Hrabár Mónika

… életünkre és kapcsolatainkra

„Az intim kapcsolatok létfontosságúak számunkra, de
kockázatot is rejtenek, ezért néha félmegoldásokkal,
például játszmákkal helyettesítjük őket”
(Erik Berne)

Életünk során gyakran tapasztaljuk, hogy akaratlanul is sűrűn kerülünk hasonló konfliktusokba, félreértésekbe, kellemetlen helyzetekbe. Ezek véletlennek tűnnek, holott szabályszerűbbek, mint gondolnánk.

Erik Berne amerikai pszichiáter elsőként kezdte keresni az összefüggéseket bizonyos viselkedési formák között. Felfedezte, hogy az emberek többsége társas kapcsolataikban bizonyos mintákat követ. Ezeket a különböző, bizonyos személyekre jellemző, viselkedési módokat játszmáknak nevezte el.

A játszma fogalma leegyszerűsítve tulajdonképpen az, amikor valaki szeretné, hogy a másik fél megtegyen valamit, de ezt nem mondja ki, hanem viselkedésével, trükkös módon, megpróbálja rávenni a másikat arra, hogy önként tegye meg anélkül, hogy kérné tőle, de közben azt higgye önszántából teszi.

A játszmák nagy része tudattalan vagy félig tudatos, és félelemből, magányból, szeretetlenségből fakadnak, ám vannak, melyek gonoszságból, aljasságból, tudatos manipulációk során születnek.

A játszma mindig rejtet jellegű, valamilyen cél és többnyire nyereségvágy jellemzi. Általa a játékos, az unalmas és nyomasztó időt valamilyen izgalmas tevékenységgel igyekszik kitölteni. Az egzisztenciális nyeresége pedig, hogy megerősíti minden játékos kapcsolati pozícióját.

Pl: Egy idős hölgy, aki általában a „Most rajtacsíplek, te gazember!”, játszmában érzi jól magát, miután felszáll egy buszra, hangosan elkezd kioktatni egy fiatalt, aki nem adta át rögtön a helyét. Mivel sikerült valakit leteremteni, megszégyeníteni, kiélnie a haragját, a haragot, amely már régóta megvolt benne, és ennek kiéléséhez keresett igazolást, megnyugszik, pszichésen kielégül, mert számára ez volt a játszma nyeresége.

A düh, a harag sokszor abból fakad, hogy egy adott személy nem érzi magát elég értékesnek, szerethetőnek. Játszmájával, saját fogyatékosságát és az igazi intimitásra való képesség hiányát próbálja meg leplezni. Az ilyen személyek számára a játszmák félmegoldásai gyakran kulcsfontosságúak a lelki egyensúlyuk fenntartásához.

A különböző játszmákat gyerekkorban sajátítjuk el. A gyermek ösztönös igénye a szülei felé, hogy szeretetet, gondoskodást, biztonságot és figyelmet kapjon, ám azok a szülők, akiknek problémáik, konfliktusaik vannak, ezeket többnyire nem képesek megadni.

Ilyenkor a gyermekek sok esetben játszmákhoz folyamodnak, hogy elérjék szüleik elismerését és szeretetét. Ugyanakkor eltanulják azokat a módszereket, melyeket a környezetükben élő felnőttektől látnak, akik nemzedékről – nemzedékre ismétlik ezeket a játszmákat.

Pl.: A szőnyegre morzsáló apa, akit nem győz leszidni a házsártos feleség, vagy egy mártír anya, aki szenved az agresszív férjtől. Ezek mind játszmák, melyeket a felnőttek játszanak, a gyermek pedig akaratlanul is eltanulja.

A gyermekkorban megélt szeretethiány és az érzelmi közelség hiányának fájdalmas tapasztalatai miatt, felnőttként képtelenek átadni magukat egy bensőséges kapcsolatnak és ennek pótlására választják az érzelmi feszültség által megszerezhető közelséget. Minél önártóbb egy játszma, annál mélyebbek a gyökerei. Egy játszma mindig bántó és negatív, méltatlan helyzetbe hozza mindkét szereplőt.

Számos jól ismert játszma létezik. Pl.:

”űzött vad”,
„adós”,
„rúgj belém!”,
”sarokba szorítás”,
„ennek is te vagy az oka!”,
„miért kell mindig hazudnod?”,
„rám miért nem figyelsz?”,
”sosem érsz rá!”,
stb.

Ahhoz, hogy jobban megértsük ezeket, nézzük, hogyan működik például az „ennek is te vagy az oka!” játszma, ami többnyire házasságban történik, de játszódhat munkahelyen vagy szülők és gyermekek között is. Ez általában úgy kezdődik, hogy az egyik fél nyugalomra vágyik, és úgy látja biztosítottnak a másik fél távozását és saját nyugalmát, ha mindenért a másikat okolja. Célja lehet még a felelősség elkerülése, elhárítása is.

Tipikus helyzete a következő: a férj vagy a feleség éppen csinál valamit, és meglehetősen magának való hangulatban van, igazából azt szeretné, hogy ne szóljanak hozzá, jól el van a saját elfoglaltságával. Ekkor párja megzavarja: belép az ajtón vagy kérdez valamit, mire az éppen tevékenykedő fél hibázik. A bakit természetesen nem a másik fél idézi elő, hanem a saját meglévő feszültsége okozza, mégis dühösen a betolakodóra kiált rá: „ennek is te vagy az oka!”

Erik Berne kimutatta, hogy ha valakinek az egész életvitele erre a játszmára épül, akkor például egy férfi olyan nőt választ, akire később minden felelősséget átháríthat, azaz minden döntést átenged a másik félnek. Az ilyen férj, gyakran tapintatosnak tűnik, azonban, ha a nő valamely döntése nem bizonyul tökéletesnek, akkor rögtön lehet hibáztatni.

Még jobban megbonyolítja az ilyen életvitelt, ha a gyerekeket is bevonják a játszmába. A férj teljesen kivonja magát a gyereknevelésből, ám amikor iskolai vagy egyéb probléma adódik, akkor azonnal elő tudja venni ennek a játszmának a különböző fajtáit:

„én megmondtam”,
„tessék, ez a te nevelésed!”,
stb.

E játszma pszichológiai előnye egyértelműen a felelősség kerülése.

Az ilyen játszmákat házasságon belül és kapcsolatban a legnehezebb elviselni, mert ilyenkor ezek kikerülhetetlenek. E játszmák évek, némelykor évtizedek alatt nyerik el végső formájukat, ezért nem lehet őket egyik napról a másikra megváltoztatni.

Az első lépés, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy egy játszma szenvedő alanyai vagyunk. Ilyenkor tudatosan kell megváltoztatni a játszma „szokásos menetét” amely a játékos megdöbbenéséhez vezet, de még nem a játszma befejezése.

Ilyenkor nem lehet még tőle könnyen megszabadulni, de időlegesen szüneteltetni lehet a feszültséget. Az igazi megoldás, ha megpróbálunk kiépíteni egy őszinte, hiteles kommunikációt, és valódi intimitást a félmegoldások és pótcselekvések helyett. Ellenkező esetben az ilyen helyzet és a vele járó feszültség könnyen a kapcsolat, ill. a házasság végéhez vezethet.

