Hrabár Mónika

… életünkre és kapcsolatainkra

„Az intim kapcsolatok létfontosságúak számunkra, de
kockázatot is rejtenek, ezért néha félmegoldásokkal,
például játszmákkal helyettesítjük őket”
(Erik Berne)

Életünk során gyakran tapasztaljuk, hogy akaratlanul is sűrűn kerülünk hasonló konfliktusokba, félreértésekbe, kellemetlen helyzetekbe. Ezek véletlennek tűnnek, holott szabályszerűbbek, mint gondolnánk.

Erik Berne amerikai pszichiáter elsőként kezdte keresni az összefüggéseket bizonyos viselkedési formák között. Felfedezte, hogy az emberek többsége társas kapcsolataikban bizonyos mintákat követ. Ezeket a különböző, bizonyos személyekre jellemző, viselkedési módokat játszmáknak nevezte el.

A játszma fogalma leegyszerűsítve tulajdonképpen az, amikor valaki szeretné, hogy a másik fél megtegyen valamit, de ezt nem mondja ki, hanem viselkedésével, trükkös módon, megpróbálja rávenni a másikat arra, hogy önként tegye meg anélkül, hogy kérné tőle, de közben azt higgye önszántából teszi.

A játszmák nagy része tudattalan vagy félig tudatos, és félelemből, magányból, szeretetlenségből fakadnak, ám vannak, melyek gonoszságból, aljasságból, tudatos manipulációk során születnek.

A játszma mindig rejtet jellegű, valamilyen cél és többnyire nyereségvágy jellemzi. Általa a játékos, az unalmas és nyomasztó időt valamilyen izgalmas tevékenységgel igyekszik kitölteni. Az egzisztenciális nyeresége pedig, hogy megerősíti minden játékos kapcsolati pozícióját.

Pl: Egy idős hölgy, aki általában a „Most rajtacsíplek, te gazember!”, játszmában érzi jól magát, miután felszáll egy buszra, hangosan elkezd kioktatni egy fiatalt, aki nem adta át rögtön a helyét. Mivel sikerült valakit leteremteni, megszégyeníteni, kiélnie a haragját, a haragot, amely már régóta megvolt benne, és ennek kiéléséhez keresett igazolást, megnyugszik, pszichésen kielégül, mert számára ez volt a játszma nyeresége.

A düh, a harag sokszor abból fakad, hogy egy adott személy nem érzi magát elég értékesnek, szerethetőnek. Játszmájával, saját fogyatékosságát és az igazi intimitásra való képesség hiányát próbálja meg leplezni. Az ilyen személyek számára a játszmák félmegoldásai gyakran kulcsfontosságúak a lelki egyensúlyuk fenntartásához.

A különböző játszmákat gyerekkorban sajátítjuk el. A gyermek ösztönös igénye a szülei felé, hogy szeretetet, gondoskodást, biztonságot és figyelmet kapjon, ám azok a szülők, akiknek problémáik, konfliktusaik vannak, ezeket többnyire nem képesek megadni.

Ilyenkor a gyermekek sok esetben játszmákhoz folyamodnak, hogy elérjék szüleik elismerését és szeretetét. Ugyanakkor eltanulják azokat a módszereket, melyeket a környezetükben élő felnőttektől látnak, akik nemzedékről – nemzedékre ismétlik ezeket a játszmákat.

Pl.: A szőnyegre morzsáló apa, akit nem győz leszidni a házsártos feleség, vagy egy mártír anya, aki szenved az agresszív férjtől. Ezek mind játszmák, melyeket a felnőttek játszanak, a gyermek pedig akaratlanul is eltanulja.

A gyermekkorban megélt szeretethiány és az érzelmi közelség hiányának fájdalmas tapasztalatai miatt, felnőttként képtelenek átadni magukat egy bensőséges kapcsolatnak és ennek pótlására választják az érzelmi feszültség által megszerezhető közelséget. Minél önártóbb egy játszma, annál mélyebbek a gyökerei. Egy játszma mindig bántó és negatív, méltatlan helyzetbe hozza mindkét szereplőt.

Számos jól ismert játszma létezik. Pl.:

”űzött vad”,
„adós”,
„rúgj belém!”,
”sarokba szorítás”,
„ennek is te vagy az oka!”,
„miért kell mindig hazudnod?”,
„rám miért nem figyelsz?”,
”sosem érsz rá!”,
stb.

