Hrabár Mónika

…testi-lelki egészségünkre

„Mivel agyunkat fizikai folyamatokkal is tápláljuk, nem nehéz
felismerni az összefüggést az elfogyasztott étel és szellemi
állapotunk között. Testünket az agy köti össze a lélekkel. Egy
tisztátalan testnek nem lehetnek tiszták a gondolatai sem.”
(Paul C. és Patricia Bagg)

Manapság sok divatos magazin és egészség megőrzéssel foglalkozó kiadvány foglalkozik a böjtölés, a tisztítókúrák és a méregtelenítés élettani hatásaival. Azt hangsúlyozzák, hogy a szervezetnek szüksége van pihenésre, megtisztulásra az egészség megőrzésének érdekében. Viszont kevesen tudják, hogy az időnkénti táplálék bevitel korlátozása, bizonyos ételek kerülése, pozitív hatással van a lelki állapotunkra, szellemi teljesítményünkre is.

A böjt fontosságával már az ókorban is tisztában voltak és fontosnak tartották. Püthagorasz 40 napos böjtöt követelt meg tanítványaitól, mielőtt beavatta őket filozófiai tanításaiba. Úgy tartotta, hogy csak az ilyen hosszú ideig tartó táplálék megvonás képes a tanítványok agyát annyira megtisztítani, hogy alkalmasak legyenek a tudás befogadására.

Platón, Arisztotelész és Szókratész is böjtöltek egy magasabb szellemi és fizikai teljesítmény elérése érdekében. Platón ókori filozófus konkrétan ki is mondta:

”A nagyobb fizikai és szellemi teljesítményért böjtölök.”

Spirituális célból, az ókori rómaiak is fontosnak tartották az ételekről és italokról való lemondást. Úgy vélték, közelebb kerülnek isteneikhez a testi-lelki megtisztulásuk által.

A bibliai idők prófétái a böjttől remélték az isteni titkok, misztikumok megfejtésének és felismerésének képességét. Mózes 40 napi böjt után kapta kézhez a Tízparancsolatot a Hóreb hegyen (Sínai hegy). Jézus Krisztus és Keresztelő János is 40 napig böjtöltek a pusztaságban mielőtt megkezdték nyilvános tevékenységüket. Buddha és Mohamed a küldetésük beteljesítésére készültek fel a böjttel.

Az ezt követő évszázadokban a szervezet tehermentesítésének fontosságát a különböző vallási tanítások voltak hívatottak gyakorlattá tenni. A judaizmus követői évente több böjtnapot tartanak, a gyász és a bűnbánat napjain.

A katolikus vallás korábban heti két nap, szerda és péntek, a húsról való lemondást írta elő. A Húsvét előtti negyven napos Nagyböjt első és utolsó előtti napjain a katolikus hívők a mai napig csak háromszor ehetnek mértékkel és nem fogyaszthatnak húst. Ezeket a napokat szigorú böjtnek is nevezik.

A muzulmánok számára a böjt az iszlám öt pillérének egyike. A hinduizmus, a buddhizmus és a taoizmus követői is tartanak rövidebb-hosszabb ideig tartó ételmegvonással járó napokat.

Mindez arra utal, hogy az elődeink is tisztában voltak azzal, hogy a testi, fizikai egészség fenntartása, a lelki béke megtartása és a szellemi teljesítmény fokozása érdekében fontos évente néhány napot a szervezet tehermentesítésének szentelni. Azaz, bizonyos ételek és italok fogyasztásának tartózkodásától a teljes táplálék megvonásáig.

A mai tudomány e gyakorlat fontosságát kutatások eredményeivel is alátámasztja. Tudjuk, hogy a böjtölés szigorú vagy enyhébb formája milyen pozitív hatást gyakorol a fizikai egészségre. Számos betegség helyes táplálkozással megelőzhető, speciális diétával tünetmentessé tehető, esetlegesen meg is gyógyítható.

Viszont azt kevesen tudják, hogy a táplálkozás során lerakódott méreganyagok az agy munkáját is károsan befolyásolják. Ennek hatására romlik a memória, a koncentrációs képesség, jelentkezhet indokolatlan idegesség, feszültség, szorongásos tünetek. Ezeket, sajnos egyre többen túlevéssel és rossz táplálkozási szokásokkal igyekeznek kompenzálni.

Azok az emberek, akik évente néhány napot a böjt különböző formáinak szentelnek, arról számolnak be, hogy szellemi szinten is érezhető és tapasztalható javulást érnek el. A böjt hatására az agy olyan lesz, mint egy szivacs, minden új információt könnyebben szív magába, mivel az agysejtek megszabadulnak ilyenkor a káros anyagoktól.

Általa javulni kezd a memória, a koncentrációs képesség, a logikus gondolkodás. A realitásérzés, az éleslátás pedig megnő, így jobban és gyorsabban átlátjuk a megoldandó problémákat. Megszabadulhatunk az idegességtől, szorongástól, félelmektől. A stressztűrési határ kitolódik. A böjttel járó lemondás erősíti a kitartást, fegyelmet, ami számos más élethelyzetben is hasznos lehet számunkra.

Hogy ezeket a pozitív hatásokat el tudjuk érni, eleinte próbáljunk meg beiktatni hetente egy-két tehermentesítő napot, amikor bizonyos ételek fogyasztásáról lemondunk. Pl. ezeken a napokon kerüljük a húsételeket, a finomított lisztet, a cukrot, tartózkodjunk a különböző italok fogyasztásától.

Kizárólag csak gyümölcsöt és zöldséget vegyünk magunkhoz és csak tiszta vizet igyunk. Ezzel fizikailag és lelkileg egy komolyabb böjtre is felkészíthetjük szervezetünket.

„A böjtölés hozzásegít ahhoz, hogy azzá tedd magad, ami
lenni szeretnél. Képessé válunk önmagunk megvalósítására
és olyan emberek lehetünk, amilyennek lenni szeretnénk”
(Paul Bragg)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

„Minden érintés nyomot hagy maga után.
Minden és mindenki, akihez hozzá érünk,
valamilyen módon megváltozik.”
( Ismeretlen szerző)

Az érintésnek, mint a nonverbális kommunikáció egyik formájának, születésünktől kezdve nagy szerepe van, és kihat az egész életünkre. Számos kutatás bizonyította, hogy azok a személyek, akik gyakran részesülnek szeretetteljes ölelésben, jobban ellenállnak a betegségeknek, stressz tűrő képességük magasabb, kiegyensúlyozottabb a viselkedésük. Azok a betegek, akiket gyakran simogatnak, ölelgetnek, gyorsabban épülnek fel, mivel az érintés gyógyít. Nem véletlen, hogy ha fáj valamink, rászorítjuk a kezünket, vagy gondoljunk csak az édesanyák „gyógyító csókjára”.

Virginia Satir családterapeuta szerint, napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz, tizenkettő a fejlődéshez. Miért ennyire fontos az ölelés és az érintés?

Mivel az ember, társas lény, szüksége van más emberek elismerésére, elfogadására és szeretetére. Az érintés jelenti a közelséget, a melegséget, azt, hogy nem vagyunk magányosak. Ha ezt valaki nem kapja meg huzamosabb ideig, magányosnak kezdi érezni magát, és a magány akár ölhet is.

Egyes afrikai törzseknél a mai napig létező büntetési forma, hogy az erre ítélt személlyel a törzs tagjai közül senki sem léphet kapcsolatba – nem érhet, és nem szólhat hozzá.  Ezek az emberek rövid időn belül akár bele is betegedhetnek, a legrosszabb esetben pedig bele is halhatnak a kirekesztettség ilyen formájába.