Amennyiben egyedül nem sikerült szembesíteni a számunkra fontos személyt azzal, hogy játszmát folytat, tanácsos minél előbb szakember segítségét kérni. Szükség esetén, párterápián, együttesen egymásért, és nem egymás ellen kel megküzdeni az adott kapcsolatért.

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

„Minden érintés nyomot hagy maga után.
Minden és mindenki, akihez hozzá érünk,
valamilyen módon megváltozik.”
( Ismeretlen szerző)

Az érintésnek, mint a nonverbális kommunikáció egyik formájának, születésünktől kezdve nagy szerepe van, és kihat az egész életünkre. Számos kutatás bizonyította, hogy azok a személyek, akik gyakran részesülnek szeretetteljes ölelésben, jobban ellenállnak a betegségeknek, stressz tűrő képességük magasabb, kiegyensúlyozottabb a viselkedésük. Azok a betegek, akiket gyakran simogatnak, ölelgetnek, gyorsabban épülnek fel, mivel az érintés gyógyít. Nem véletlen, hogy ha fáj valamink, rászorítjuk a kezünket, vagy gondoljunk csak az édesanyák „gyógyító csókjára”.

Virginia Satir családterapeuta szerint, napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz, tizenkettő a fejlődéshez. Miért ennyire fontos az ölelés és az érintés?

Mivel az ember, társas lény, szüksége van más emberek elismerésére, elfogadására és szeretetére. Az érintés jelenti a közelséget, a melegséget, azt, hogy nem vagyunk magányosak. Ha ezt valaki nem kapja meg huzamosabb ideig, magányosnak kezdi érezni magát, és a magány akár ölhet is.

Egyes afrikai törzseknél a mai napig létező büntetési forma, hogy az erre ítélt személlyel a törzs tagjai közül senki sem léphet kapcsolatba – nem érhet, és nem szólhat hozzá.  Ezek az emberek rövid időn belül akár bele is betegedhetnek, a legrosszabb esetben pedig bele is halhatnak a kirekesztettség ilyen formájába.

A mi társadalmunkat sajnos az általánosan elfogadott érintési formákon kívül, mint a kézfogás, vállveregetés, vagy az intim pillanatokban történő érintkezésen kívül nem „divat” az érintés. Sokan elutasítják azt, hogy idegen emberek akár csak egy pillanatra is hozzájuk érjenek.

Általában azok érzik kellemetlennek az érintést, akik gyermekkorukban nélkülözték ezt, vagy traumatikus élményen estek át (pl. szexuális zaklatás esetében). Az érintést kerülő személyekre jellemző a szorongás, kevésbé találják fel magukat társas kapcsolatokban, önmagukról negatívan vélekednek, és mások is kedvezőtlenül ítélik meg őket.

Az érintés vigasztal, fájdalmat enyhít, kifejezi az együttérzést, a szeretetet, az elismerést, a hálát és nem utolsó sorban bátorít. Nem véletlen, hogy nehéz vagy fájdalmas helyzetekben az emberek ösztönösen ölelik meg egymást.

Ölelést, simogatást jó kapni, de adni is jó, mert az érintés ezen formái szavak nélkül közvetítik a szeretetet. Egy alkalommal, mikor egy nagy beteg asszonyt látogattam meg a kórházban, akinek a betegségéből kifolyólag nehezen mozogtak a végtagjai, egyszer csak megemelte az egyik kezét és megpróbált felém nyúlni. Látva szándékát, hozzá hajoltam, és Ő a két ujjával, mivel a többit nem tudta mozgatni, megsimogatta az arcom.

A gyermekek még ösztönösen merik kimutatni ily módon az érzelmeiket. Nem félnek a visszautasítástól vagy a félremagyarázástól. Nem komplikálják túl a dolgokat, csak azt teszik, amit az érzéseik diktálnak. Ezért ne sajnáljuk az érintést embertársainktól. Tegyük meg, ha úgy érezzük, hogy ezzel jót teszünk magunkkal és másokkal is.

„Szavak nélkül is megértheti két ember egymást.
Egy pillantás vagy egy könnyed érintés elég,
hogy közöljenek egymással valamit.”
(Alison Roberts)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

„Az alázat nem megalázkodást, meghunyászkodást, behódolást jelent,
hanem mindössze annyit, hogy képesek vagyunk elismerni és
elfogadni, vannak nálunk jobbak, tehetségesebbek is”.

Napjainkban, az alázat és az alázatosság fogalmát többnyire negatív, pejoratív értelemben használják, tévesen meghunyászkodást, megalázkodást, egy személy alárendeltségét, vagy egy másik felsőbbségét értik alatta.

Az alázatos ember azonban soha nem helyezi magát mások fölé. Tisztelettel bánik embertársaival. Képes kiállni a meggyőződése mellett, de ha bebizonyosodik az ellenkezője, nem védi mindenáron a maga igazát. Megvan hozzá a képessége, hogy elismerje azt, aki jobb nála, és tanuljon is tőle, ugyanakkor tanítsa azt, aki ezt ő tőle igényli. Tehát képes egyben tanítvány és akár tanító is lenni.

Sok problémára megoldást jelentene az alázatosságra való készség, többek közt segítené az emberek közötti békés együttélést, mivel az alázatosság nem csupán egy a sok erény közül, hanem az a táptalaj, amelyből minden más erény sarjad.

Az alázatos ember, a dölyfös és gőgös emberrel szemben nem törekszik alá-fölé rendelt viszonyra, nem helyezi magát mások elé és nem néz le másokat. Tisztában van önmaga képességeivel, hibáival és pozitív adottságaival. Ha dicséretet kap, ugyan nem bújik el a szerénység álarca mögé, de magától értetődőnek tekinti azt is, hogy mindig van hová tovább fejlődni és mindig is lesz mit újat tanulni.

Az élet számos területén szembesülünk vele, hogy a pályakezdő fiatalokból hiányzik egyfajta alázat. Úgy érzik, hogy ők már fel vannak vértezve a kellő tudással, ambícióval, tehetséggel, ami különbé teszi őket másoknál, embertársaiknál, kollégáiknál. A tanácsokat, kritikákat, észrevételeket nem ritkán negatívan, akadályozó tényezőként élik meg, melyek véleményük szerint, gátakat emelnek fejlődésük útjába.

Ettől a fajta magatartástól és szemléletmódtól többnyire mentesek azok, akik gyermekkoruktól fogva aktívan sportolnak. A sport, a megmérettetések és versenyek által szembesíti őket azzal, hogy mindig jöhetnek náluk jobbak és ezt mint örök érvényű tényt, sportszerű elfogadni. Megtanulják a sport, vagy az élet bármely területén kiérdemelt sikerrel járó elismerést is a helyén kezelni, helyesen értékelni, de mindenek előtt elsajátítják, hogy a sikerhez vezető út kemény munkával van kikövezve, és hogy a tehetség önmagában nem elég, csak szorgalommal párosulva vezet kimagasló eredményre.