Ahhoz, hogy jobban megértsük ezeket, nézzük, hogyan működik például az „ennek is te vagy az oka!” játszma, ami többnyire házasságban történik, de játszódhat munkahelyen vagy szülők és gyermekek között is. Ez általában úgy kezdődik, hogy az egyik fél nyugalomra vágyik, és úgy látja biztosítottnak a másik fél távozását és saját nyugalmát, ha mindenért a másikat okolja. Célja lehet még a felelősség elkerülése, elhárítása is.

Tipikus helyzete a következő: a férj vagy a feleség éppen csinál valamit, és meglehetősen magának való hangulatban van, igazából azt szeretné, hogy ne szóljanak hozzá, jól el van a saját elfoglaltságával. Ekkor párja megzavarja: belép az ajtón vagy kérdez valamit, mire az éppen tevékenykedő fél hibázik. A bakit természetesen nem a másik fél idézi elő, hanem a saját meglévő feszültsége okozza, mégis dühösen a betolakodóra kiált rá: „ennek is te vagy az oka!”

Erik Berne kimutatta, hogy ha valakinek az egész életvitele erre a játszmára épül, akkor például egy férfi olyan nőt választ, akire később minden felelősséget átháríthat, azaz minden döntést átenged a másik félnek. Az ilyen férj, gyakran tapintatosnak tűnik, azonban, ha a nő valamely döntése nem bizonyul tökéletesnek, akkor rögtön lehet hibáztatni.

Még jobban megbonyolítja az ilyen életvitelt, ha a gyerekeket is bevonják a játszmába. A férj teljesen kivonja magát a gyereknevelésből, ám amikor iskolai vagy egyéb probléma adódik, akkor azonnal elő tudja venni ennek a játszmának a különböző fajtáit:

„én megmondtam”,
„tessék, ez a te nevelésed!”,
stb.

E játszma pszichológiai előnye egyértelműen a felelősség kerülése.

Az ilyen játszmákat házasságon belül és kapcsolatban a legnehezebb elviselni, mert ilyenkor ezek kikerülhetetlenek. E játszmák évek, némelykor évtizedek alatt nyerik el végső formájukat, ezért nem lehet őket egyik napról a másikra megváltoztatni.

Az első lépés, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy egy játszma szenvedő alanyai vagyunk. Ilyenkor tudatosan kell megváltoztatni a játszma „szokásos menetét” amely a játékos megdöbbenéséhez vezet, de még nem a játszma befejezése.

Ilyenkor nem lehet még tőle könnyen megszabadulni, de időlegesen szüneteltetni lehet a feszültséget. Az igazi megoldás, ha megpróbálunk kiépíteni egy őszinte, hiteles kommunikációt, és valódi intimitást a félmegoldások és pótcselekvések helyett. Ellenkező esetben az ilyen helyzet és a vele járó feszültség könnyen a kapcsolat, ill. a házasság végéhez vezethet.

Amennyiben egyedül nem sikerült szembesíteni a számunkra fontos személyt azzal, hogy játszmát folytat, tanácsos minél előbb szakember segítségét kérni. Szükség esetén, párterápián, együttesen egymásért, és nem egymás ellen kel megküzdeni az adott kapcsolatért.

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

„Más hibáinak elviselésében türelemre törekedjél,
mert benned is elég sok van, amit másnak kell eltűrnie.”
(Kempis Tamás)

Napjainkban, sokan nem találják a helyüket, egész életükben csak hánykolódnak és ezért jobb híján a környezetüket, körülményeiket, múltbéli eseményeket hibáztatnak sorsuk alakulásáért. Ez a fajta önfeloldozás, önfelmentés hozzásegít a kudarcok, a mulasztások, a saját hibákból és tévedésekből fakadó stressz enyhítéséhez.

Mások hibáztatása, rövid távon megnyugváshoz vezet és segít az ego és az énkép sérüléseinek elkerülésében, hosszú távon viszont személyiségi problémákat okoz. Amennyiben úgy döntünk, hogy mérlegre teszük elkövetett hibáinkat, azonnal szembesülhetünk saját hiányosságainkkal, téves döntéseinkkel és cselekedeteink következményeivel.

Egy adott probléma felmerülése során, ha találunk felelőst, bűnbakot, valakit, akit hibáztathatunk, gyakran már önmagában elegendő, hogy enyhítse a ránk nehezedő nyomást, feszültséget. Ilyenkor az emberben egyfajta önfelmentés, önámítás kerekedik felül és ez kényelmesebb, mint önmagunk szerepét megvizsgálni az események alakulásában.