A mi társadalmunkat sajnos az általánosan elfogadott érintési formákon kívül, mint a kézfogás, vállveregetés, vagy az intim pillanatokban történő érintkezésen kívül nem „divat” az érintés. Sokan elutasítják azt, hogy idegen emberek akár csak egy pillanatra is hozzájuk érjenek.

Általában azok érzik kellemetlennek az érintést, akik gyermekkorukban nélkülözték ezt, vagy traumatikus élményen estek át (pl. szexuális zaklatás esetében). Az érintést kerülő személyekre jellemző a szorongás, kevésbé találják fel magukat társas kapcsolatokban, önmagukról negatívan vélekednek, és mások is kedvezőtlenül ítélik meg őket.

Az érintés vigasztal, fájdalmat enyhít, kifejezi az együttérzést, a szeretetet, az elismerést, a hálát és nem utolsó sorban bátorít. Nem véletlen, hogy nehéz vagy fájdalmas helyzetekben az emberek ösztönösen ölelik meg egymást.

Ölelést, simogatást jó kapni, de adni is jó, mert az érintés ezen formái szavak nélkül közvetítik a szeretetet. Egy alkalommal, mikor egy nagy beteg asszonyt látogattam meg a kórházban, akinek a betegségéből kifolyólag nehezen mozogtak a végtagjai, egyszer csak megemelte az egyik kezét és megpróbált felém nyúlni. Látva szándékát, hozzá hajoltam, és Ő a két ujjával, mivel a többit nem tudta mozgatni, megsimogatta az arcom.

A gyermekek még ösztönösen merik kimutatni ily módon az érzelmeiket. Nem félnek a visszautasítástól vagy a félremagyarázástól. Nem komplikálják túl a dolgokat, csak azt teszik, amit az érzéseik diktálnak. Ezért ne sajnáljuk az érintést embertársainktól. Tegyük meg, ha úgy érezzük, hogy ezzel jót teszünk magunkkal és másokkal is.

„Szavak nélkül is megértheti két ember egymást.
Egy pillantás vagy egy könnyed érintés elég,
hogy közöljenek egymással valamit.”
(Alison Roberts)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

„A múltnak a tisztánlátás érdekében le kell ülepednie,
a kiértékelés után pedig tovább kell lépni.”
(Reményik László)

Mindenki életében történt már olyan esemény, amit a legszívesebben örökre elfelejtene. Az egyént ért kellemetlen, ám az adott pillanatban jelentéktelennek tűnő szituáció, negatív hatással lehet a lelkiállapotra, egy vagy akár több napon keresztül is. Ez az adott helyzetben bosszantónak tűnik, ám rövid időn belül feledésbe merül.

Viszont vannak olyan traumatikusnak ítélt történések, amelyek kihatnak az elszenvedő mindennapjaira. Az ilyen ember számára a világ kiszámíthatatlanná és néha félelmetes hellyé válhat. Ő maga bizonytalanná, embertársaival szemben pedig bizalmatlanná válik, üresnek, zsibbadtnak, kiégettnek érzi magát. A komoly lelki megrázkódtatások legtöbbször magukkal hoznak félelmeket, amelyeket olykor nagyobb feladat legyőzni, mint feldolgozni magát a negatív történést.

Ilyen esetben, sokan a köznyelvben „struccpolitikának” nevezett viselkedési formát választják – elkerülik azokat a helyeket, helyzeteket, embereket, amelyek a feledni vágyó eseményre emlékeztetik. Kerülnek minden olyan szituációt, amelyben sérülés érheti akár fizikai, akár lelki értelemben. Ez a viselkedési forma hosszú távon elszigeteltség, kirekesztettség, elidegenedés érzését keltheti a kellemetlen élményt elszenvedő emberben. Korlátok közé szorítja az életet, negatív hatásai csökkentik az általános közérzetet.

Fizikai tünetként megjelenhetnek többek közt az alvászavar, hangulatingadozás, feszültség, idegesség, koncentrációs problémák, általános fizikai gyengeség és kimerültség érzésének jelei.

A fel nem dolgozott negatív események, alkalmanként káros pótcselekvések megjelenését is kiválthatják, úgymint túlevés, dohányzás, alkohol mértéktelen fogyasztása, drogozás. Azonban, ezek a pótcselekvések, pillanatnyilag talán a szenvedés csökkenésének érzetét kelthetik, a problémát nem oldják meg. A negatív emlékek másképpen működnek, mint az átlagos emlékképek. Szükség esetén, tudatosan elő lehet hívni a mindennapi emlékeket úgy, hogy érzelmileg nem lesznek hatással az egyénre, és idővel elhalványulnak. Ezzel szemben a kellemetlen emlékek, valaminek a hatására hirtelen jelentkeznek, heves érzelmi reakciót, indulatokat, szenvedést váltanak ki.

Mivel a múltat megváltoztatni nem lehet, ezért szembe kell nézni, átértékelni, feldolgozni és elengedni azokat az eseményeket, történéseket, amik kellemetlenül érintették az ezt elszenvedő személyt. Mindaddig, amíg ez nem történik meg, a feldolgozatlan negatív emlékek kedvezőtlen hatással lehetnek az egyén önbecsülésére, önmegvalósítására és emberi kapcsolatainak alakulására. Szembenézni a múlttal, kellemetlen, néha félelmetes feladatnak tűnhet, ám nagyon hasznos, mert utána kinyílik a világ, újabb perspektívák, lehetőségek, kapcsolatok jelenhetnek meg.

Mark Twain-t idézve:

„Nézzünk szembe azzal, amitől félünk,
és a félelem szertefoszlik.”

Azonban, vannak olyan események, amelyek feldolgozása túl nagy feladatnak bizonyulhat egyedül, ilyenkor jobb egy szakember segítségével, biztonságos, védett környezetben, lépésről-lépésre rekonstruálni az eseményeket, újra és újra, amíg ezen emlékek felidézése már nem kelt kellemetlen, negatív érzelmeket, indulatokat, félelmeket. Mindaddig, amíg egy mindennapi, feldolgozott emlékké nem alakul, és a többi átlagos, múltbéli történések közé kerül.

Ezért mindenkinek javaslom, aki ilyen problémától szenved, tegye meg a megfelelő lépéseket. A múltat elengedni nem könnyű, ám egy bölcs mondás szerint:

”A múltat ott kell hagyni, ahol van,
mert ott van jó helyen.”

Ez egy hosszú és néha fájdalmas folyamat. Időre, türelemre és kitartásra van szükség, de az eredmény megéri a belefektetett energiát.

„A múltunkat sokféle képen magyarázhatjuk,
jelenünket számtalan módon megváltoztathatjuk,
és különféle lehetséges jövők állnak előttünk.”
(Szokratész)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

…avagy a megfelelési kényszer buktatói

 „Aki kockáztat, az veszíthet.
Aki nem kockáztat, az mindig veszít.”

Örömmel tapasztalom, hogy egyre több szülő fordul segítségért szakemberhez azzal kapcsolatosan, hogy a perfekcionizmus ( maximalizmus ) blokkoló, negatív hatásait tapasztalják gyermekeik viselkedésében.

Mielőtt kifejteném ezzel kapcsolatos tapasztalataimat, tisztázni szeretném e fogalom jelentését. A perfekcionizmus egy viszonylag új fogalom a pszichológiában és ezen belül a viselkedéstanban. Az angol „perfect” szóból ered, melynek jelentése „tökéletes”. Azaz, a tökéletességre való törekvés jellegét tekintve nem egy új jelenség, mivel minden emberben meg van ez a hajlam – szeretnénk valamiben nagyon jók lenni, kiemelkedő teljesítményt nyújtani az élet valamely területén. Ez lehet pozitív késztetés is, sőt sokszor ez ad erőt ahhoz, hogy sikereket érjünk el, mivel motivál, energizál, feltölt.

A baj ott kezdődik, ha valaki minden áron sikeres akar lenni, mindenben a legjobbra, legtökéletesebbre törekszik, és e cél eléréséhez túl sok energiát emészt fel. A másik probléma viszont az, ha az emberek nem mernek belemenni bizonyos élethelyzetekbe, mivel félnek attól, hogy sikertelenség esetén sérül az önképük, ezért behatárolják az életüket.

A maximalizmusra való hajlam már gyerek, ill. kamaszkorban megmutatkozik megfelelési kényszer formájában. Ilyenkor a gyermek minden körülmények között szeretne megfelelni a szülői elvárásoknak, mivel sokszor úgy érzi, hogy csak egy „tökéletes gyermek” lehet szerethető. Nem egyszer a szülő öntudatlanul, nem szándékosan generálja ezt az érzést, de egy teljesítményfüggő szülőnek valószínű, hogy a gyermeke is teljesítmény orientált lesz. Az otthon látott, megélt-, megtapasztalt példákat követi és ez nagymértékben kihathat az egész további életére.

Ha az átvett minták nem váltanak át túlzásokba, akkor nincs gond. Céltudatos, törekvő, egészséges ambíciókkal rendelkező felnőtt válik belőle. A problémák ott kezdődnek, amikor a megfelelés, a siker utáni hajsza, szorongások kialakulásához vezet, és sokszor blokkoló hatással bír. Ilyen esetekben a szülőnek fontos időben felismerni a problémát, és ha szükséges, szakember segítségét lehet kérni, mivel az idő múlásával egyre nehezebb lesz ezt a problémát orvosolni.

Akinél már kialakult az úgynevezett megfelelési kényszer, annak elsősorban magában kell tisztáznia bizonyos dolgokat, mivel egy felnőtt ember képes egyedül is megbirkózni e feladattal. Ilyenkor azt kell tudatosítani, hogy amikor az ember belekezd valami újba, számára ismeretlen dologba, valószínűleg nem fog azonnal sikert elérni, vagyis benne van a hiba lehetősége.

Ez természetes, mivel senki sem születik úgy, hogy tud járni, futni, táncolni vagy korcsolyázni. Ezeket a dolgokat meg kell tanulni, el kell sajátítani, ehhez viszont időre, kitartásra és türelemre van szükség. Be kell járnia a fejlődés minden szintjét, mire az ember felér a teljesítménye csúcsára, és ezen az úton sajnos érhetik kudarcélmények, csalódások, sikertelenségek. Sok élsportoló számolt be arról, hogy a sikerhez vezető utat mennyi könny és kétségbeesés árnyékolta be, hányszor akarta az egészet feladni. A kitartás és a türelem azonban idővel meghozza gyümölcsét – „a türelem, rózsát terem.”

Amerikában sok sikeres vállalkozó számol be arról, hogy mennyi nehézség és kudarc útján jutottak a csúcsra. Ami érdekes az ő esetükben az, hogy nem bosszankodtak a kudarcokon, melyek eleinte érték őket, hanem arra voltak büszkék, hogy volt bátorságuk kipróbálni magukat valami újban. Megtették az első lépést. A legtöbb sikeres embernek évekre volt szüksége ahhoz, hogy elérje a célját, nem adták fel, újra és újra próbálkoztak.

Ahogy Nelson Mandela fogalmazott egykor:

” A legnagyobb dicsőség nem az, hogy soha nem vallunk kudarcot,
hanem hogy minden bukás után képesek vagyunk felemelkedni.”

Bátorság kell ahhoz, hogy egy esetleges kudarcélmény után az ember újra belevágjon. Ritka az olyan ember, aki első jégre lépésekor nem esik el, vagy az első tereplovaglás alkalmával nem csúszik ki a nyeregből. Ilyenkor fontos, hogy az ember bátor legyen és erőt tudjon venni magán, hogy újra kezdje, mert bátraké a világ. Azoké, akik türelmesek és kitartóak. Ilyenkor, már önmagában az is siker, hogy megpróbáltuk.

Az viszont komoly probléma, amikor valaki bele sem mer vágni a számára ismeretlen dologba, ki sem meri próbálni magát, mert eleve retteg a kudarctól. Ezeknél az embereknél olyan erős a tökéletesség utáni vágy, hogy félnek az Énképük sérülésétől, ezért kikerülik azokat az élethelyzeteket, ahol nem érzik magukat biztonságban. Ezzel viszont behatárolják az életüket, kirekesztenek fontos dolgokat, élményeket, örömöket nyújtó-, okozó tevékenységeket, és ez szorongásokhoz, frusztrációkhoz vezethet.

Az ilyen emberek azonban rendszerint sikeresek az élet valamely területén, és ettől tökéletesnek, boldognak érzik magukat. Ennek az érzésnek és önképnek az illúzióját nem akarják elveszíteni, de valójában nem boldogok- szoronganak, frusztráltak, mert tudat alatt érzik, hogy kimaradtak valamiből, valami jóból, izgalmasból.

Például: ha érdekel valakit a sakk, ne tartsa vissza az a tudat, hogy nem válik belőle világbajnok, nem lesz egy újabb Kasparov vagy Fischer, csak az legyen számára fontos, hogy a játék öröme miatt sakkozzon. Sosem késő elkezdeni valamit és nagyot alkotni. Kiváló példa erre Etka anyó, az etka jóga alapítója, aki idős korban kezdett el jógázni és ért el ezen a területen sikereket.

Bizonytalan helyzetekben tegyük fel a következő kérdéseket:

Mi a legrosszabb, ami egy esetleges kudarc esetén történhet?
Ettől kevesebb leszek?
Nem fogom szeretni és tisztelni magam?
Kevésbé fog tisztelni a környezetem?

Ne másoknak akarjunk megfelelni, csakis saját magunknak és saját lelkiismeretünknek. Fenti soraimat egy ideillő idézettel zárnám:

„A legmélyebb örömöt adó érzés, amit életünk
végére elértünk, az lehet, hogy olyanná válunk,
amilyennek a Teremtőnk elgondolt, azaz emberré.
A legnagyobb szomorúság viszont az, ha
nem lettünk azzá, akivé lehettünk volna.”
(Gyökösi Endre)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Empátia: A beleélés lélektana

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.

„Minden döntésünknek megvan a következménye.”

A fenti kérdés magában foglalja a választ is – sajnos tudjuk, hogy erre hagyományos értelemben nem létezik orvosság, nincs olyan pirula, amit ha beveszünk, varázsütésre kellemes baráti társaságban találjuk magunkat. Talán jobb is így, mert ha létezne ez a „csodaszer” nem lenne szükségünk az emberi kapcsolatokra, személyes kapcsolataink folyamatos ápolására.

Az emberek nagy része élné a saját megszokott, nem ritkán önző életét, és nem gondolkodna el azon, hogy mi történik majd vele, ha már nem köti le a munka, a karrierépítés, a szerelem hajszolása, a gyermeknevelés, stb. Igen, sajnos hamar elérkezik az idő, amikor munkahelyünkön megköszönik az együtt eltöltött éveket és felkérnek, hogy adjuk át helyünket, egy munkánkat hatékonyabban végző fiatalabb nemzedéknek.

Amikor a gyerekek kirepülnek, és saját családot alapítanak, heves, szenvedélyes érzelmek már csak elvétve kopogtatnak be életünkbe. Fiatalon ez olyan távolinak tűnik, hogy nem gondolunk rá. Ez nem a mi problémánk, velünk ez nem történhet meg, nálunk majd minden másképp lesz, de vajon biztosak lehetünk benne, hogy ez tényleg így lesz?

Azt gondolom, igen, de tehetünk ellene, ha már évekkel korábban úgy alakítjuk kapcsolatainkat, hogy ne maradjunk hűséges és szerető társ, család és barátok nélkül, akik keresik és örülnek a társaságunknak. Akikkel jókat tudunk beszélgetni, megvitatni az élet ügyes-bajos dolgait, színházba-, kiállításra járni, esetleg filmet nézni. Egyszóval mindazokra a dolgokra, amikre fiatalon, munka, család, gyermeknevelés mellett nem maradt időnk. Ezt úgy tudjuk megvalósítani, ha életünk során, szorgalmas hangyaként, emberi-, társas kapcsolatokat építünk ki magunk körül.

Munkám során gyakran találkozom olyan emberekkel, akik idős korukban döbbennek rá, hogy egyedül vannak és magányosak. Sok esetben még a házasságban élőknél is megfigyelhető, hogy úgynevezett társas magányban töltik hétköznapjaikat, mert az elmúlt évek során nem szenteltek elég időt kapcsolatuk csiszolására, elmélyítésére. Elhidegültek, eltávolodtak egymástól, külön utakon jártak és külön életet éltek.

Ennek eredményeként, egy idő után azt veszik észre, hogy mint két idegen osztoznak egy közös otthonon, a közösen szerzett tárgyakon, és már párjuk is csak egy megszokott bútordarab. Aki ha nem lenne ott, azt ugyan észrevennék, de nem biztos, hogy hiányozna, vagy ha mégis, inkább csak megszokásból, mint szeretetből. Viszont az ember, társas lény, még azoknak is, akik szeretik és igénylik az egyedüllétet, olykor szükségük van egy másik ember közelségére.

Napjainkban az egyik legnagyobb stressz forrás a magány. Ilyenkor sokan szívesen visszaforgatnák az idő kerekét. Azt mondják: ”Ha újra kezdhetném, másképp csinálnám: figyelmesebb lennék a családdal, jobb szülő lennék, barát, testvér, társ, rokon. Ha kaphatnék még egy esélyt az élettől, minden más lenne.”

Sajnos az élet azonban szigorú, nem kapunk újabb esélyt. Az egymáson ejtett sebek lassan hegednek, ha egyáltalán valaha is begyógyulnak. Amikor pedig már túl késő jóvátenni az elkövetett hibákat, ezek felismerése önmarcangoló gondolatokat indíthat el, kétségbeeséshez, idegösszeomláshoz, depresszióhoz, szélsőséges esetben öngyilkossághoz is vezethet. Ugyanis, ezek az emberek úgy érzik, hogy nincs értelme az életüknek, nincs kivel azt megosztaniuk, nincs miért és kiért élniük.

Olyan érzés, mint amikor valaki lekési az utolsó vonatot egy ismeretlen városban, és ott ragad az üres, kihalt pályaudvaron. Már esteledik, mindenki ott van, ahová tartozik – ki a munkahelyén, ki a családjával az otthon biztonságot adó falai között, és van, aki kellemes társaságban múlatja az időt. Így aztán az, aki lekéste az utolsó vonatot, nem találja a helyét, „rossz helyen van”, és magányában nincs kihez fordulni.

Ezért, ilyen esetekben, jól jönne egy múltbéli barát, egykori évfolyamtárs, vagy egy volt kolléga, netalán egy korábbi kedves, aki örömmel fogad minket, nyit ajtót számunkra és tölti ki üres óráinkat, melyek innentől kezdve már nem lesznek magányosak. Azért, hogy ez lehetséges legyen, már most tenni kell. Nem holnap, nem majd valamikor, hanem már ma.

Nem szabad sajnálni a ráfordított időt baráti találkozókra, munkahelyi beszélgetésekre, családi programokra. Szánjunk időt közös étkezésekre, melyek során megoszthatjuk a többiekkel az elmúlt napok eseményeit, történéseit, mert ezek a beszélgetések összekovácsolják az embereket, közös élményeket eredményeznek, melyekből később kellemes emlékek születnek.

Azok az emberek, akik barátokat gyűjtöttek, akik nem csak kapni akartak az élettől, de adni is tudtak, soha nem lesznek magányosak, mert ”a szeretet olyan jószág, amit ha megosztanak, több lesz belőle.” Ezt nem olyan nehéz megvalósítani, csak el kell kezdeni valahol. Merjünk nyitni mások felé, tegyük meg azt a bizonyos első lépést, a többi majd jön magától.

Végezetül egy bölcs gondolattal zárnám e témát:

”Nem falakat kell húzni, hanem kapukat nyitni”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Empátia: A beleélés lélektana

2013. február – Szeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. július – Az önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2013. augusztus – Létezik-e orvosság a magányra?

2013. november – A ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy.

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. január – Mi a különbség a szerelem és a testi vágy között?

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

2014. március – Milyen okok vezetnek a hűtlenséghez?

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.

E cikk megírására egy véletlen találkozás és beszélgetés ösztönzött. Látogatóban voltam egy baráti házaspárnál, akikkel régen találkoztam. Arra volt dolgom, ezért hirtelen indítatástól vezérelve meglátogattam őket.

Azt gondolom, hogy az életben semmi sem történik véletlenül, mindennek oka van. Nem véletlen, hogy bizonyos emberekkel összehoz a sors, minthogy az sem, hogy úgy érezzük egyes pillanatokban valamit meg kell tennünk. Az utcán nem jobbra kanyarodunk, ahogy terveztük, hanem irányt váltunk és így érünk a célunkhoz. Mintha valami azt súgná, ”most erre van dolgod”.

Ilyesmi történt velem is, jó időben, jó helyre kerültem, mert valakinek segítségre volt szüksége. A segítség szó alatt nem feltétlenül kell nagy dolgokat érteni. Néha egy biztató vállveregetés, egy baráti ölelés, vagy akár az is segítséget nyújthat, ha valakit figyelmesen, empátiával meghallgatunk.

A fent említett házaspár elmesélte, hogy szomorúság költözött a családjukba. Egyetlen fiuk önpusztító életmódot folytat, ami akár tragikus véget is érhet, ha nem hagy fel vele. Megkérdezték, megtenném-e, hogy elbeszélgetek vele. Nem volt időm mérlegelni a választ, csak bólintottam. Arra gondoltam, egy beszélgetés kevés lesz hozzá, hogy változtassak az életén, de szerettem volna megnyugtatni az aggódó szülőket.

Miután megtörtént a kölcsönös bemutatkozás, szemügyre vettem a fiatalembert. Az első benyomás sokszor meghatározó, de ebben az esetben egyben meglepő is volt. Egy kedves arcú, tiszta tekintetű, jóképű fiú állt velem szemben. Udvariasan hellyel kínált és már az első mondattal őszintén megfogalmazta, hogy mi is a problémája. Nem szépítette a helyzetét, nem akart jobbnak mutatkozni, nem védekezett azzal, hogy az, amiben most van, csak egy átmeneti állapot, bátran vállalta a gyengeségét. Mert bátorság kell ahhoz, hogy vállalni tudjuk hibáinkat, emberek vagyunk és nem tökéletesek. Törékeny, érzékeny, sebezhető a lelkünk, amely egy fájdalmas külső inger hatására könnyen összeroppanhat, összetörhet. Ez történt vele is.

A kiváltó okokról nem szeretnék említést tenni, csak arról, ami világossá vált számomra e rövid beszélgetés alkalmával, miszerint fontos megtanulni elfogadni, és szeretni önmagunkat. Ez első hallásra önző kijelentésnek tűnhet, de munkám során sokszor tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik nem tudják szeretni magukat, görcsösen vágynak egy másik ember közelségére és szeretetére, de nem csak kapni akarnak, hanem adni is tudnak. Adnak szeretetet, figyelmet, odaadást és nem értik, miért marad el a viszonzás, mikor olyan nagy szükségük lenne rá.

A válasz egyszerű és nem újdonság, nem én találtam ki, ezt már előttem is megfogalmazták nagy gondolkodók – szeretni csak azt lehet, aki önmagát is képes szeretni. Mert aki nem szereti magát, nem tud, minden igyekezete ellenére sem, igazi szeretetet adni. A másik emberben egy tükröt lát, amiben saját szerethető lényét szeretné felfedezni. Visszaigazolást vár, hogy ő jó ember, szép és szerethető, más szemével akar magára pillantani, meg akarja kapni mástól azt, amit nem tud magának megadni. A szeretetet.

Van egy aforizma, mely szerint nehéz sündisznót simogatni, ha még oly kedves állat is. Ezért nehéz olyan embert szeretni, aki maga sem hiszi el, hogy ez lehetséges. Akit, ha visszautasítanak, vagy elhagynak, csak még jobban elhiszi azt, hogy ő nem érdemes rá, ezért maga ellen fordul.

Nem feltétlenül válik káros szokások rabjává, bár ez a gyakori, néha csak elég, ha nem törődik a testi és lelki egészségével. Az eredmény sajnos ugyanaz lesz.

Ezért mindenkinek azt tanácsolom, hogy:

„tartson tükröt maga elé, nézzen bele
és ne féljen attól, amit ott lát majd, hiszen
senki sem tökéletes. Nincs hibátlan szépség,
mindenkinél van szebb, okosabb, intelligensebb,
vonzóbb, mégis mindenkit lehet valamiért szeretni.”

Audrey Hepburn, a XX. század egyik leggyönyörűbb színésznője soha nem látta magát szépnek, sok külső hibák szerencsés ötvözeteinek tartotta magát, nem volt önbizalma. Egész életében szorongott, mégis a fél világ a „lábai előtt hevert”.

Ezért tanuljuk meg elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk – hibáinkkal, gyengeségeinkkel, hézagosságainkkal együtt, s ha ez megy, akkor előbb vagy utóbb megszeretjük magunkat és akkor az igaz szerelem is ránk talál.

„… magamat szeretni azt jelenti, hogy van bennem
Valaki, akire föl nézek, és akit tisztelek.”
(Müller Péter)

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Szeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. augusztus – Létezik-e orvosság a magányra?

2013. november – A ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy.

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. január – Mi a különbség a szerelem és a testi vágy között?

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

2014. március – Milyen okok vezetnek a hűtlenséghez?

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.

„Nem kell mindig mondanunk valamit. Sokszor az emberek
jobban értékelnek minket azért, amit nem mondunk ki.”
(Andrew Matthews amerikai író)

A kommunikáció a legáltalánosabb megfogalmazás szerint az információk áramlását jelenti, azaz a gondolataink átadását. Célja, hogy érzéseinket, vágyainkat, kéréseinket, hálánkat ki tudjuk fejezni mások felé. A kommunikáció alapja minden emberi kapcsolatnak, ezért a konfliktusok elkerülése miatt fontos, hogy jó kommunikációs készségeket fejlesszünk ki magunkban, ezek ugyanis tanulással elsajátíthatók.

Sajnos a mai rohanó, teljesítmény orientált világunkban, amikor minden perc számít, többnyire az emberi kapcsolatokra sincs idő. Nincs időnk beszélgetni, hallgatni, meghallgatni egymást, odafigyelni a másik személy mondandójára, a kommunikációnk gyakran válik személytelenné és felületessé. Elbeszélünk egymás mellett, nem akarjuk meghallani a valós üzeneteket, nem figyelünk oda a metakommunikációs jelzésekre. Nincs rá időnk, türelmünk.

Az alábbi gondolatokkal és javaslatokkal azoknak szeretnék segítséget nyújtani, akik javítani igyekeznek magán vagy munkahelyi kapcsolataikon és ennek segítségével, bizonyos értelemben változtatni akarnak életminőségükön. Néha bele sem gondolunk abba, hány családi perpatvar hátterében állnak illetőleg húzódnak meg a ki nem mondott, vagy „süket fülekre” talált szükségletek és kérések. Pedig mindezt többnyire egy szeretetteljes és őszinte beszélgetéssel meg lehet oldani.

Pl. egy idős asszony 35 éven keresztül érezte magát boldogtalannak házasságában, mivel arra várt, hogy a férjétől megkapjon valamit, amit soha nem kért. Az évek során ugyan célozgatott rá, de sosem kérte közvetlenül. Mivel a férjben fel sem merült, hogy egy kéréssel áll szemben, az asszony ezt úgy élte meg, hogy a párja nem szereti őt, nem figyel rá eléggé. Miután sok év elteltével végre kimondta azt, hogy eddig mire vágyott, mit szeretett volna, és férje boldogan ajándékozta meg, hihetetlenül dühös lett magára, hogy nem tanult meg kérni, nem tanulta meg nyíltan kimondani kéréseit. Ennek az volt az oka, mint ezt később elmesélte, hogy mivel nagyon szegény családban nőtt fel, ahol a kérés nem volt helyén való, a későbbiekben a kérés maga szégyenérzetet váltott ki nála. Ezért fontos, hogy már gyermekkorban elsajátítsuk a „kérem” és a „köszönöm” szavakat. Ezzel sokat tehetünk azért, hogy felnőttként kialakuljon egy fajta jó kommunikációs készség.

A munkahelyi konfliktusok hátterében is sok esetben a nem megfelelő módon kifejezett kérések állnak. Ha ezek követelésnek vagy elvárásnak hangzanak, kényszerítő hatást kelthetnek a fogadó félben, ami a feladat megvalósításakor szorongáshoz, megfelelési kényszerhez, negatív stressz kialakulásához vezethet. Ez blokkoló hatást válthat ki és a teljesítményt, az elvégzendő munka minőségét ronthatja, ami végül konfliktus helyzet kialakulását okozhatja.

Ha nem elvárásként fogalmazzuk meg mondanivalónkat, ami felelősségre vonást, ill. büntetést vonhat maga után, hanem kérésként, akkor a másik személy boldogan tesz eleget ennek, így ő adhat valamit a kérő félnek és hozzájárulhat tevőlegesen az elvégzendő feladathoz és a jó közérzet kialakulásához. Ezzel megbecsülést szerez és saját önbecsülését is növeli.