Az alázatos személyiség ellentéte a gőgös, dölyfös, határtalan önbizalommal telt ember, aki magát jobbnak tartja másoknál és ezért lenéz mindenkit, feljebb helyezi önmagát embertársainál. Egy ilyen embert élete során számtalanszor ér kudarc és csalódás, de ezekből rendszerint semmit sem tanul, mivel a valóságot a „saját valósága” torz tükrében látja. Az empátia, megértés és másokra való odafigyelés távol áll tőle, ezért előbb vagy utóbb magára marad, amiért többnyire mindig mást okol, mást tesz felelőssé.

Az alázatot, mint erényt, az alábbi tanulságos
kis történettel illusztrálnám:

Egyszer, egy szép napsütéses napon egy amerikai kisváros postahivatalába címzetlen levél érkezett, melyen mindössze ennyi állt:

„A város legsikertelenebb ügyvédjének”.

Másnap, a postamester elkezdte végigjárni a város ügyvédjeit, de egy sem akadt, aki átvette volna tőle a küldeményt, még a fiatal ám annál ambiciózusabb ügyvédek sem, akik hallani sem akartak róla, hogy egy ilyen levél átvételével magukat sikertelennek titulálják. Végül már csaknem dolgavégezetlenül visszaindult a hivatalába, amikor eszébe jutott egy közelben lakó, ügyvédi munkáját nagy odaadással végző, szerény kis köpcös emberke, aki végül is nagy meglepetésére átvette tőle a borítékot.

Miután végig hallgatta a postás történetét és figyelembe vette azt a tényt, hogy ő előtte, senki sem tartotta magát a levél jogosult címzettjének, alázattal félre tette szakmai büszkeségét és utolsóként elfogadta, hogy a város többi ügyvédje talán mind sikeresebb nála.

Miután kibontotta a borítékot, egy levelet és egy nagy összegről szóló csekket talált benne. Az üzenet mindössze pár sor volt, hogy egy gazdag üzletember teszi próbára és jutalmazza meg a város legalázatosabb és legszerényebb ügyvédjét. Miután ez a kollégái tudomására jutott, irigység és önző rosszindulat uralkodott el rajtuk, hogy miért is nem ők vették át a levelet, hogy miért nem volt ő bennük is elég alázat.

Általában, a világtörténelem nagy embereinek, sajátja volt az alázat erénye. Szókratész az ókor nagy bölcse írta, hogy:

„Azt tudom, hogy semmit sem tudok.”

Ez manapság is így van, minél nagyobb tudással rendelkezik valaki, annál inkább érzékeli, felfogja azt, hogy mennyi minden van, amit még nem tud.

A fenti sorok olvasása után döntse el mindenki, képes-e megválaszolni a kérdést, hogy az alázat erény vagy gyengeség? Magára ölti-e az „alázatosság kötényét” mint hajdan a rabszolgák, akik a kötény viselésével jelezték, tudatták a külvilággal kilétüket. Az alázat is lehet az az erény, amely különbé teszi az embert, és ezt a „viseletet” soha nem késő magunkra ölteni.

„Akárhogy történt, a magamon végzett hosszú tanulmányok után
felfedeztem az emberi lény feneketlen kettősségét. Akkor aztán
megértettem – mert soká kutattam az emlékezetemben -, hogy a
szerénység segített a csillogásban, az alázat a győzelmeimben
és az erény a zsarnokságomban.”
(Albert Camus)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

„Általános érvényű, hogy tartós és valódi tekintélyt és tiszteletet
akkor lehet kialakítani, ha azt pozitív érzelmek támasztják alá.
A félelemből, szorongásból szavatolt dominancia nem konstruktív.”
(Tari Annamária)

Munkám során gyakran tapasztalom, hogy a dominancia szó, ezen belül is a személyiségre vonatkozó dominancia, tévesen egybecseng a hatalommal és az agresszivitással. Ezen oknál fogva szeretném néhány szóban megvilágítani e személyiségjegy pozitív jellemzőit.

„A dominancia nem agresszivitást jelent,
hanem elismert vezetői helyet valamilyen
közösségen belül, szubcsoporton belül.”
(Wikipédia)

A szó láttán, az állatvilág domináns hímjei és nőstényei jutnak eszünkbe, akiket minden helyzetben, de főként baj esetén követ a csorda, ill. a falka. Ezek a vezető szereppel felruházott egyedek rendelkeznek olyan pozitív tulajdonságokkal, melyek alkalmassá teszik őket e vezetői feladatra.

Nincs ez másképp az emberi közösségeken belül sem. Félreértés elkerülése végett tisztázandó, hogy általában, nem mindig a domináns személyek jutnak vezetői szerephez, mégis, egy hirtelen felmerülő probléma vagy baj esetén Ők azok, akik képesek „magukkal sodorni az embereket.”

Ha például, egy irodaházban, hirtelen tűz ütne ki és kitörne a pánik, az emberek közül minden bizonnyal előkerülne egy olyan dominánsnak tekinthető személyiség, aki meg tudja őrizni hidegvérét és higgadt fejjel, körültekintően képes kivezetni mindenkit az épületből. Az emberek, krízis helyzetben többnyire megérzik, hogy ki is az a személy, akit követhetnek, akire rábízhatják magukat.

Az ilyen személynek azonban, rendelkeznie kell olyan tulajdonságokkal, mint a gyors döntéshozatalra való képesség, higgadtság, analitikus gondolkodásmód, vagyis a dolgok összességében történő szemlélete. A domináns személyiség egyik nagyon fontos jellemvonása, hogy semmin sem lepődik meg, mivel a meglepetés is általában késlelteti a reakcióidőt.

A domináns személyiségek gyakran észrevétlenül élik mindennapjaikat környezetünkben, mivel szerénységük miatt nem törekednek a folytonos szereplésre. Ugyanakkor nyitottak és kezdeményezők mások irányába, figyelmesek, empatikusak, igazi csapatjátékosok. Lelkesek és könnyen izgalomba jönnek, tevékeny emberek, akik a tettek világában, az „itt és most”-ban élnek. Egy megoldásra váró helyzetben szemrevételezik a tényállást, gyorsan eldöntik, hogy mit is kell tenniük és cselekszenek.

Mivel rendkívül érzékeny és empatikus emberekről van szó, egy velük folytatott rövid párbeszéd során is érzékelnek olyan jeleket beszélgetőpartnerük irányából, amelyek mások figyelmét többnyire elkerülik és képesek ezekre pozitívan, ha kell, segítőkész módon reagálni.

Határozott elképzeléseik vannak az élet bármely területével kapcsolatban. Meglévő meggyőződéseiktől kimondottan nehéz őket eltántorítani, pontosan érzékelik a jó és rossz közötti határvonalat és igyekeznek ezt nem át lépve a jó oldalon maradni.

Könnyen felismerhető és szembetűnő tulajdonságuk, hogy mivel gyors az ”észjárásuk”, nemegyszer gyorsan beszélnek. Lendületesek, lelkesen vetik bele magukat minden új és érdekes dologba, vagy állnak ki egy szerintük jónak ítélt lehetőség mellett.

A munkában leginkább olyan területen érvényesülnek, ahol, mint fizikai, mint szellemi értelemben is megélhetnek bizonyos szabadságot és nem korlátozzák őket egyes szabályok, kötöttségek, esetlegesen felmerülő akadályok. Ilyenkor lehetőségük van a kreativitásuk ki- és megélésére, és nem utolsó sorban fogékonyak a különböző művészetekre.

