Hrabár Mónika

A megfelelési vágy egészséges határai

„Nagyon sok ember másnak szeretne megfelelni, és nem önmagának.
És ott kezdődik minden  baj, ha nem önmagunknak felelünk meg,
hanem másoknak: akkor nem a saját életünket éljük, és
nem tudjuk önmagunkat megvalósítani.”
(S. Hegyi Lucia)

A megfelelési vágy alapvetően egy természetes igény az ember részéről, melynek célja a környezetben lévő személyek elismerésének és szeretetének megszerzése, és mindaddig, amíg nem ölt túlzott mértéket, nem jelent problémát. Viszont, amikor a megfelelési vágy már elkezdi kitölteni a gondolatok nagy részét és egy kényszeres tevékenységgé alakul, akkor ez egy komoly probléma kezdetét jelentheti.

A társadalomban való lét bizonyos szabályok betartását megköveteli, amikhez alkalmazkodni kell, elvárásoknak kell megfelelni. A mai teljesítmény orientált világban jónak, sőt némelyik pozíció betöltéséhez a legjobbnak kell lenni egy adott területen.  Ilyen esetekben a megfelelési vágy természetes törekvés addig, amíg a személyiségre nem gyakorol negatív hatást. Amíg az ember meg tudja őrizni a fő személyiség jegyeit, nem szorítja háttérbe önmagát, képes kiállni jogos érdekei mellett és szükség esetén konfrontálódni.

A problémák rendszerint ott kezdődnek, hogy a túlzott megfelelési vágytól szenvedő személyek az önelfogadásukat és az önbecsülésüket más emberek róluk alkotott véleményétől teszik függővé. A minden áron megfelelni akaró emberekre jellemző az alacsony önértékelés, a kishitűség és a bizonytalanság. A számukra fontos személyektől fokozottan igénylik a pozitív elismerést és a szeretet megnyilvánulását, ám amikor ezt megkapják, nem tudják kételyek nélkül elfogadni.

Számukra, többnyire a feléjük irányuló szeretet a legfontosabb. Tudatosan vagy tudat alatt azt akarják elérni, hogy őket mindenki szeresse, és ezért sok mindenre képesek. Valami ilyesmire  utal Mozart Titus kegyelme című operájából vett idézet:

„Mostantól kezdve olyan leszek, és azt teszem, amit te akarsz.”

Az ilyen gondolkodásmód, és az ebből fakadó viselkedés a személyiség torzulásához vezethet. Kialakulásának okai többnyire a gyermekkorban felfedezhetők, a gyermekkórra vezethetők vissza. A legtöbb megfeleléssel küzdő ember maximalista szülök gyermekeként nőtt fel, olyan családban, ahol nagy hangsúlyt fektettek a teljesítményre. Az ilyen családban nevelkedett gyerek joggal vagy tévesen úgy érezhette, hogy Ő csak abban az esetben szerethető, ha kimagaslóan teljesít, és mindenben maradéktalanul megfelel a szülők elvárásainak. Az ilyen gyermek felnőttként számos problémával találja magát szembe, főként társas- és párkapcsolatokban, akár szorongástól, depressziótól és káros függőségektől szenvedővé válhat.

Egy fiatal férfi példáján keresztül szeretném szemléltetni e probléma gyermekkori  kialakulását.

Ez a fiatalember teljesítmény centrikus családban nőt fel, ahol elismerést csak akkor kapott, ha kimagaslóan teljesített a tanulásban és a sportban, amikor a szülei büszkék lehettek rá. Ellenkező esetben éreztették vele, sőt szavakban is kifejezték csalódottságukat. Más gyerekeket hoztak fel példának, akik szerintük ügyesebbek, jobbak voltak nála. Az említett férfi már gyerekként kezdte úgy érezni, hogy Őt csak akkor lehet szeretni, ha mindenben jó, sőt a legjobb. A folytonos tökéletességre való törekvés végül észrevétlenül beépült a személyiségébe, ami felnőtt korban számos előnye mellett különböző problémákhoz vezetett. Munkamániás lett, és bár sikeres volt, nem tudott ennek igazán örülni, mindig úgy érezte, hogy jobban is teljesíthetett volna. A legkisebb általa vétett hibát is kudarcként élte meg, ami szorongáshoz vezetett.  A párkapcsolatai sorra mentek tönkre egyrészt a túlzott munkamánia miatt, másrészt, mert folytonos elismerést várt a partnereitől, és ha ezt nem kapta meg szóban vagy egyéb módon, úgy érezte, nem képes megfelelni a párjának, nem elég jó a számára. Ez konfliktusokhoz és végül szakításhoz vezetett.

A fenti példa csak egy a sok közül, amely tükrözi a megfelelési kényszer negatív aspektusait. Számos pánikbeteg, depressziós, fóbiás embernél a háttérben fellelhetők a túlzott megfelelésre utaló jelek. Ezek a személyek mielőtt bármit tennének, vagy mondanának, a következő kérdéseket teszik fel: „Mit fognak gondolni rólam az emberek?” „ Mit szólnak majd a barátaim?” „ Milyennek látnak mások?”. Igyekeznek kitalálni, hogy az emberek, és némelykor nem csak a számukra fontos személyek, hanem  az idegenek is, milyen viselkedést, öltözködést, modort, stílust  várnak el tőlük. Ez hosszú távon nagyon sok energiát emészt fel, fontos dolgokról vonja el a figyelmet.

Amennyiben valaki a túlzott megfelelésre utaló jeleket tapasztal, a legjobb, ha felteszi magának a következő kérdéseket:

„Mennyiben változik az életem, ha a számomra
idegen emberek véleményével foglalkozom?”
„Rosszabbnak kell éreznem magam másoknál
abban az esetben, ha nem értenek egyet a véleményemmel,
életmódommal, megjelenésemmel, stílusommal?”
„Boldogabb lennék- e, ha feladnám a
számomra fontos dolgokat és megpróbálnék
mindenben mások kedvére tenni?”

Mivel minden ember egyedi gondolkodással, életfelfogással, ízléssel bír, nem beszélve a generációk közötti különbségekről, természetes, hogy mindenki tetszését, elismerését, szeretetét nem lehet kivívni. Aki erre törekszik, az eleve kudarcra van ítélve. Viszont ha kiállunk saját meggyőződéseink mellett, vállaljuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, észre fogjuk venni, hogy az emberek érdeklődéssel fordulnak felénk. Sokkal több őszinte elismerésre és szeretetre lehet ily módon szert tenni, mint a lehetetlennel való próbálkozással, azaz, a mindenkinek megfelelni akarással.

E témával kapcsolatos soraimat Kurt Tepperwein német író szavaival zárnám:

„Bár elutasítom ezt vagy azt, maradéktalanul
elfogadom magam! Senkinek sem kell megfelelnie egy normának,
bőven elég, ha szeretettel veszi körül önmagát.”

Szerző:
Hrabár Mónika
Terapeuta, életviteli tanácsadó,
egyetemi okleveles tréner