Az őszinte dicsérettel és elismeréssel is elérhetjük azt, hogy a kért személy ösztönözve érezze magát a feladat elvégzésére. Viszont nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az elismerés értékét csorbítja, ha a kért személy megérzi benne azt a hátsó szándékot, hogy a dicsérettel akarnak elérni valamit, azaz manipulációs szándék húzódik meg a kérések mögött.

Mivel többnyire nincs időnk és lehetőségünk szóban kifejezni magunkat, ezért egyre gyakrabban élünk a kommunikáció írásos formáival (E-mail, sms). Azonban ne feledjük, hogy ezek könnyen félreérthetők, mert az ilyen üzenetből hiányoznak a metakommunikációs eszközök, a tekintet, ami különböző érzéseket, érzelmeket közvetít, gesztusok, érintés, mosoly, kacsintás. Akár hivatalosnak, kimértnek, tárgyilagosnak tűnhet egy baráti vagy személyes üzenet is. Ezért ügyeljünk a megfogalmazásra, esetleg mondandónkat tanácsos kiegészíteni „hangulatjelekkel”, hogy a fogadó félben ne alakuljon ki a távolságtartás érzése, ne féljünk a magánjellegű levelekben ezeket a jelzéseket használni.

A kommunikáció bármely formájával éljünk is, egy valamiről ne feledkezzünk meg – a szeretetről. Az egyértelmű és szeretetteljes kommunikáció segít minden esetben elkerülni a konfliktus kialakulását és a legtöbb esetben segít megtalálni a legbonyolultabb helyzetekből is a kivezető utat.

Maya Angelou amerikai írót és költőt idézve:

„Megtanultam, hogy az emberek elfelejtik,
amit mondasz, és elfelejtik, amit teszel.
Az egyetlen dolog, amire emlékezni fognak
az, hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlük.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Empátia: A beleélés lélektana

2013. szeptember – A perfekcionizmus blokkoló hatásai: avagy a megfelelési kényszer buktatói

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.

… a szakmai kiégettség.

„A láng parázs lesz, majd hamu…”
(ismeretlen szerző)

A munkahelyi stressz egyik leggyakoribb jelensége az úgy nevezett burnout – kiégés – szindróma, ami azt jelenti, hogyha folyamatos emocionális megterhelés éri az embert, akkor előbb a kimerülés jelei mutatkoznak rajta, majd ezt érzelmi kiégés, belefásulás követi. Ez a jelenség régóta létezik, de a kutatása alig néhány évtizedes múltra tekint vissza. A vizsgálata, az embereket hivatásszerűen segítő szakmákban tevékenykedők – orvosok, betegápolók, szociális dolgozók, pedagógusok – körében kezdődött el. De mára nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a fent felsorolt szakmákat érinti, hanem a rendőröket, tűzoltókat, mentősöket, ügyfélszolgálati munkatársakat, reklamációs pultban tevékenykedőket, telefonos ügyintézőket, ügynököket is. Egyszóval azokat, akik munkájuk során közvetlenül kapcsolódnak más emberekhez és túlzottan azonosulnak a megismert betegek, kliensek, ügyfelek problémáival, és hosszú távon különösen azokat fenyegeti, akik nem tudják összehangolni a munkájukat és a magánéletüket.

A kiégettség állapota azonban nem egyszerre, hanem szakaszosan alakul ki:

1. Az első az idealizmus fázisa, amikor még nagy a lelkesedés a szakmával, hivatással kapcsolatosan, ami nemegyszer túlidealizált. Irreálisak a célkitűzések.
2. Ezt törvényszerűen követi a realizmus periódusa, amikor a kezdeti sikerek, pozitív visszajelzések fokozzák a munka hatékonyságát. Ebben a két szakaszban még nem jelentkeznek a kiégésre utaló tünetek. Ilyenkor a sikerek által nyújtott megelégedettség még visz előre.
3. A következő szakaszban, a stagnálás időszakában, amikor a teljesítmény már nem emelkedik, a kezdeti fellángolást az önmagunkkal való elégedetlenség követheti. Ilyenkor úgy érezhetjük, hogy túl nagy a nyomás, kevés a pozitív visszajelzés. Megfelelési kényszer alakulhat ki. A kapcsolat a pácienssel, ügyféllel, pedagógusok esetében a diákokkal elszegényedik, sekélyessé válik. Csökken a kezdeti lelkesedés. Jelentkezhet a stílus megváltozása: türelmetlenség, ingerültség, kioktatás vagy gúnyolódás, a magas hangon történő kommunikáció, büntetési szankciók alkalmazása stb..
4. A végső, a frusztráció és az apátia szakaszaiban, kezdődnek a gondok. A magán szféra beszűkül, mivel a nap egyre nagyobb részét a munka teszi ki. A társas kapcsolatok ritkulnak. Felerősödik az elszigeteltség és magány-, csökken a megelégedettség, illetve az öröm érzése.

Fentiek alapján felmerül a kérdés, hogy mit tudunk tenni. Mint az élet más területein, itt is fontos a probléma kialakulását megelőzni illetve meglétét időben felismerni. De melyek azok a tünetek, amelyek a kiégettség kialakulására utalnak?

A leggyakrabban tapasztalható, erre utaló jelenségek: a szétszórtság, figyelmetlenség, feledékenység, gyengeség, hangulati ingadozások, türelmetlenség. Döntési helyzetekben elbizonytalanodás, a változásnak való ellenállás. Időnként – főleg nőknél – sírási hajlam. Kialakulhat a pesszimizmus érzése, apátiába süllyedés, önértékelési zavarok jelentkezhetnek. Ez utóbbi főleg a „kudarc orientált” embereknél fordul elő, és a későbbiekben frusztrációhoz vezethet.

A munkában való megfelelés gyakran a magánélet háttérbe szorításához, illetve a stressz otthoni levezetéséhez vezethet. Egyes kapcsolatokban csökken a személyes kötődés, gyengülnek a különféle emberi kapcsolatok. Az érzelmi reakciók ellaposodnak, eluralkodhat a közömbösség érzése. Jellemzővé válhat a magányosság. Jelentkezhet a kikapcsolódásra való képtelenség.

A végső fázisban az érintett személy elveszíti a motivációt. Depresszió és különböző pszichoszomatikus betegségek jelenhetnek meg, mint: emésztési zavarok, mellkasi szorítás, gyorsabb pulzus, vérnyomás ingadozás, testsúlyváltozás. Megnő az alkohol, kávé, édesség, dohány, drogok fogyasztása, használata. Jelentkezhet alvásprobléma, reménytelenség és értelmetlenség érzése, kétségbeesett lelkiállapot. A teljes kiégés állapotában a személy munkaképtelenné, önpusztítóvá válhat.

Hogy mindez elkerülhető legyen, időben tudatosítani kell a burnout szindróma kezdeti jeleinek meglétét. Bár a segítő munkakör betöltése csak akkor lehet eredményes, ha az ember lelkileg bele tudja helyezni magát a mások élethelyzetébe, tudni kell, hol helyezkednek el a határok. Ehhez viszont ki kell fejleszteni a kiforrott, stabil egyéniséget. Fontos az önbizalom megerősítése, a folyamatos szakmai fejlődés, a társas kapcsolatok megerősítése és ápolása, a kikapcsolódási lehetőségek megteremtése.

A kiégés szindrómában szenvedőknek ajánlatos időnként megállni és megkérdezni önmaguktól, hogy milyen motiváció tart a pályán, és mit jelent a „segítség”? Hogyan látnak engem az „ügyfelek”, illetve a kollégák? A kiégés fenti szakaszaiban hol tartok?