Felmerülhet a kérdés, vajon minden vezető szerepkörben lévő személy rendelkezik domináns személyiségjegyekkel, és fordítva, vajon a domináns emberek törvényszerűen vezetőkké válnak? A válasz erre sajnos egyértelműen ‘nem’, de optimális esetben a domináns személyiségjegyek megtalálhatók egy csoport, vagy közösség vezetőinél. Egy ilyen vezetővel pedig, az adott közösség számára, az élet bármely területén, nagy bizonyossággal garantált a siker.

Azt azonban ne feledjük, ahhoz, hogy valaki elérhessen egy vezetői beosztást, rendelkeznie kell professzionális tudással, kellő szakmai tapasztalattal, konstruktivitással, menedzseri képességekkel stb.

E képességek mellett viszont javallott, hogy a vezetői pozíciók várományosait alkalmassági vizsgálatoknak vessék alá, melyek közül hangsúlyos helyet kell, hogy kapjon a pszichológiai alkalmasság kérdése.

Fontos lenne azonban, hogy miután valaki elérte a kívánt vezetői beosztást, meg tudja őrizni szerénységét, emberközelségét, pozitív tulajdonságait, hogy ne szédítse meg a magasság, mert sajnos…

„…kevés ember van, aki nyert csata
után is megőrzi a szerénységét.”
(Müller Péter)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. március – A munkahelyi stressz negatív hatásai életünkre és egészségünkre.
2013. július – Javaslatok a mindennapi kommunikáció megköny- nyítésére
2014. május – Asszertívitás – érdekeink sikeres érvényesítése

„Légy, aki vagy, és mondd ki, amit érzel – hisz akit ez zavar,
az nem számít, aki pedig számít, azt nem zavarja.”
(Dr.Seuss)

Az asszertitívitás egy viszonylag új fogalom a köznyelvben. A latin „asserere” szóból származik, melynek jelentése: jogot formálni valamire, kijelenteni, fenntartani, megerősíteni. Az asszertívitás fogalma is ezt tükrözi – érdekeink sikeres érvényesítése, amely során tiszteletben tartjuk és elfogadjuk más emberek véleményét és érzéseit.

Az asszertív viselkedés magában hordozza az érzések, nézetek és igények őszinte és helyénvaló kifejezését, azt a képességet, hogy nyugodt hangnemben mások tudtára tudjuk hozni azt, amit szeretnénk, ami elfogadható számunkra, és azt is, ami nem.

Ez a képesség elsajátítható és fejleszthető. Egyre több pszichológus, tanácsadó és pedagógus tartja fontosnak és hívja fel a figyelmet az asszertív viselkedés és kommunikáció elsajátításának fontosságára, mivel általa elkerülhetővé válnak a felmerülő félreértések és konfliktusok.

Minden ember alapvető igénye, hogy meghallgassák, elismerjék, érvényesíteni tudja jogait és kifejezésre tudja juttatni vágyait. Ezeket minden ember más-más, a személyiségének megfelelő, viselkedési formával éri el. Ezt nagyban befolyásolja a neveltetés, a családból hozott viselkedési minta, a korábban megélt kudarcok és tapasztalatok. Egy adott helyzetben a személy felléphet: agresszív, manipulatív, passzív vagy asszertív módon.

A leghatározottabb módon az agresszív viselkedésű ember képes kifejezésre juttatni elvárásait másokkal szemben. Ezt általában emelt hangon, durván, mások véleményét meg nem hallgatva teszik. A saját érdekeiket mások érdekei elé helyezik. Az olyan kapcsolatok, ahol az egyik fél agresszióval, mások megfélemlítésével, hibáztatásával érvényesíti akaratát, idővel általában elromlanak, mivel alapjaiban nélkülözik a mások iránti empátiát és tisztelet.

A manipulatív viselkedésű személyek nem őszinte módszerekkel érik el céljaikat. Ezek a személyek gyakran folyamodnak különböző taktikákhoz és trükkökhöz. Jellemző tulajdonságuk a kétszínűség, nem azt mondják, amit gondolnak. Mivel környezetük hamar kiismeri a manipulatív személyeket, hiteltelenné válnak és elveszítik az emberek bizalmát.

Ezekkel a személyiség típusokkal ellentétes a passzív emberre jellemző viselkedés. Passzívnak lenni annyit jelent – hagyni, hogy mások irányítsanak, és ők mondják meg, mit kell, vagy nem kell tenni. Ehhez a viselkedési típushoz tartozó emberek nem merik elmondani, hogy mit gondolnak, nem tudnak önállóan döntést hozni, kifejezésre juttatni vágyaikat és kiállni érdekeik mellett, félnek a konfrontációtól és súrlódásoktól. Úgy érzik, nem áll jogukban képviselni saját igényeiket, elfogadják a határozottabb személyiségek véleményét és sodródnak azok irányításával.

Ez a viselkedés hosszú távon elfojtásokhoz, önbizalomvesztéshez, különböző frusztrációk kialakulásához vezethet, mivel az ilyen személy úgy érzi, hogy nincs ráhatása a saját életére, bizonyos értelemben mások áldozatává, áldozattá válik.

Az asszertív személyek ezzel szemben nem engedik, hogy mások irányítsák életüket. Hisznek abban, hogy képesek, és jogukban áll ráhatással lenni az események alakulására. Bíznak magukban, hogy kezelni tudják érzéseiket és képesek önállóan boldogulni az életben.

Az asszertív viselkedési forma magába foglalja az asszertív gondolkodást, cselekvést, kommunikációt és döntést. Ez azt jelenti, hogy az ily módon viselkedő személy képes meghúzni a határokat, ki tud tartani elhatározásai mellett, akármilyen nehéznek is bizonyulnak azok. Fel tudja ismerni erősségeit, elfogadja és kezeli gyengeségeit.

Az erősségek felismerése magabiztosságot és határozottságot kölcsönöz az asszertív személy viselkedésének. A gyengeségek tudomásul vétele pedig segít abban, hogy tanuljon hibáiból és tapasztalataiból.

Az asszertív viselkedéshez hozzátartozik az ennek megfelelő kommunikáció is, amelyet a nyugalom, tárgyilagosság, őszinteség jellemez. Az asszertív személyiség képes empátiával és tisztelettel végighallgatni mások véleményét abban az esetben is, ha ez eltér a sajátjától. Képes kifejezni érzéseit, vágyait, elképzeléseit úgy, hogy ezzel nem sért meg másokat. Határozottan és magabiztosan tud kiállni saját és mások jogos érdekei mellett, ahogyan ezt egykor Nelson Mandela és Mahatma Gandhi tették.

Asszertívnak lenni azt is jelenti, hogy bizonyos helyzetekben tudni kell rugalmasan és körültekintően, különböző lehetőségeket számításba véve, helyes döntést hozni. Abban az esetben, ha ez komoly megfontolást igényel, nyitottak arra, hogy kikérjék mások véleményét, információt gyűjtsenek. Ahogy ebbe az irányba változik, fejlődik a személyiség, úgy a döntéshozatal is egyre könnyebbé válik.