Az ilyen tipusú emberek esetében egy idő után szembetűnővé válik, hogy a szokottnál gyakrabban válnak áldozattá, mártírrá, folyamatosan mások hibáitól szenvednek. Zsarnok főnököket és irigy kollégákat kapnak mindig a nyakukba, párkapcsolataik sorra tönkre mennek, mivel véleményük szerint, partnerük figyelmetlen, nem megértő és követelőző velük szemben.

Nagy álmaik egyre elérhetetlenebbé válnak számukra, mert mindig akadnak olyan szereplők és/vagy események melyek megakadályozzák ebben őket. Látni vélik, le tudják vezetni, meg tudják magyarázni, ki tehet pontosan sorsuk rosszrafordulásáról. Az a bizonyos valaki: a Hibás, aki ha nincs, már egészen máshol tartanának.

Munkám során megfigyeltem, hogy azok élete, akik mindig másokat hibáztatnak sikertelenségükért, gondjaikért, többnyire nem változik pozitív irányba. Egyfajta magatehetetlenséggel szemlélik sorsuk alakulását és fojvást keresik kudarcuk okozóját és végül meg is találják a felelőst és az önfelmentést.

Erről a felvett viselkedési formáról nagyon nehéz lemondani, mivel ha egy számunkra kellemetlen eseményre nem találunk magyarázatot vagy felelőst, gyorsan felmerülhet a kérdés:

„Ha más nem hibás, akkor talán
én tehetek a dolgok alakulásáért?”

Ezért ilyenkor, sokan továbbra is csak keresnek valakit, akit ha nem is közvetlenül, de közvetett módon hibáztatni tudnak. Például:

„Ha a szüleim pályaválasztáskor más irányba
terelnek, akkor most sikeresebb lennék és
a feleségem sem hagyott volna el.”

A „bűnbak” minden esetben segít megvédeni az Egót, hogy az Énkép ne sérüljön: túlsúlyos háziasszony a család körüli teendőket okolja, mondván, nincs ideje, energiája mozogni. Az elbocsátott alkalmazott a főnökét hibáztatja még abban az esetben is, ha rövid időn belül több munkahelyről bocsátották el. Az alkoholfüggő a barátait és a rossz társaságát okolja, amiért elissza az összes pénzét.

Ez a viselkedési forma, maga a 22-es csapdája, de mégis akadhat számunkra kiút belőle, ha sikerül felismernünk, hogy a kudarc és a negatív események mindaddig részesei maradnak életünknek, amíg nem változtatunk gondolkodásmódunkon, viselkedésünkön, a dolgokhoz való hozzáállásunkon.

Ez csak abban az esetben sikerülhet, ha végre tüzetesen megvizsgáljuk hibáinkat, ha szembe merünk nézni saját gyengeségeinkkel, mulasztásainkkal. Ez többnyire nagyon nehéz, de hosszú távon mégis segít.

Az első lépés tehát, amikor számunkra kellemetlen, fájdalmas esemény történik, ne az legyen, hogy mást hibáztatunk, hanem az, hogy vizsgáljuk meg saját szerepünket a dolgok alakulásában.

Amenyiben, valami mégis más hibájából történt, ne fecséreljük energiánkat szemrehányásra, vádaskodásra, veszekedésre. Alakítsuk-, találjuk ki, hogy az adott helyzetben legközelebb hogyan fogunk higgadtan, józanul, körültekintően viselkedni.

A dolgok nem javulnak meg maguktól: a párkapcsolatok, a munkahelyi viszonyok, a többlet súly sem olvad le magától. Nem változik pozitív irányban az életünk, ha nem vállaljuk a sorsunk feletti irányítást, a felelőséget. A felelősség valóban a miénk, hogy a számunkra negatív történésekre, eseményekre hogyan reagálunk.

Tehát nagyon fontos, hogy szabaduljunk meg mások hibáztatásától, fogadjuk el magunkat hibáinkkal, gyengeségeinkkel, mulasztásainkkal és fogadjuk el a tényt, hogy mi is követhetünk el hibákat, senki sem tévedhetetlen.

„Mindig mást hibáztatunk. Vagy a körülményeket tesszük
felelőssé életünk nagy traumájáért. De valójában csak
egyetlen ember létezik, aki tönkre tud tenni bennünket.
Csak egyetlen embernek áll hatalmában, hogy teljesen
elpusztítson minket, ha hagyjuk. Nekünk magunknak.”
(Sebastian Fitzek)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner