiemelni, hogy az érett személyiségre jellemző az intimitás képessége – a szeretet és a szerelem megélése, az őszinteség és a bizalom, a feszültségek megoldására irányuló készség. Kötődéseik nem birtoklóak, nem igyekeznek a másikat kisajátítani. Magánéletük sérthetetlenségére vigyáznak.

Ezt a cikket olvasva felmerülhet az gondolat, hogy esetleg már túl korosak vagyunk a változáshoz, vagy rossz képességűek vagyunk, sok a negatív beidegződés, megszokás, a szokások rabjaivá váltunk. Azonban a problémák általában nem kor vagy képesség függőek, ezért soha nem késő változtatni. A természetben minden folytonos mozgásban, fejlődésben van. És a fejlődés gyakran fájdalommal, kellemetlen felismerésekkel is járhat. De ne legyünk megalkuvók. Legyünk bátrak. Merjünk változtatni magunkon, gondolkodásmódunkon, mert megéri. Ha változunk, a világ is megváltozik körülöttünk.

William James amerikai pszichológus és filozófus egyszer azt mondta:
„Bármivel foglalkozz is, egyedül az elszántságodon múlik minden. Ha valóban el akarsz érni valamit, minden bizonnyal el is fogod érni. Ha jó akarsz lenni, jó leszel. Ha gazdag akarsz lenni, gazdag leszel. Ha művelt akarsz lenni, művelt leszel. De csak akkor, ha igazán akarod ezeket, ha mindennél jobban akarod, ha nem akarsz még száz különféle dolgot ugyanolyan nagyon.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Empátia: A beleélés lélektana

2013. július – Javaslatok a mindennapi kommunikáció könnyítésére.

2013. szeptember – A perfekcionizmus blokkoló hatásai: avagy a megfelelési kényszer buktatói

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.