Az ilyen személyiséggel rendelkező emberek hosszútávon kivívják a környezetük tiszteletét és elismerését, viszont az asszertívitás nem feltétlenül garantálja a boldog és problémamentes életet, a vágyak beteljesülését. Egy valami azonban bizonyos – ha az ember képes az asszertívitásra, mindezek a dolgok nagyobb eséllyel elérhetők.

„Nem a Te döntéseden múlik, hogyan
halsz meg. Az sem, hogy mikor. Csak arról
dönthetsz, hogyan szeretnél élni… most.”
(Joan Baez)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése sze- mélyiség fejlesztéssel
2013. július – Javaslatok a mindennapi kommunikáció megköny- nyítésére
2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

„Ha már nagyon nagy lánggal él a szenvedély,
akkor jöhet a testi szerelem, hogy befejezze a táncot,
de soha nem az övé az első lépés.”
(Paulo Coelho)

A szerelem és testi vonzalom sokban hasonlít egymásra. Olyanok, mintha testvérek volnának, sok bennük a közös – hasonlóak, könnyű összetéveszteni őket, mégis, ha jobban odafigyelünk, akkor látjuk, hogy van különbség köztük. A szerelem, ebből az aspektusból nézve, az érettebb, a bölcsebb testvér, de nem feltétlenül az értékesebb, mint a könnyed, laza, esetenként bohókás rokon, mely idővel maga is komollyá válhat.

Gyakran megesik, hogy egy kibontakozó kapcsolat során, amikor két ember között kipattan az a bizonyos szikra és beindul közöttük a kémia, felvetődik a kérdés, hogy akkor ez most szerelem? Szerelmesek vagyunk, vagy egy kölcsönös szimpátián alapuló testi vonzalomról van szó? Ha a kapcsolat elején nem vagyunk tisztában érzéseinkkel, az nem feltétlenül jelent rosszat. Sőt, az első hetekben nem is kell ezen töprengeni, egyszerűen örülni és élvezni kell a pillanat szépségét, úszni a boldogság mámorában, és megpróbálni minél többet adni a másiknak magunkból, mert ahhoz hogy kapjunk, először adnunk kell. Magunkat kell adnunk, őszintén, amilyenek vagyunk, hiszen a szerelem alapja a másik ember és egy kicsit önmagunk megismerése is.

Egy igazán mély, bizalmon alapuló kapcsolatban magunkat is jobban megismerjük. Minden kapcsolat során megtudunk valamit magunkról, megtanít valami újra, erre azonban csak a szerelem képes. Csak a szerelem által leszünk, lehetünk gazdagabbak. Ez nem mindig örömteli folyamat, mivel a fejlődés fájdalommal, némelykor gyötrő kínokkal és álmatlan éjszakákkal jár, de a szerelem mindig ajándék, ami meglepetésként érkezik életünkbe, sokszor nem várjuk, nem hívjuk, csak jön, magával hozva a csodálkozást, a váratlanság élményét, a sorsszerűség érzését, és a fényt, amely beragyogja életünket.

A testi vonzalom nagyon fontos része egy jól működő szerelmi kapcsolatnak. Vágy és fizikai vonzalom nélkül nem jöhet létre egy ilyen jellegű kötelék, viszont nem minden jól működő testi kapcsolatból lesz szerelem, még ha oly nagyon vágyunk is rá. „ A mély kapcsolatok időt és kitartást igényelnek.  A tartós kapcsolatok bizalomra épülnek. A futó szexuális kaland nem szerelem. A szerelemhez idő kell.”  Időre, sok türelemre, nemegyszer áldozathozatalra van szükség. Magába foglalja a másik ember féltését és feltétel nélküli elfogadását. Stefan Zweig egyik legismertebb művének mondanivalója, hogy könnyű olyat szeretni, aki egészséges, gazdag és szép, de olyat, aki mindezekkel a tulajdonságokkal nem rendelkezik, már nehezebb. És ilyenkor nyugtalan a szív.

Természetesen, egy kölcsönös szeretetre, bizalomra, tiszteletre épülő testi kapcsolat is lehet értékes és szép, még ha nem is növi ki magát szerelemmé. Évekig, sőt, akár egy életen át is működhet örömöt és boldogságot szerezve mindkét félnek. Hiszen minden ember vágyik a szeretetteljes érintésre, egy másik ember testi közelségére. Valószínűleg sokan tapasztalták már, hogy egy ölelés milyen sokat jelenthet, mennyi energiával képes feltölteni. Nem véletlen, hogy kritikus helyzetekben szinte ösztönösen öleljük meg egymást, hiszen bátorítást, támaszt és szeretetet képes szavak nélkül is közvetíteni.

Ezért nem feltétlenül kell boldogtalannak éreznie magát annak, aki bár vágyik a másik ember szerelmére, mégsem kapja meg. Jobb az őszinte tiszteletben, megértésben és jól működő testi-lelki kapcsolatban élni valakivel, mint a szerelem illúziójával kábítani a másik embert vagy ámítani magunkat. Mert ilyen formán hazugságra épül az egész, és ennek a látszatnak a fenntartása nagyon sok energiát követel, rendkívüli feszültséget eredményez, és nem ritkán tragédiákhoz vezet.

Nagyon fontos tehát felismerni, elsősorban magunk előtt tisztázni érzéseinket, és vállalni őket még abban az esetben is, ha ez fájdalmat okoz a szerelmes fél számára. A másik félnek ugyanakkor nem szabad kudarcként megélni a szerelem érzésének viszonzatlanságát, mert a szerelmet kierőltetni nem lehet. Éppen ezért vagy elfogadjuk azt, amit a másik ember nyújtani tud, vagy kivárjuk az esetleges szerelem érkezését, de bárhogyan is döntsünk, egy valamiről ne feledkezzünk meg:  „ A boldogságot nem csinálni kell, a boldogság a pillanat műve, ami akár örökké is tarthat.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Szeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. július – Az önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2014. március – Milyen okok vezetnek a hűtlenséghez?

„ A gyűlölet energiája nem vezet sehova, de a
megbocsátás energiája, mely a szeretetben
testesül meg, jó útra terelheti életedet. ”
(Paulo Coelho)

Szeretet, megbocsátás, elengedés… Három különböző fogalom, mégis szorosan összefüggnek egymással, és bizonyos értelemben egymásból fakadnak. Hiszen az elengedés és megbocsátás alapja a szeretet. A szeretet pedig nagylelkűvé tesz, empatikussá, nyitottá, utat enged a pozitív dolgok felé, engedi, hogy a jó dolgok megtörténjenek velünk.

Akinek a szívét a düh és a harag tartja fogva, a múltban megélt fel nem dolgozott fájdalmak és sérelmek, az nem képes örülni a jelen kellemes pillanatainak, képtelen boldogan és bizakodva tekinteni a jövő felé, mert a múlt folyamatosan visszahúzza. Fogollyá válik, a saját negatív érzelmei foglyává, ahonnan csak a megértés, elengedés és a megbocsátás útján lesz képes kiszabadulni.