Amennyiben bebizonyosodott valakiről, hogy a burnout szindrómában szenvedők közé tartozik, mindent meg kell tennie, hogy kiürült ’energiatartályát’ feltöltse ( vitaminok, ásványi anyagok, nyomelemek pótlásával ) testi és lelki erővel. Meg kell tanulni a gondolatait pozitív irányba terelni. Ez a képesség elsajátítható, és ebben segítséget nyújthatnak azok az emberek, akik őszintén szeretnek és érdeklődnek hogylétünk iránt. Erősítsük ezeket a kapcsolatokat. Gyakran előfordul, hogy arra fókuszálunk, ami nincs, vagy nem sikerül, és elfelejtünk hálásnak lenni azért, amink van. Örülni kell a gyakran aprónak tűnő sikereknek is. El kell tudni fogadnunk azt, amin nem lehet változtatni. Nem kell mindenáron a tökéletességre törekedni, mert ezt senki sem várja el tőlünk.

Antoine de Saint-Exupery szavait idézve :

„Nem akkor alkottál tökéleteset, ha
már nem tudsz mit hozzátenni, hanem ha
már nem tudsz mit elvenni belőle.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Meditáció, relaxáció és más stresszoldó technikák jelentősége a mindennapi életben

2013. február – Empátia: A beleélés lélektana

2013. március – A munkahelyi stressz negatív hatásai életünkre és egészségünkre.

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. július – Javaslatok a mindennapi kommunikáció könnyítésére.

… negatív hatásai életünkre és egészségünkre.

„Az egzisztenciális szorongás felülírja az egészségért
való aggódást. Az embereket nem érdekli, hogy mi is
van velük, csak az a fontos, hogy legyen munkájuk.”
( Kiszeljov Andrej)

 Amikor a munkahelyi stresszről beszélünk, ezen tulajdonképpen a munkahelyen fellépő, ill. az ott történő munkavégzésre ható stresszt értjük. A munkahelyi stresszt azonban külön kell választani az általános stressztől, hiszen nehezebben kezelhető és megoldható. A stressz új hullámának is nevezik. Nem véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben különös figyelmet szentelnek az egyre növekvő munkahelyi stressz problémájának, ami egyaránt érinti a munkáltatót és a munkavégzőt.

Ezzel a problémával azért kell foglalkozni, mert betegségek kialakulásához vezet. Nem csak a betegségeket, de a munkahelyi baleseteket is táplálja. Az ennek következtében fellépő hiányzás, termeléskiesés sok kárt okoz a munkáltatónak, mint tudatilag, mint gazdaságilag. Ezért nem véletlen, hogy a munkahelyi stressz vizsgálata jelentős figyelmet kapott Európában és Amerikában egyaránt.

Tudományos felmérések szerint az EU-ban 41 millió dolgozót érint a munkahelyi stressz. Az ebből eredő károk mértéke meghaladja az országok GDP-jének egy százalékát. A munkából való kiesés ötven százalékát a munkahelyi stressz és az ebből kialakuló betegségek okozzák.

Ez a probléma már a munka megkezdése előtt jelentkezik, mivel az igényeknél kevesebb álláslehetőség van. A fiatalok körében jelentős a túlképzés, a középkorúak számára pedig egyre nehezebb átlátni, megtanulni az új technológiákat, ahogy a régi módszerek, úgy ők is elavulttá válnak. A továbbképzés gyakran jelentős kiadásokkal jár, amit nem mindenki engedhet meg magának.

A meglévő munkát is nehéz megtartani, ami ismét csak stresszt okoz. Versenyezni kell a fiatal, energikus és feltörekvő kollégákkal. A középvezetői színt elérése után a karrierfejlődés, továbblépési lehetőség egyre nehezebbé válik, ami pszichés nyomást eredményez. A felső vezetőket sem kíméli a munkahelyi stressz. Főleg, amikor a stratégiai célokra nincs közvetlen befolyásuk, és csak egy fogaskerékként a munka végrehajtóivá válnak. Előfordul, hogy beosztottjaikat irányítva, olyan döntéseket kell keresztülvinniük, amelyekkel – személyesen – nem értenek egyet. A munkatársak problémáikkal hozzájuk fordulnak, amiket igyekezniük kell megoldani, viszont leépítéseknél nemegyszer nekik kell hűséges dolgozóikat elbocsátaniuk.

A munkahelyi stressz kialakulását okozhatja a túlórázás, a munkahely elvesztésétől való félelem, az ebből adódó folytonos megfelelési kényszer, rivalizálás a kollégákkal és a rossz munkaköri légkör. Stresszhez vezethet a közös légtér, az elvonulás lehetőségének hiánya, a túlzsúfoltság, a rossz megvilágítás és a zaj. Ma a munkahelyeken az egyik leggyakoribb fizikai környezettel kapcsolatos stresszor a zaj. A zajos munkahelyeknek, bár hozzá lehet szokni, mégis negatív vegetatív és pszichés hatásai vannak. Ez a tény mára bizonyságot nyert. Gyakorlatilag minden munkaköri leírásnak, minden munkakörnek vannak olyan elemei, melyek bizonyos emberek számára stressz forrásai lehetnek, amelyek végzése stresszel jár. Pl.: bizonytalan magában, a feladat túl nehéznek bizonyul, nagy a felelősség vagy a munka elvégzése határidőhöz van kötve. A minőségi alul terhelés, a monotóniával azonos, egyszerű, ismétlődő, rutinos mozdulatokból álló feladatok egészségre gyakorolt káros hatását rengeteg vizsgálat kimutatta.

A munkafeltételek akkor is stressz forrásai lehetnek, ha az egyénnek veszélyes körülmények között ( rendőr, tűzoltó ), váltott műszakban , illetve egészségre káros anyagokkal kell dolgozni, vagy a munkavégzés éber figyelmet igényel ( fatelep, gyár), ahol a figyelem csökkenése, a figyelmetlenség balesetet okozhat.

A hosszú ideig fennálló munkahelyi igénybevétel különböző mentális és fizikai betegségek ( depresszió, szívkoszorúér betegség, gyomorfekély ), káros szenvedélyek kialakulásához ( dohányzás, alkohol- illetve drogfogyasztás, túlevés, stb.) vezethet.

Felmerül a jogos kérdés, hogy van-e egyáltalán valamilyen megoldás?

Természetesen van, de ez egyaránt figyelmet igényel, mind a munkavállalótól, mind a munkaadótól. Ha a lehetséges megoldásokról beszélünk, fontos kiemelni ebben az esetben is a kommunikáció és az empátia szerepét. A hierarchikusan felépített szervezetek esetén tisztázni kell, hogy a vezető stílusa megfelel-e a dolgozók személyiségének, elvárásainak. Képes-e azonosulni a beosztottak helyzetével, szükségleteikkel. A munkavállalók hajlamosak feletteseik szavait parancsnak vagy ítéletnek hallani. Ezért minél jobban kapcsolódunk a mások szavai mögött meghúzódó érzésekhez és szükségletekhez és empátiával fordulunk a másik felé, annál kevésbé lesz félelmetes kölcsönösen megnyílni egymás előtt és annál nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat, bármelyik oldalon is állunk.

Sokban segíthet a stressz kezelésében a csoportos, közös programok szervezése. Pl.: kirándulás, kerékpározás, wellness hétvégék, munka utáni aerobikedzések, zenés programok, színházlátogatás. Ezek a programok összehozzák a kollektívákat, barátságos légkör kialakulásához vezetnek. A testmozgás egyéni szinten is növeli bizonyos hormonok szintjét az agyban ( noradrenalin és szerotonin ), melyek egyéb hatásaik mellett csökkentik a depressziós tüneteket.