A fenti sorokat olvasva, felmerülhet a kérdés: Hogyan fogjunk hozzá? Mit kell tennünk, hogy el tudjuk engedni a rossz emlékeket? Vonjuk meg a vállunkat, mintha mi sem történt volna, és éljük tovább az életünket? A válaszom erre az, hogy az efféle viselkedés nem vezetne igazi megbocsátáshoz, mivel a megbocsátás egy hosszú, keserves folyamat, de az ezt követő megkönnyebbülés, felszabadultság érzése, amely jó közérzetet és boldogságot eredményez, megéri a fáradtságot. Megéri elkezdeni.

Az elengedés és megbocsátás egy döntéssel kezdődik. Eldöntöm, hogy nem akarok továbbra is a saját magam által épített börtönben élni, szabadságra vágyom, ezért újra kell gondolni azokat a dolgokat, felidézni azoknak az embereknek és történéseknek az emlékét, amelyek egykor fájdalmat okoztak, megsebezték a szívünket, lelkünket.

Mielőtt elengednénk, elfelejtenénk a sérelmeinket, először emlékezni kell és megérteni a másikat. Megérteni, miért viselkedett számunkra nem tetsző módon, milyen csalódottság, fel nem dolgozott fájdalom, sértettség vezetett addig, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Mert az ellenünk vétő személy is ember, őt is anya szülte és Ő sem vágyik másra, mint arra, hogy a maga módján boldog legyen.

Ha nem tudunk másoknak megbocsátani, hogyan várhatjuk el, hogy nekünk is megbocsássanak, hiszen mindenki követ el hibákat, akaratlanul is megbántva ezzel másokat. William Shakespeare szavaival élve:

„Kegyelmet hogy remélsz, ha nem gyakorolod?”

A másik dolog, amivel elősegíthetjük a megbocsátást az, hogy megtanuljuk meglátni a másik emberben a jót, a szépet. Hiszen minden ember rendelkezik jó tulajdonságokkal, és némelykor csak egy kis külső segítségre van szűkség, hogy e tulajdonságok a felszínre kerülhessenek. William Shakespeare után egy másik nagy költőóriás Johann Wolfgang Goethe szavait idézném:

„Ha az embert olyannak vesszük, mint amilyen, tulajdonképpen,
rosszabbá tesszük. De ha olyannak vesszük, mint amilyennek
lennie kellene, akkor azzá tesszük őt, amivé lehetne.”

Meglátni a jót és elfogadni a másik embert a hibáival, gyengeségeivel együtt, és nem csak elfogadni, de mindezekkel együtt szeretni is úgy a legkönnyebb, ha a másik emberben megpróbáljuk meglátni saját magunk tükörképét. Hiszen magunkat is elfogadjuk és szeretjük hiányosságainkkal együtt.

Ezt egy tanulságos izraeli tanmese szemlélteti.

A tanító néni megkérdezte a diákokat, hogy mit jelent a világosság? Az egyik gyerek azt válaszolta, hogy a világosság az, amikor a bárányt meglehet különböztetni a kecskétől. A másik gyerek azt válaszolta, hogy mikor az olajágat meglehet különböztetni a pálmaágtól. A tanító néni végighallgatva az összes lehetséges választ azt mondta:

„Világosság akkor van, amikor az ember
képes meglátni önmagát a másik emberben.”

Igen, a megbocsátás megértéssel és megismeréssel, de bizonyos fokig felismeréssel is jár, hogy bár sokban különbözünk egymástól, mégis lényegét tekintve egyek vagyunk.

Mindezt azért írtam le, hogy ne hordozzuk magunkban fájó, nehéz teherként a múltban történt és megváltoztathatatlan történéseket, eseményeket, hanem tegyük le ezeket, és meglátjuk, hogy az életünk örömtelibbé és boldogabbá válik. Hiszen a szeretet sokkal több örömöt képes adni, mint a düh és a harag.

Elmélkedésemet Márai Sándor szavaival zárnám:

„…amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted, elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Empátia: A beleélés lélektana.

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. július – Az önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2013. november – A ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy.

„Mindened megvan a boldogsághoz, mégsem vagy boldog,
mert a boldogság nem a birtoklás eredménye, nem a
javaid függvénye. A boldogság a bensőd kiáradása,
saját energiáid ébredése. Lelked ébredése.”
(Osho)

Ebben a néhány gondolatsorban egyéni véleményemet és személyes meglátásaimat írom le e témával kapcsolatban, de a választ arra a kérdésre: Hogyan legyünk boldogok? – mindenkinek magának kell megtalálnia.

A boldogság utáni vágy az emberiség legösztönösebb késztetéseinek egyike. A történelem során számos nagy gondolkodó kereste a választ arra, hogy mit jelent a boldogság és hogyan lehet elérni.

Manapság sok könyv jelenik meg e témával kapcsolatban, előadásokon, tanfolyamokon tanítják, néhányan még egyenesen megvásárolni is megkísérlik. Sokan a boldogságot olyasvalaminek tekintik, amit kellő eszközökkel, megszerzett tudással felvértezve el tudnak érni. Ugyanakkor a boldogság olyan törekvés, amit minél jobban, minél görcsösebben akarunk, annál kevésbé lesz elérhető.

Ebben az esetben viszont felmerülhet a kérdés: Hogy türelmesen várjuk ki, vagy tegyünk valamit e vágyott, kívánt állapot eléréséért? A válaszom erre az, hogy a boldogsághoz vezető úton felmerülő számos akadályt távolítsuk el az életünkből és hagyjuk, hogy a jó dolgok egyszerűen megtörténjenek velünk.

„Az élet nagy játszmájában azok a legboldogtalanabbak,
akik nem vállalják a kockázatot, hogy boldogok legyenek.”
(Guillaume Musso)

Meglátásom szerint, a legfőbb akadályokat a boldogsághoz vezető úton a hétköznapi feszültségek, a stressz, a megfelelő és reális célok hiánya, az anyagi javak vég nélküli hajszolása, mások elfogadásától, véleményétől való függés képezik. A jó közérzetünk és a lelki békénk ne legyen függvénye mások pillanatnyi hangulatának, frusztrációinak, a főnök kedélyállapotának, vagy egyéb olyan körülménynek, aminek alakulásába nincs beleszólásunk.

Gyakran lehet azt hallani, hogy: ”Ha nyernék a lottón, a világ legboldogabb embere lennék!” Gondoljunk bele, vajon tényleg így lenne? Valószínűleg igen, így éreznénk egy darabig, mindaddig, amíg tart a gazdagsággal járó előnyök mámora. A hirtelen jött meggazdagodás azonban sok gondot is magával hoz, amivel talán nem mindenki van tisztában, új „nehézségekkel” kell szembe nézni.

Sok ember a boldogság másik fontos feltételének tartja egy konkrét személyhez fűződő ragaszkodást vagy egy harmonikus párkapcsolat meglétét. Nem szerencsés előre eldönteni, ki az a személy, akivel boldogok tudnánk lenni. Mivel, ami ma tökéletesnek hat, azt holnap, a körülmények változásával, talán másképpen fogjuk látni. A Dalai Lámának van egy ezzel kapcsolatos gondolata:

” Ne kapaszkodjatok abba, ami nem a tiétek,
mert soha nem lesz az. Ami pedig a tiétek
azt soha senki el nem veheti.”