Terapeuta bevonásával csökkenteni lehet a stresszt, például csoportos beszélgetésekkel, relaxációs-, immaginációs-, autogén tréningek megszervezésével, amelyek során az ott jelenlévők a szakember irányításával megbeszélhetik a stresszt okozó problémákat, elsajátíthatnak feszültségoldó technikákat, a pozitív gondolkodás alapjait, táplálkozási tanácsadásban illetve jógaoktatásban részesülhetnek. A tréningek lényege, hogy a dolgozók olyan módszerekkel találkoznak, amelyekkel könnyebben megértik egymást, konfliktusaikat kezelni tudják. Egyénileg és csoportos foglalkozás keretein belül fejleszthetők az empátiás és kommunikációs készségek, amelyek segítséget nyújtanak a kiegyensúlyozott és boldog élet kialakításában is.

Ezek a foglalkozások segítenek a kifejezésmódunk és a mások felé irányuló figyelmünk átformálásában úgy, hogy figyelmünket négy dologra irányítja: megfigyelésünkre, érzésünkre, szükségletünkre és kérésünkre. Fokozza a figyelem összpontosítását, a másik iránti tiszteletet, az empátiát és azt a vágyat, hogy az egymással kommunikáló felek egyaránt szívből adjanak egymásnak. Az empátiás és kommunikációs készségek fejlesztésében és gyakorlásában, egyéni vagy csoportos szinten is szívesen nyújtok segítséget – igény esetén – a hozzám bizalommal fordulóknak.

„Az életemet együttérzéssel akarom feltölteni, olyan
áramlást elindítani köztem és mások között, amely
egymás szívből jövő megajándékozásán alapszik.”
( dr. Marshall B. Rosenberg )

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Meditáció, relaxáció és más stresszoldó technikák jelentősége a mindennapi életben

2013. február – Empátia: A beleélés lélektana

2013. április – Burnout szindróma – a szakmai kiégettség.

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2014. február – Minden egy döntéssel kezdődik

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.

A beleélés lélektana

” Figyelj !!! Alig van ennél fontosabb, ennél szentebb.”
( Frederick Buechner, lelkész )

Az „empátia” kifejezéssel már az ókori görög nyelv szótáraiban is találkozhatunk. Eredeti jelentése erős érzelem, szenvedély, de a későbbi idők folyamán kibővült a jelentése. Magába foglalta a beleérzés, beleélés, együttérzés, megértés lélektani fogalmait. Az empátia fogálmát vizsgáló Alfred Adler az egyik munkájában egy XIX- ik századi angol szövegből a következőket idézte: ” empatizálni annyit jelent, mint látni a másik ember szemével, hallani a másik ember fülével és érezni a másik szíve szerint.”

Tehát az empátia a beleélés és a másik személlyel való együttérzés képességét jelenti, és minden emberi kapcsolat fennmaradásának és elmélyülésének fontos előfeltétele. Nélküle elképzelhetetlen tartós barátság, harmonikus házasság, szülő – gyerek kapcsolat, tanár – diák viszony, munkatársi együttműködés. A másik ember megértése nélkül elképzelhetetlen a konfliktusok megoldása. Szükségünk van rá, hogy igazán megértsük egymást, megtudjuk, mit érez, mire vágyik, mi nyugtalanítja a másik embert. Az empátiás terapeuta a kliens szemszögéből nézi a problémát, a tanár vagy szülő gyermekfejjel képes gondolkozni, az együttérző barát megérti a másikat azáltal, hogy bele tudja élni magát a másik helyzetébe. De ugyanakkor fontos, hogy ne tükörnek használjuk társunkat, akire nézve önmagunkról kaphatunk információt, hanem felfedezésre váró területnek, akit szeretnénk jobban megismerni és felfedezni.

Tudományosan máig nem tisztázott, hogy az empátiás képesség genetikai adottság-e, mint a zenei hallás, a humorérzék vagy az intelligencia. Azonban bizonyosnak látszik, hogy e képesség is fejleszthető. Viszont aki fejleszteni akarja, gyakorolnia kell azt, hogy kevesebbet figyel magára és többet társára, gyermekére, beszélgető partnerére, stb. Carl Rogers, az empátia korszerű felfogásának első leírója, így fogalmazza meg az empátia hatását: „… Amikor figyelnek rám és meghallgatnak, képes vagyok újszerűen érzékelni és megélni a körülöttem lévő világot. Káprázatos, ahogy megoldhatatlannak látszó dolgok megoldódnak, ha valaki figyel rám! Amikor meghallgatnak, az átláthatatlannak tűnő zűrzavarban sok minden a helyére kerül.”

Az empátia gyakorlását helyes lenne már az iskolában, gyermekkorban elkezdeni, sok későbbi nehézségtől megóvná őket. Azonban soha nem késő erőfeszítéseket tenni egy másik ember helyzetének megértésére, akár amolyan ” mit tenne Ön az én helyemben?” játék formájában, vagy segítséget kérni empátiában jártas személyektől, különösen szakemberektől, akik az emberi kapcsolatok terén már ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkeznek, segítséget nyújthatnak e készség fejlesztésében. „Az emberek mindig legyőzhetik lelki fájdalmaik bénító hatását, ha elég időt töltenek olyan valakinek a társaságában, aki empátiával hallgatja Őket.” (Dr.Marshall B. Rosenberg)

Két nagyon szép empátiás példával fejezném be a megértés lélektanával foglalkozó gondolatsort. Az egyik Szabó Lőrinc – Lóci óriás lesz című versében található. A rossz gyerek viselkedése felbosszantja az apát, aki már ott tartott, hogy elfenekeli, de meggondolja magát és leül a padlóra a gyerek mellé játszani. Innen nézve megváltozik az apa látásmódja, mert a padlóról nézve „olyan nagyok a nagyok” és „minden csupa láb”. Megérti Lócit, mikor a helyzetébe illeszkedik. Ezért verés helyet „magasba emelte szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen”.

Egy másik példával szolgál Leo Buscaglia, a híres író, akit egyszer zsűritagnak kértek fel egy olyan versenyben, amely a legfigyelmesebb gyermeki díj várományosát keresi. A győztes egy négyéves kisfiú lett, akinek a szomszédjában élt egy nemrégiben megözvegyült idős férfi. Egyszer, amikor a kisfiú meglátta a síró öregembert, besétált a kertbe, odabújt az idős ember ölébe és csak ücsörgött szótlanul. Később, amikor az anyja megkérdezte a fiút, hogy mit is csinált valójában, a gyermek ezt felelte: „Semmit, csak segítettem neki sírni.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner

Kapcsolódó cikkek:

2013. február – Szeretet, szerelem és az egészséges szexualitás egysége egy jól működő párkapcsolatban.

2013. május – Az érett személyiség előnyei és ezek elérése személyiség fejlesztéssel.

2013. július – Javaslatok a mindennapi kommunikáció könnyítésére.

2013. július – Az önmagunk felé irányuló szeretet fontossága.

2013. augusztus – Létezik-e orvosság a magányra?

2013. szeptember – A perfekcionizmus blokkoló hatásai: avagy a megfelelési kényszer buktatói

2013. november – A ‘Boldogság kék madara’ utáni vágy.

2013. december – Szeretet, megbocsátás, elengedés.

2014. április – Az életünkben jelentkező változások.