Mikor lezárul egy kapcsolat és keserűség uralkodik el rajtunk, gondoljunk arra, hogy bizonyos értelemben gazdagabbak lettünk – örömteli eseményekkel, élményekkel, a boldogság érzésével, melynek emléke örökre megmarad számunkra. Meglehet, hasznos tapasztalatokkal is, melyek segítenek abban, hogy az előző hibáinkat ne kövessük el újra. Ha vége van valaminek, ami egykor szép volt, de elmúlt, zárjuk le, engedjük el. Talán, még nem álltunk készen rá, nemez volt a nagy szerelem ideje.

Márai Sándor így ír erről:

„Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek a találkozásra… Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.”

A boldogság utáni vágy és hajsza során, nem gondolunk arra, hogy a stressz, a feszültség, a negatív érzések, mint: a düh, a harag, az irigység jelenléte is gátolja jó közérzetünk kialakulását illetve megtartását. Ilyenkor az ember nem tud örülni az élet apró ajándékainak, történéseinek észre sem veszi azokat, nem tudja jól megélni a pozitív eseményeket.

A kellő önismeret vagy önbecsülés hiánya is boldogtalanság érzéséhez vezet, ami kizárja a lelki béke lehetőségét. Ismerjük azt a mondást, miszerint: „Az igazság fáj.” Mikor és miért fáj az igazság? A válasz erre az, hogy ha nem vagyunk tisztában hibáinkkal, gyengeségeinkkel, nem nézünk szembe velük és ezeket nem vállaljuk fel magunk előtt, hibát követünk el. Könnyen frusztrálttá válunk, komplexusaink alakulnak ki, melyek megléte komoly akadályt jelent a jó közérzet és a boldogság eléréséhez.

Tehát változtassunk, amin tudunk és fogadjuk el azt, amiben képtelenek vagyunk változni. Ezáltal lehetőségünk nyílik rá, hogy elérjük lelki békénket és talán a várva-várt boldogságot is megtaláljuk. Gyakran azon bosszankodunk, amink nincs, és nem tudunk örülni annak, ami van, pedig a ’Boldogság Kék Madara’ meglehet karnyújtásnyira van tőlünk, csak észre kell vennünk.

„A hamis elképzelések, a torzított látásmód nem enged
szabadulni félelmeidtől, szorongásaidtól, ragaszkodásaidtól,
konfliktusaidtól és még egy sereg dologtól. Ha mindezt átlátnád,
rájönnél, hogy boldog vagy, csak éppen nem tudsz róla.”
(Anthony de Mello – Jezsuita szerzetes és pszichoterapeuta)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. július – Az önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2013. augusztus – Létezik-e orvosság a magányra?

2013. szeptember – A perfekcionizmus blokkoló hatásai: avagy a megfelelési kényszer buktatói

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

„Amit az ember nem eszik meg, az nem árt”
(Schütz Antal piarista szerzetes)

E cikk megírására régóta készülök, mivel egyre gyakrabban tapasztalom, hogy sok ember a felmerülő problémákat, megoldatlan, kellemetlen, ill. feszültséget keltő helyzeteket túlevéssel, nassolással próbálja enyhíteni. Szorongásoldás és hangulatjavítás céljából több kalóriát juttat a szervezetébe, mint amire szüksége van.

Az étkezés ezekben az esetekben nem a test igényeit csillapítja, szolgálja, hanem a lelki frusztrációkat, sebeket gyógyítja. Orvosság a fájó léleknek, társ a magányban, takaró, ami elfedi a valós érzelmeket, mankó, amire támaszkodni lehet nehéznek ítélt helyzetekben.

Sok embernek egyszerűbb enni vagy inni, mint sem szembenézni a valós problémákkal. Viszont, akárcsak az alkohol vagy a drog, a kulináris élvezetek is csak ideiglenes megkönnyebbülést hoznak, mert hatásuk gyorsan elmúlik, és a probléma – szorongás, bánat, düh, csalódottság, tartós stressz, érzelmi frusztráció, stb. – újra előjön. Ilyenkor úgy érzik, szükségük van egy „támaszra”, ami átsegíti őket a kellemetlennek ítélt helyzeten, és ilyen formán könnyen egy „ördögi körben” találják magukat.

Amikor táplálkozási zavarokról – túlevésről, kényszeres evésről, bulimiáról, anorexiáról, vagy a táplálkozási ritmus bármely fajta felborulásáról beszélünk, a problémát nem maga a testsúly, a testi arányok vagy a méretek megváltozása jelenti, hanem az ezt kiváltó ok vagy okok, amik idővel súlyos következményekhez vezethetnek.

Például, azoknál az embereknél, akiknek nehézségeik vannak a kapcsolatteremtéssel – magányosak, önbecsülési, ill. önértékelési problémákkal küzdenek – nemegyszer gyermekkori érzelmi, fizikai vagy szexuális bántalmazás van a háttérben. Ezért ezek az emberek lebecsülik magukat, képtelenek megbízni másokban. A helytelen táplálkozás következtében kialakult zsírpárnák egyfajta páncélt nyújtanak számukra környezetükben, ami megvédi őket a lelki sérülésekkel szemben, eltakarja személyiségük fel nem vállalt részeit.

Ezért azzal, hogy folytonos étkezéssel oldják szorongásukat, tudat alatt büntetik magukat, mert nem hiszik el, hogy megérdemlik az egészséges és fitt testtel járó előnyöket. Nem hiszik, hogy megérdemelnek egy valós társat, barátot, aki ki tudja tölteni azt az űrt, amit a túlzott étel bevitel megvonása hagyna maga után, hogy a boldogság érzését másképp is el lehet érni.

Egy másik komoly probléma, amivel véleményem szerint foglalkozni kell az, ha valaki a stresszt evéssel csillapítja, mivel a tartós stressz több betegség kialakulásához vezet. Stresszel járó helyzetekben az emberek gyakrabban kívánják az édes és sós ételeket, ízeket.

Például, ha egy komoly feladattal kell megküzdeni: felkészülni egy vizsgára, előadásra, előkészíteni egy pályázatot, tervet, vagy egyéb problémát kell megoldani, az emberek többsége egy tábla csoki vagy egy tál chips kíséretében fog neki a feladatnak. Ez abban az esetben nem okoz gondot, ha a munka befejeztével a szervezet visszaáll a „normális üzemmódba” és az étkezési szokások is helyreállnak. A gond akkor van, ha a stressz és a vele járó nassolás, a túlzott édesség bevitel állandósul.

A szomorúság, a bánat, egy kudarcélmény vagy az ezektől való rettegés is kiválthat egészségtelen táplálkozási szokásokat, amelyek állandósulhatnak és idővel természetesnek is tűnhetnek az egyén számára, mivel többnyire szokásaink rabjaivá válunk.

Ezért, többek közt a környezet felelőssége is, hogy figyelmeztessük embertársainkat, mert a súlygyarapodásnak vagy a kóros súlyveszteségnek a testi, belső szervi zavarokon túl, lelki, pszichés okai is lehetnek. Ezekkel időben el kell kezdeni foglalkozni, mielőtt visszafordíthatatlan károkat okozna. Az ilyen esetekben, ne arra ösztönözzük a táplálkozási zavarokkal küzdő embereket, hogy változtassanak étkezési szokásaikon – kevesebbet, vagy anorexia esetében többet egyenek, – hanem arra, hogy az azt kiváltó lelki problémával nézzenek szembe. Amennyiben helyrebillen a lelki egyensúly, úgy a testi harmónia is helyreáll.

„Az ételnek nem pótolnia vagy kompenzálnia kell bizonyos
hiányosságokat, hanem energiát kell adnia, és azt a célt szolgálnia,
hogy minél tovább maradjon egészséges az ember.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Pszichoszomatikus jelzések: Avagy a test és a lélek kölcsönhatásai

2013. február – Meditáció, relaxáció és más stresszoldó technikák jelentősége a mindennapi életben

2013. szeptember – A perfekcionizmus blokkoló hatásai: avagy a megfelelési kényszer buktatói

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.

„Minden döntésünknek megvan a következménye.”

A fenti kérdés magában foglalja a választ is – sajnos tudjuk, hogy erre hagyományos értelemben nem létezik orvosság, nincs olyan pirula, amit ha beveszünk, varázsütésre kellemes baráti társaságban találjuk magunkat. Talán jobb is így, mert ha létezne ez a „csodaszer” nem lenne szükségünk az emberi kapcsolatokra, személyes kapcsolataink folyamatos ápolására.

Az emberek nagy része élné a saját megszokott, nem ritkán önző életét, és nem gondolkodna el azon, hogy mi történik majd vele, ha már nem köti le a munka, a karrierépítés, a szerelem hajszolása, a gyermeknevelés, stb. Igen, sajnos hamar elérkezik az idő, amikor munkahelyünkön megköszönik az együtt eltöltött éveket és felkérnek, hogy adjuk át helyünket, egy munkánkat hatékonyabban végző fiatalabb nemzedéknek.

Amikor a gyerekek kirepülnek, és saját családot alapítanak, heves, szenvedélyes érzelmek már csak elvétve kopogtatnak be életünkbe. Fiatalon ez olyan távolinak tűnik, hogy nem gondolunk rá. Ez nem a mi problémánk, velünk ez nem történhet meg, nálunk majd minden másképp lesz, de vajon biztosak lehetünk benne, hogy ez tényleg így lesz?

Azt gondolom, igen, de tehetünk ellene, ha már évekkel korábban úgy alakítjuk kapcsolatainkat, hogy ne maradjunk hűséges és szerető társ, család és barátok nélkül, akik keresik és örülnek a társaságunknak. Akikkel jókat tudunk beszélgetni, megvitatni az élet ügyes-bajos dolgait, színházba-, kiállításra járni, esetleg filmet nézni. Egyszóval mindazokra a dolgokra, amikre fiatalon, munka, család, gyermeknevelés mellett nem maradt időnk. Ezt úgy tudjuk megvalósítani, ha életünk során, szorgalmas hangyaként, emberi-, társas kapcsolatokat építünk ki magunk körül.

Munkám során gyakran találkozom olyan emberekkel, akik idős korukban döbbennek rá, hogy egyedül vannak és magányosak. Sok esetben még a házasságban élőknél is megfigyelhető, hogy úgynevezett társas magányban töltik hétköznapjaikat, mert az elmúlt évek során nem szenteltek elég időt kapcsolatuk csiszolására, elmélyítésére. Elhidegültek, eltávolodtak egymástól, külön utakon jártak és külön életet éltek.

Ennek eredményeként, egy idő után azt veszik észre, hogy mint két idegen osztoznak egy közös otthonon, a közösen szerzett tárgyakon, és már párjuk is csak egy megszokott bútordarab. Aki ha nem lenne ott, azt ugyan észrevennék, de nem biztos, hogy hiányozna, vagy ha mégis, inkább csak megszokásból, mint szeretetből. Viszont az ember, társas lény, még azoknak is, akik szeretik és igénylik az egyedüllétet, olykor szükségük van egy másik ember közelségére.

Napjainkban az egyik legnagyobb stressz forrás a magány. Ilyenkor sokan szívesen visszaforgatnák az idő kerekét. Azt mondják: ”Ha újra kezdhetném, másképp csinálnám: figyelmesebb lennék a családdal, jobb szülő lennék, barát, testvér, társ, rokon. Ha kaphatnék még egy esélyt az élettől, minden más lenne.”

Sajnos az élet azonban szigorú, nem kapunk újabb esélyt. Az egymáson ejtett sebek lassan hegednek, ha egyáltalán valaha is begyógyulnak. Amikor pedig már túl késő jóvátenni az elkövetett hibákat, ezek felismerése önmarcangoló gondolatokat indíthat el, kétségbeeséshez, idegösszeomláshoz, depresszióhoz, szélsőséges esetben öngyilkossághoz is vezethet. Ugyanis, ezek az emberek úgy érzik, hogy nincs értelme az életüknek, nincs kivel azt megosztaniuk, nincs miért és kiért élniük.

Olyan érzés, mint amikor valaki lekési az utolsó vonatot egy ismeretlen városban, és ott ragad az üres, kihalt pályaudvaron. Már esteledik, mindenki ott van, ahová tartozik – ki a munkahelyén, ki a családjával az otthon biztonságot adó falai között, és van, aki kellemes társaságban múlatja az időt. Így aztán az, aki lekéste az utolsó vonatot, nem találja a helyét, „rossz helyen van”, és magányában nincs kihez fordulni.

Ezért, ilyen esetekben, jól jönne egy múltbéli barát, egykori évfolyamtárs, vagy egy volt kolléga, netalán egy korábbi kedves, aki örömmel fogad minket, nyit ajtót számunkra és tölti ki üres óráinkat, melyek innentől kezdve már nem lesznek magányosak. Azért, hogy ez lehetséges legyen, már most tenni kell. Nem holnap, nem majd valamikor, hanem már ma.

Nem szabad sajnálni a ráfordított időt baráti találkozókra, munkahelyi beszélgetésekre, családi programokra. Szánjunk időt közös étkezésekre, melyek során megoszthatjuk a többiekkel az elmúlt napok eseményeit, történéseit, mert ezek a beszélgetések összekovácsolják az embereket, közös élményeket eredményeznek, melyekből később kellemes emlékek születnek.

Azok az emberek, akik barátokat gyűjtöttek, akik nem csak kapni akartak az élettől, de adni is tudtak, soha nem lesznek magányosak, mert ”a szeretet olyan jószág, amit ha megosztanak, több lesz belőle.” Ezt nem olyan nehéz megvalósítani, csak el kell kezdeni valahol. Merjünk nyitni mások felé, tegyük meg azt a bizonyos első lépést, a többi majd jön magától.

Végezetül egy bölcs gondolattal zárnám e témát:

”Nem falakat kell húzni, hanem kapukat nyitni”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Empátia: A beleélés lélektana

2013. február – Szeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. július – Az önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2013. augusztus – Létezik-e orvosság a magányra?

2013. november – A ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy.

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. január – Mi a különbség a szerelem és a testi vágy között?

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

2014. március – Milyen okok vezetnek a hűtlenséghez?

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.